A terror nyara

Bosszúból ölnek

A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás után hárommillió ember vonult fel Párizs utcáin, az idei nizzai vérengzés áldozataira már alig kétszázan emlékeztek a francia fővárosban. Ez érthető: különösen Franciaországban annyi terrortámadás történt az utóbbi hetekben, hogy az emberek joggal érzik úgy, hogy a szolidaritás megnyilvánulásai mit sem érnek, semmit sem jelentenek. Másrészt szomorú és sajnálatos, hogy a halálos veszedelmet, a lemészárolt tömegek látványát is meg lehet szokni, el lehet jutni odáig, hogy az ember csak a saját jólétére és biztonságára gondoljon.

Az Iszlám Állam terrorszervezetnek sikerült önzővé, gyűlölködővé tennie Európát. Kifordult önmagából, évszázados humánus elveinek mond ellent, szabadságjogokat ad fel a vélt nagyobb biztonságért. Pedig teljes biztonság most már nincs. Ahová nem jutnak el a szervezett iszlamista csoportok, mert a titkosszolgálatok lefülelik őket, oda beférkőznek a magányos farkasok és a hírhedt tömeggyilkosokat utánzó őrültek, mint legutóbb a müncheni merénylő, akit a német sajtó szerint a norvég Breivik ihletett. Nem biztos, hogy eszmeileg a fegyverragadáshoz és a válogatás nélküli gyilkoláshoz elég motiváció a bosszú. A múltbeli sérelmek és a komplexusok olyan muníciót képeznek, amely bármelyik csalódott bevándorlóban és frusztrált helyi polgárban felébresztik a fanatikust. Abban igaza van az Andres Breiviktől szóló riportkönyv szerzőjének, Asne Seierstadnak, hogy minden ilyen rémtett mögött a szeretet nélküli, rideg, sivár gyermekkor keresendő, de a fő kérdés az, hogy a gyilkosok motivációinak megértése segít-e a további vérengzések megakadályozásában.

Háborús nemzedék

Az európai országok mind önmagukkal vannak elfoglalva. Meddő és teljesen felesleges szócsatákat vívnak arról, hol, melyik határon hány bevándorlót engednek át, mert az igazán veszélyes szélsőségesek már Európában nőttek fel, vagy első osztályú repülőjeggyel, nem pedig gumicsónakkal érkeztek. Kerítések és kvóták helyett inkább arról kellene beszélni, hogy kontinensünkön felnőtt egy moszlim szülőktől származó generáció, amely a szabadság, egyenlőség testvériség eszméivel nem tud mit kezdeni, mert szabadságát a nincstelenség, egyenlőségét az esélyek hiánya, testvériségét az idegengyűlölet korlátozza. Egy legalább ugyanilyen népes csoport, amely az elmúlt hetekben, hónapokban nyert menekültstátust, pedig soha életében nem látott más megoldást a konfliktusokra, mint az öldöklés és a háború.

Ezekre a fiatalokra egyáltalán nem vagyunk felkészülve, nem tudunk alternatívát kínálni nekik, sőt az sem biztos, hogy egyáltalán tudatosítjuk: itt, Európában vagy a háborús övezetekben egy nemzedék nőtt fel, amely már csak abban hisz, hogy az ellenséget meg kell semmisíteni. A nagy kérdés, kit tart ellenségnek: az őt elfogadó, befogadó társadalom tagjait vagy azokat, akik a többséggel való békés együttélést árulásnak, az alkalmazkodást gyengeségnek tartják.

Kollektív bűnösök

A roueni plébános meggyilkolása után kézenfekvő azt mondani, a moszlimok hadat üzentek a keresztény világnak. De tudni kell azt is, hogy ez mindig csak az adott népcsoport elenyésző részére igaz, a többség éppúgy békét, biztonságot akar, mint mi. Erről nehéz beszélni, amikor minden hétre jut egy merénylet – csak tavaly 151 áldozatot követeltek a terrortámadások. Az idei számadás sem lesz sokkal jobb, a szélsőségesek és eltévelyedett követőik Franciaország után Németországot szemelték ki, és még nincs vége a nyárnak, nem tudjuk, melyik tengerparton válik rémálommá a nyaralás. Ilyen ismeretek és megalapozott félelmek mellett mit sem ér az a tény, hogy Európa most mindennek ellenére sokkal biztonságosabb, mint a hetvenes években volt, amikor az Ír Köztárasági Hadsereg, az IRA, az olasz Vörös Brigádok és a baszk ETA is több tucatnyi robbantást és merényletet követett el, mint az Iszlám Állam együttvéve. A különbség az, hogy míg előbbiek egy határozott politikai célért az állami intézményeket és a politikusokat támadták, addig a muszlim szélsőségesek célja a média figyelmének felkeltése, amelyhez mind több civil áldozat szükséges.

A számok viszonylagosak, Európában évente sokkal több ember hal meg gyilkosság áldozataként – kb. húszezer –, mint terrortámadásban, utóbbi mégis nagyobb felháborodást kelt, mert szervezett, és bizonyos csoportok ellen irányul. A megoldás mégsem a bezárkózás és a határok lezárása, mert ezek az intézkedések mind a kollektív bűnösség alapelvéből indulnak ki. Soha nem a szíriai vagy afgán menekültek követnek el bűncselekményt, hanem mindig egy olyan személy, akit bizonyos jelek alapján még azelőtt ki lehetne szűrni, hogy fegyvert ragad. Ha erre a megkülönböztetésre és minden körülményt szemmel tartó józan szemléletmódra nem leszünk képesek, Európa csakhamar a lényegét, szabad, megengedő szellemiségét veszíti el. 

Miben különböznek a mostani terrorcselekmények a korábbiaktól?

• A média fokozott figyelmet szentel nekik
• Az emberek abban az illúzióban élnek, hogy az állam megvédi őket a terrorveszélytől
• Legtöbb merényletet a szélsőséges nézeteket valló moszlimok követik el vagy vállalják magukra
• A pszichopaták elvek védelmével, jogos bosszúval magyarázzák a cselekedeteiket