A szégyen és a magány börtönében

Adok-kapok rovatunkban a nyár végén kért segítséget egy végsőkig elkeseredett édesanya, aki egyedül neveli két gyermekét. A nagyobbik süketnéma, és olyan súlyos gerincferdülése van, hogy a csontok már a tüdejét nyomják. Megműteni csak Prágában tudnák, de az anyának nincs arra pénze, hogy hetekig-hónapokig ott legyen vele a kórházban. Így kénytelen nézni, hogy a régen életvidám kislány szégyenében lassan elzárkózik a külvilágtól, és csupán este jár ki, amikor senki sem látja a púpot a hátán.
A család az egyik kelet-szlovákiai településen él. Nevüket a sérült lány érzékenységére való tekintettel nem vállalták. Nem is ez a lényeg, mert sorsuk név és cím nélkül is megindító, és reméljük, lesz, aki így, ismeretlenül is próbál nekik segíteni. „A lányok kicsik voltak még, amikor elváltunk a férjemmel; azóta feléjük sem néz, és a gyerektartást sem küldi. Egyedül kell megküzdenem mindennel, de a legszükségesebbet eddig előteremtettem, mert megtanultunk nagyon szerényen élni. A lányok sem követelőzők, ez a műtét azonban már meghaladja az erőmet. Éva lányom pedig annyira beleélte magát, annyira hisz benne, hogy ettől megváltozik az élete, hogy összefacsarodik a szívem, amikor azt kell mondanom neki, még mindig nincs rá pénzem” – mondta könnyek között a lányok édesanyja.
A most huszonegy éves Évike sérülten született, nem hall, nagyon rossz artikulációval beszél, és olyan súlyos gerincferdülése van, hogy az összepréselődött bordák a tüdejét és a szívét nyomják. „Ahogy nőtt, úgy súlyosbodott az állapota, és a gerincoszlop deformálódása következtében púp keletkezett a hátán. Kiskorában könnyebben viselte, az iskolában ezzel együtt is elfogadták, voltak barátai; de amióta kijárta az alapiskolát, ki sem mozdul otthonról. Régebben biciklizett, most azonban már nagyon gyengék az izmai, és a szíve sem bírja. Orvoshoz vagy a szüleimhez is taxival tudom csak elvinni, mert rögtön kifullad. Azért sem akar sehová menni, mert hiába fésüli hátra a hosszú haját, a púp így is látszik. Egyáltalán nem jár emberek közé, csak arra tudom nagy nehezen rávenni, hogy a kutyát megsétáltassa esténként.”

A legszebb éveik lehetnének
Évike szerencsére rendes alapiskolába járhatott, az ottani pedagógusok felismerték, hogy beszédhibája ellenére értelmes, és osztálytársai is befogadták. Az volt élete legszebb korszaka, máig is az iskolában szerzett barátaival tartja a kapcsolatot – sajnos, már csak e-mailben, mert a többiek élik az életüket, tanulnak, nem jut idejük arra, hogy meglátogassák. Az ő életét pedig az tölti ki, hogy az interneten böngészi, hol és milyen műtéttel segítettek a hozzá hasonló sorsúakon. „Minden orvost végigjártunk, de Szlovákiában sehol nem vállalták, olyan súlyos már az állapota. Prágában megoperálnák, és a műtétet fizetné is a biztosító, de az én tartózkodásomat már nem, és az orvosok szerint két-három hónapig is ott kellene maradnunk. Ez legalább ezer euró, de ennyit én nem tudok előteremteni. Évike miatt el kellett költöznünk a régi lakásunkból, mert a földszinten laktunk, és folyton azt ismételgette, hogy ott bárki belát az ablakon, és megbámulhatja őt. A lakáscserére felvett kölcsönt, a rezsit, a napi betevőt mind Évike rokkantnyugdíjából, havi 220 euróból kell kigazdálkodnunk, mert a volt munkaadóm háromhavi fizetéssel tartozik. Naponta járok a nyakára, hogy mikor adja meg, de csak hiteget. Vannak napok, amikor alig eszünk, de még így is kéthavi lakbérrel, gáz- és villanyszámlával tartozom. Már azon gondolkozom, hogy kimegyek Ausztriába ápolónőnek vagy mezőgazdasági munkásnak, csak attól tartok, hogy Évike nélkülem még magányosabb lesz.”
A nehéz sorsú nagylány legjobb barátnője a húga, aki – nyilván nem véletlenül – egészségügyi szakközépiskolába jár. Most lesz a szalagavatója, de neki nem az a gondja, mint a többi osztálytársnőjének, hogy milyen lesz a ruhája és a frizurája, mert még az értesítőkre sem telik. „Csendes beletörődéssel veszi tudomásul, hogy nem tudok neki pénzt adni, de tudom, mennyire fáj neki, és nekem duplán fáj. Ezek lehetnének a legszebb éveik, és csak a keserűség meg a nélkülözés jut nekik. A szüleimtől nem várhatok semmit, édesanyám rokkant édesapámat ápolja, már csak abban van minden reményem, hogy az idegenek megszánnak.”