A siker erőt ad

Sorozatunkban ilyen hazai magyar sportolókat mutatunk be.

Akaratereje csodálatra méltó. Nyitott gerinccel jött a világra, mégsem adta meg magát, hanem igyekezett megtenni, amit tehetett. Lyócsa Imre 2004-ben Athénban paralimpiai bajnok lett. Előtte már nyert bronzot, kétszer pedig a világ legjobbja volt.

Csodálom, és nagyra becsülöm, mert megérdemli a csodálatot. De igazából nem erre vágyik: inkább az a fontos neki, hogy elfogadtassa magát, bizonyítsa országnak-világnak, hogy így is lehet élni, így is lehet sportolni. Ahogy kikerekezik elém a hattyúpataki (Viničné) sportcsarnok folyosójára, széles mosoly ül az arcán. Pedig Szepsiben már korán reggel autóba ült, egyedül, hogy jóval a verseny kezdete előtt ideérjen, és legyen időnk beszélgetni.

Ülünk az öltözők előtt, s közben szállingóznak a versenyzők. Aki csak elmegy mellette, mindenki odaköszön. Magatartásukból kiérződik a tisztelet, s ez nemcsak ősz hajszálainak szól. Látszik, hogy a júliusban ötvenedik születésnapját ünneplő íjászmester nem akármilyen tekintély. Egyesek tanácsot kérnének, de látva a kis felvevőmasinát, bocsánatkérő pillantással továbbállnak.

Járni se fog – mondták

Olyan sport ez, amelyet érett fejjel is lehet művelni, sőt, inkább csak érett fejjel lehet. „Amíg az ember nem tanulja meg az önfegyelmet, addig nem lesz jó íjász – figyelmeztet. – Egész embert igényel, teljes összpontosítást, azt, hogy tudatban ott legyek a lővonalon. Ha az ember komoly eredményeket akar elérni, nagyon oda kell figyelnie. Ezt nehéz megtanulni.”

Imre gyermekkora óta sportol. Iskolásként az atlétika szinte minden ágát kipróbálta, és az asztalitenisz sem állt tőle messze. Valószínűleg erős akaratának, küzdeni tudásának köszönheti, hogy ma mankóval is képes közlekedni. Az íjászatot csak később, tizenhét éve választotta, már túl a harmincon. „Héttől tizennyolc éves koromig Kassán, a mozgássérült gyerekek kollégiumában éltem – meséli. – Nyitott gerinccel – ez az ún. spina bifida – születtem, s az orvos azt mondta, hogy nem fogok tudni járni se. Ötéves koromban lábra álltam, járni kezdtem, s amikor a szüleim elvittek ehhez a doktor bácsihoz, nem akarta elhinni.”

Minden elérhető, csak másképp

Arra, hogy állapota mennyire nehezítette meg az életét, nem tud válaszolni: azt mondja, nem tudja, milyen teljesen egészségesnek lenni. „Minden fogyatékosnak meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy nem tud elérni olyan dolgokat, mint az egészségesek, de sok mindent el tud érni, csak más módon. Meg kell találnia az utat hozzá. Egy kicsit gondolkodni kell, mert mindenre van megoldás. Van, aki elkezd sopánkodni a szerencsétlenségén, pedig ha igazán akar, rájön, hogy meg tudja csinálni, csak nem úgy, mint a többiek.”

Imre nem sopánkodott, őt a nehézségek megerősítették. A sport volt az, ami átsegítette az akadályokon. „Az adta a sikerélményt, elértem olyan eredményeket, amelyekre egészséges sportolók képtelenek voltak, s e növelte az önbecsülésemet, önbizalmamat. Erőt nemcsak a sportból, hanem a családból, az ismerősökből, barátokból is merítettem. Édesapám éveken át elkísért a versenyekre, ő volt a legnagyobb segítőm, fegyverhordozóm. Sajnos, az utóbbi időben már nehezére esik a járás, másképp kell megoldanom.”

Megélt nehéz időszakokat is, a sport, az élet nemcsak sikerekkel, hanem kudarcokkal is jár. „Ha valami nem megy, az embert lelkileg visszafogja, elszomorodik; de túl kell tennie magát. Az újabb sikertől erőre kap, felélénkül.”

Az íjászattal első ízben egy, az intézetek közötti sportnapon találkozott. Rögtön érezte, hogy neki való ez a sport. Egy évre rá újságból értesült arról, hogy Eperjesen íjászbajnokságot rendeznek mozgáskorlátozott versenyzőknek. Ott találkozott a legjobb hazai íjásszal, Vlado Majerčákkal – aki a beszélgetés közben is odajön, s megveregeti a bajnok vállát. A mester fantáziát látott benne, kezdett vele foglalkozni, ő adta neki az első íjat (egyébként egy egyszerű alapfelszerelést 200-250 euróért be lehet szerezni, a jobb versenyíj ára 1000 euró fölött van); s a tanítvány ezt azzal „hálálta meg”, hogy három év múlva már rendre legyőzte mesterét a viadalokon.

Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó íjász legyen? „Az, amiről már szóltunk – ad nyomatékot szavainak –, elsősorban jó pszichikum és kitűnő felszerelés.” 

Fontos a jó háttér

Azóta, hogy először kezébe vette az íjat, rengeteget dolgozott. „A felkészülés nagy munka, sok-sok órai edzés, minden siker óriási erőfeszítésbe kerül, s nem utolsósorban pénzbe. Erős jellem, akarat s jól működő háttér kell hozzá, a család és főleg a szponzorok támogatása. Nélkülük nem megy. S őket a mai világban nem könnyű felhajtani: mióta beütött a válság, egyre nehezebb olyat találni, aki hajlandó pénzt szánni rá.” Egyébként Imre első világbajnokságát úgy nyerte, hogy saját költségén utazott ki Angliába. A szövetség pénzszűkében csak egy versenyzőt tudott támogatni, a már említett Majerčákot. „Nekem felajánlották, hogy körülbelül negyvenezer koronáért utazhatok. Otthon megvitattuk a dolgot, és a család úgy határozott, hogy összeadja a pénzt. S mit ad isten, megnyertem.” Később valamit visszakapott, de az egész összeget, ahogy ilyenkor dukálna, máig nem látta. Ezt a legkevésbé fájlalja, mert jóval többet kapott: elindult a pályán. Szerinte: „A legnagyobb, amit kaptam, a sikerélmény. Ott tudatosodott bennem, hogy képes vagyok megmérkőzni olyanokkal, akik már évek óta csinálják.” Ez 1998-ban történt, két évre rá Sydneyben pedig ott állt a paralimpiai dobogón. Bronzérmet akasztottak a nyakába.

Kijutni a bezártságból

Későn kezdte, krisztusi korban, addig a családi vállalkozásnál dolgozott, különböző kedvteléseinek élt, fotózott, rajzolgatott. Sportolni azért kezdett, hogy kijusson az emberek közé, mozgássérültként bezártnak érezte magát. „Ez volt a fő ok, akkor eszembe se jutott, hogy ilyen sikereket érek majd el, és bejárom az egész világot.” London már a negyedik paralimpiai rajtja volt, és ez nem akármi. Szeretne 2016-ban Rióba is kijutni. „Idén más kategóriába léptem át – árulja el. – Eddig olimpiai íjjal versenyeztem, Londonból visszajövet azon kaptam magam, hogy a korosztályomban lassan egyedül maradtam, a többiek mind csigás íjat használnak.” Ennek lényege, hogy megfeszítése után tárolja az energiát. Így a célzás folyamán nem az íjászt terheli az ereje, hanem okosan kitalált csigarendszerének köszönhetően jelentősen visszaesik, és csak az oldás pillanatában szabadul fel újra. A csigás íjakkal akár hosszabb ideig is lehet célozni, és találati pontosságuk a legdrágább reflex-, más néven olimpiai íjakét is messze meghaladja.

Itt az ideje, hogy elbúcsúzzak. Közeleg a verseny, előtte még elkel egy könnyű ebéd, s aztán jön az egyik legfontosabb rész: fejben alaposan rákészülni. A lövészetben 70-80 százalékban a pszichikumon múlik a siker. Azon, hogy ki hogyan tud kizárni minden zavaró körülményt, a legapróbb és sokszor jelentéktelennek tűnő részletig, s csak a versenyre figyelni. Az ember nem gép, évek kellenek, amíg ezt valaki igazán megtanulja. Úgy, ahogy csak a bajnokok tudják. Egyébként Imre a versenyen az eddigi legjobb eredményét érte el csigás íjjal.