A remény vonalai 13/2. fejezet

Alica kitartóan kevergette a kapucsínóját, és
neki sem volt semmi kedve bekapcsolódni Niki
magánbeszédébe.
– Mi van veletek, csajok? Ma valahogy nincs jó kedvetek, ugye? –
nézett Niki riadtan hol Évára, hol meg Alicára, s mikor mindketten
biztosították róla, hogy minden a legnagyobb rendben, elbűvölően
rájuk nevetett. – Én már nem bírom tovább, el kell mondanom,
mert kiböki az oldalamat – meresztette tágra a szemét, Éva meg
kezdett viszolyogni. Niki elfojtott izgalommal szinte suttogta:
– Csajok, én tegnapelőtt este megcsináltam a tesztet, és ott voltak!
Évának abban a pillanatban szertefoszlott a magasabbrendűségi
érzése, visszavont mindent, amit az imént Nikiről gondolt.
Istenem, ez a lányka itt szónokol a tartalettekről meg minden
marhaságról csak azért, nehogy már a küszöbön kibökje nekik
édes titkát.
– Terhes vagy? – parázslott fel az izgatott érdeklődés Alica
egykedvű arcán is.
– Igen, két vonal jelent meg, igaz, az egyik halványabban,
de ott volt. – Niki kortyolt az italából, és Éva már tudta, miért
sugárzik annyira a boldogságtól. – Csak szörnyen félek az orvostól
– sóhajtott fel Niki.
– Kálmostól? Ne félj! Biztos nem te vagy az első, sem az utolsó,
aki nem fogadta meg a tanácsát – mosolyodott el Éva, de lelke
mélyén el kellett ismernie, hogy ő is félne egy ilyen korai, műtét
utáni terhességgel felkeresni őt.
– Niki, az istenért, ki a fenéhez jártok ti ketten, hogy félnetek
kell? – Alica egy egészen más orvost látogatott az Astartéban, a
szigorú bácsikát, Kálmost csak hallomásból ismerte.
– Hát Kálmos doktorhoz, kihez máshoz – válaszolt Niki
csodálkozva, hogy Alica még ezt sem tudja.
– No hisz tudom én, de akkor jelentkezzetek át máshoz, akitől
nem kell tartanotok – mondta indulatosan, Évának meg eszébe
jutott az a kellemes, meggyőző orvos, aki akkor ott a kórházban
közbenjárt a mogorva nővérnél, hogy beadja Alicának a nyugtató
injekciót.
Éva mégis védelmébe vette Kálmost, és elmesélte nekik, hogy
épp most fekszik bent veszélyeztetett terhességgel az osztályon
az egyik barátnője, akiről Kálmos példásan gondoskodik, és
mindennap talál rá időt. Tilda ugyanis tényleg dicshimnuszokat
zengett a doktorról, sőt további esetekről is beszámolt,
amelyekben Kálmos kizárólag hősiesen pozitív szerepben
mutatkozott meg.
– Nem csak Kálmosról van szó, én szörnyen izgulok, hogy
minden rendben menjen – tette hozzá Niki. – Nagyon-nagyon
félünk, Sanyi is, mert ha még egyszer megismétlődne, hát nem
is tudom… – komorodott el hirtelen, úgyhogy Éva megpróbálta
elterelni a fi gyelmet.
– Nem rendelünk mi is Niki tiszteletére egy tartalettet?
– Mi az hogy! Rendelünk – bólogatott hevesen Alica, úgyhogy
Niki kért is mindjárt hármat.
Éva lépdelt hazafele a hideg, sötét utcán, s közben a
sajnálat, a meghatottság és a csodálat furcsa keveréke
telepedett a lelkére. Úgy érezte, a cukrászdai találka egy
időre újra közelebb hozta őket. Hármójuk különbözőségét
tulajdonképpen csak egy pillanatig érzékelte, amíg Niki be nem avatta őket a titkába. Attól kezdve a beszéd már csak
a terhesség körül forgott, az ő érzéseiről, az Astartéról, az
ottani orvosokról és arról cseverésztek, hogy tulajdonképpen
mikor is fog Niki szülni, s hogy fia lesz-e vagy lánya. Éva
bámulta a bátorságát, s egyben hessegette el magától
azt a fura nyugtalanságot, hogy ő vajon talál-e valaha
még magában ekkora elszántságot. Egyrészt ott volt az
a majdhogynem állati vágy a gyerek után, másfelől meg
szüntelen támadták a józan ellenérvek, kezdve a korától
a mindenféle kényelmetlenségeken át, aminek alá kellene
vetnie magát, egészen a megszokott, s az új gyermekáldáshoz
talán kissé már be is tokosodott házasságáig.
– Hát képzeld el – tette rá Éva, amint belépett a fürdőszobába.
Közeledett az éjfél, Gyuri lefekvéshez készülődött, a fogát mosta
éppen. – Az a Niki, akit a kórházban ismertem meg, tudod melyik?
Gyuri kiköpte a fogkrémet.
– Tudom, az, aki a könyvtárban dolgozik.
– Igen, az, no hát képzeld el, hogy már megint terhes – nevetett
Éva Gyuri tükörképére.
– Hát ez kedves. Ne félj, te is az leszel – cseréltek mosolyt a
tükörben, de Gyuri hirtelen a feleségéhez fordult. – Téged bánt,
ugye?
Éva egyetértően bólintott.
– De hiszen ezen könnyen segíthetünk, ez a legkevesebb
– viccelte el Gyuri.
– Félek, inkább várunk – ölelte át megkönnyebbülten férjét,
s olthatatlan vágyat érzett visszatérni azokhoz az
időkhöz, amikor olyan elszántan tiltakozott a
második gyerek ellen. Akkor minden annyira
világosnak tűnt számára!
Éva kivárta a pillanatot, mikor a
kicicomázott főnökasszony távozott a
szerkesztőségből valamilyen kozmetikai
termékbemutatóra. Szonya munkájának
ezt a részét Sasné önfeláldozóan magára
vállalta, s Éva előtt rögtön világossá
vált, hogy ha Szonya visszatér is valaha,
a főszerkesztő nem adja fel egykönnyen a
lehetőséget, hogy végiggubbaszthassa azokat
az exkluzív sajtótájékoztatókat, amelyeken
teljes mértékben élvezheti a píármenedzserek
megkülönböztető fi gyelmét, akik odaadóan és folyamatosan
ellátták a legfrissebb szépségápolási csodaszerekkel.
Éva belépett Sasné titkárságára, s bár a főnök titkárnője azok
közé a gőgös fi atal nadrágos szőkeségek közé tartozott, akik a
konzervatív öltözködési stílusukat kihívó dekoltázsokkal egészítik
ki, a tőle telhető legbarátságosabban rámosolygott.
– Jó napot, Marcelka.
– Napot – válaszolt egykedvűen a titkárnő, majd rögvest
hozzátette: – A főnöknő nincs itt.
– Tudom – bólintott Éva. – Magát keresem, Marcelka.
A leányzó felnézett a számítógépéből, melynek monitorján,
ahogy Éva az ablak tükröződésében látta, éppen egy
pasziánszjátszma folyt.
– De a fénymásoló nem működik.
– Nem akarok másolni, egy információra volna szükségem. – Éva
próbálta eltalálni, melyik az a hangnem, mely együttműködésre
késztetheti Marcellát. Ha nagyon sietteti, a titkárnő megijedhet,
hogy túl nagy áldozatot kíván tőle. Ha érdektelenül kérdezi,
nem fogja venni a fáradságot, hogy megszakítsa a számítógépes
játékot.
– Tudja, egy ideje fogalmam sincs, mi van Szonyával. Mintha
lelépett volna a térképről. Szóval csak annyit szeretnék kérdezni,
betegállományban van-e, vagy szabadságon? Maga jegyzi ezeket a
dolgokat, úgyhogy azt gondoltam…
Éva úgy érezte magát, mint egy kisiskolás, aki a szünetben
a tanárnő kabinjában keresi a barátnőjét. No persze a szőke
Marcelka egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát.
– Nem volt itt – vonta meg a vállát.
– Nem volt… No és nem tudná nekem megmondani legalább azt,
hogy még mindig betegállományban van-e, vagy szabadságol?
– Éva még mindig mosolygott, Marcelka pedig viszonzásul adott
neki egy tanácsot.
– Hívja fel a személyzeti osztályt, én már leadtam.
Éva megköszönte a hajlandóságot, miközben nem állta
meg, hogy legalább egy kicsit ironikus felhangot használjon.
Visszaballagott az irodába, leült az asztalához, s azon
gondolkodott, hogy szed össze újabb adag energiát arra, hogy
folytathassa a Szonya utáni nyomozást hasonlóan készséges
egyéneknél, mint amilyen Marcelka is.
Szonya elárvult asztalát látva, erős vágy fogta el őt utána.
Mintha nem is osztották volna meg őket az elmúlt hetek vagy
talán hónapok eseményei, s még mindig tartaná őket a valamikori
baráti kötelék.
Éva kézbe vette a mobilját. A legkézenfekvőbbnek az tűnt, ha
kikeresi Szonya számát, s egyenesen őt kérdezi meg. Ha nem veszi
fel, amivel számolt, akkor valóban kénytelen lesz odautálkozni
arra a személyzeti osztályra.
– Tessék? – jelentkezett be Szonya.
– No szia, Szonyus, én vagyok az, Éva – dadogta, kereste a
megfelelő szavakat, s nagyon megdöbbentette, micsoda
mély szakadék keletkezett köztük hirtelen.
– Szia, hogy vagy? – szólt vissza Szonya életunt
hangja.
– Jól. És veled mi van? Már nagyon hiányzol
itt nekem – próbálta Éva személyes síkra terelni
a párbeszédet, amikor hirtelen beugrott neki,
hogy Szonya biztosan a Kanári-szigeteken van, s
arra gondol éppen, mekkora számlát fi zet majd
ezért a beszélgetésért. Ráadásul egészen biztos,
hogy ott van a közelében Misi is, és Éva szentül
meg volt győződve róla, hogy Szonya távolságtartó
viselkedése, ez az egész eltűnés kizárólag neki
köszönhető.
– Hm, jól vagyok – mondta Szonya egykedvűen, de nem
kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Mintha kellemetlen volna
neki, hogy Éva felhívta, aki most már egy cseppet sem kételkedett
abban, hogy Misi ott van valahol nagyon közel.
Mégis elszánta magát, hogy feltegye barátnőjének a kérdést.
– És tulajdonképpen most hol vagy? Azt tudom, hogy
kórházban voltál, kerestelek is az Astartéban, de azt mondták,
hogy már hazamentél. Ott is hiába csöngettem, de azt még
előtte…
– Anyámnál vagyok – szakította félbe kimérten Szonya.
Évát elöntötte a keserűség. Még mindig barátjának tekintette
ezt a nőt, és teljes lelki nyugalommal kiállt volna mellette annak
ellenére is, hogy nem fogadta meg a tanácsát. De ha valaki ennyire
ravaszul hazudik, mit lehet arra mondani?
– Igen? – csodálkozott el Éva. – És mit szólnál egy olyan ötlethez,
ha elmennék oda meglátogatni téged? Rég nem találkoztunk,
legalább dumálunk egy jót – javasolta, bár jól tudta, hogy Szonya
visszautasítja. Bármennyire elkeserítette is, meg akart győződni
róla, hogy Szonya gátlástalanul hazudik.
– Ne haragudj, Évi, de most nem alkalmas. Talán később. De hisz
majd mindent megmagyarázok – mondta Szonya érezhetően riadt
hangon.
Éva nem tehetett mást, elköszönt barátnőjétől