A remény vonalai

Éva erre nem szólt egy szót sem. Bűntudatot érzett,
mintha ő maga csalta volna meg Alicát. Az meg
hangosan kifújta az orrát a papír zsebkendőjébe.
– Vagyis, hogy őszinte legyek, Misinek, a férjemnek állandóan vannak
valamilyen nőcskéi, de most talán komolyabb. Érzem, hogy az.
– Miért gondolod? – kérdezte Éva.
– Mindig is tudtam a kalandjairól, kezdettől fogva voltak nőügyei,
már amikor Robikát vártam, is megcsalt, úgyhogy igazán elhiheted
nekem, lelkemből gyűlölöm ezt az embert – emelte kék szemét Évára,
akinek az volt az első gondolata, hogy ha most egy képregényben
ábrázolnák Alicát, a férje említésekor a karikaturista minden
bizonnyal lövellő villámokat rajzolna a tekintetébe lelkiállapotának
érzékeltetésére.
– Ezt megértem, de miért gondolod, hogy most másról van szó, mint
eddig? – kanyarodott vissza a kérdéséhez Éva, mert nagyon érdekelte
a válasz, már csak Szonya miatt is.
– Soha nem ment a szeretőivel szabadságra. Most meg találtam
a dolgai közt egy elismervényt, hogy befi zetett egy tenerifei
társasutazásra.
– És már el van utazva? – kérdezte Éva annak sejtésével, hogy
miért is nem találta otthon Szonyát. Alighanem most nem lehetett,
mint tavaly, egy horvátországi hosszú hétvégével kiengesztelni. Misi
valószínűleg jobbnak látta komolyabb fájdalomdíjjal kárpótolni.
Például egy jó kis szabadság valahol a Kanári-szigeteken, Tenerifén.
– Nem, tíz nap múlva repülnek, de nekem már jelezte, hogy
a szolgálati úttal kénytelen összekötni két másik külföldi
munkamegbeszélést is – sóhajtott nagyokat Alica.
– Amíg megpróbálja legalább eljátszani a példás férjet, addig nem
lehet olyan komoly a dolog, nem? – szólalt meg Éva némi hallgatás
után, mert semmi vigasztaló nem jutott az eszébe. És mert jobban
ismerte Misit, mint szerette volna, tudta, hogy Alica élete végéig csak
szenvedni fog mellette.
– Van egy olyan előérzetem, Évi, hogy ez most komoly dolog.
Odakint sötétedett. Éva már-már indult, hogy felkapcsolja a villanyt,
végül mégis ülve maradt, és rászánta magát arra a kényes kérdésre,
mely régóta foglalkoztatta.
– Ne haragudj, Alica, de meg kell, hogy kérdezzem. Tulajdonképpen
miért is akartál tőle még egy gyereket?
Alica vágott egy fura grimaszt.
– Azt mondtam magamban, ha már szerető feleség nem lehetek,
legalább szerető anya legyek duplán.
– Hm, gondolod, hogy képes volnál így élni tovább? – lepte meg Évát
Alica válasza.
– Nem tudom… Már nagyon régen kizárólag Robika köt össze
bennünket. Meg természetesen a kényelem. De én rég vágyom
második gyerekre. És kitől legyen az embernek gyereke, ha nem
attól a férfi től, akivel él? Hisz az apa tulajdonképpen nem annyira
mérvadó! – mondta Alica némi iróniával. – Túlzásba viszem, tudom,
de csak azt akarom, hogy értsd, mit érzek… Azt a kisbabát viszont
– ő is kisfi ú lett volna, a Jakab nevet akartam neki adni – Misivel
ellentétben az első pillanattól kezdve szerettem, ahogy megtudtam,
hogy terhes vagyok vele.
– És most mit akarsz csinálni? – Éván is eluralkodott a
tanácstalanság, és hirtelen fáradtság telepedett rá. – Legalább fél évig nem eshetek teherbe, alighanem te és Niki is
ezt a parancsot kaptátok, de tudod, ha rajtam múlna, én akár már
holnap megtenném. És nyugodtan Misivel, legalább Robikának igazi
vértestvére születne – válaszolta Alica jó adag cinizmussal. – De hogy
őszinte legyek, egyáltalán nem tudom, mi lesz – mondta, s közben
remegett.
Évát nagyon meglepte ez a látogatás. Nem várta volna, hogy a
látszólag törékeny szőke szépség ennyi iróniával képes beszélni
magáról. Amikor Nikivel együtt meglátogatták, egy otthonos családi
fészket mutatott be nekik, de most eljött, hogy kiadja magát Évának,
hogy felfedje azt a sok hazugságot és hamisságot, amivel évek hosszú
során saját magát is áltatta. Ennek ellenére egyáltalán nem úgy nézett
ki, mint akire gyakran törnek rá ilyen őszinteségi rohamok. Évának
örülnie kellett volna, hogy Alica ennyire a bizalmába avatta, hiszen
ilyen intim vallomásokra épülnek az igazi barátságok, ő mégis csak
szomorúságot érzett, és azt, hogy tehetetlen.
A szoba lassan félhomályba merült. Az, amilyen visszafogott hangon
beszélgettek, ráadásul a téma komolysága, minden bizonnyal nagy
sikert aratna valamilyen kamaraszínházi előadásként, ötlött fel
Évában. S akkor a háttérből színre lépett a férfi , konkrétan Éva férje.
– Jó estét. Mi van, spóroltok az árammal? – kapcsolta fel Gyuri a
villanyt, s a két nő összehúzta a szemét.
Éva bemutatta a férjét a barátnőjének. Alica felállt.
– Elnézést, hogy csak így betörtem, de már amúgy is mennem kell.
Ne haragudj, Évi.
– Nyugodtan üljetek csak tovább, engem amúgy is vár a számítógép
– legyintett Gyuri, s már ment is a dolgára.
Éva kikísérte Alicát az előszobába.
– Nagyon jólesett, hogy meghallgattál,
ugyanakkor kicsit hülyén érzem magam,
hogy még ezzel is terhellek – nézett szomorú
égszínkék szemével Évára Alica.
– Ugyan, menj már – ölelte meg őt Éva, és
megcsókolta az arcát.
A szerkesztőségi munka teljesen kitöltötte
Éva napjait, néha még az estéit is. Magában
a szerkesztőségi életben viszont semmi
módon nem vett részt. Szonya továbbra sem járt
munkába, a többiekkel pedig nem szokott addig
sem kávézgatni. Munka után sietett haza Szimihez,
esténként meg általában ő is odaült a számítógép elé. A
főnöknő szétosztotta köztük Szonya rovatait, úgyhogy most neki jutott
a feladat, hogy cikket írjon arról, miként maradhat az ember friss és
fi tt az undok őszben is.
A konyhából behozta a bögre teáját, s a billentyűzet mellé állította.
Az egyik tipp a gyógytea lehetne – ujjai szétszaladtak a billentyűsoron,
a monitoron pedig világított az első pont. A második a rendszeres
mozgás lesz, séta a friss levegőn… Annyira nem volt kedve írni ezeket
a már ezerszer publikált hülyeségeket! Karácsonyra megjelentetnek
valamit arról, hogy hogyan lehet megélni stressz nélkül az ünnepeket,
tavasszal, hogy mint kerüljünk formába a tél után, nyáron, hogy
milyen napkrémmel kenjük magunkat a strandon, és így tovább,
körbe-körbe. No de ki mondja meg neki igazán, hogyan lehet túlélni
ezeket az undok őszi napokat? Az utóbbi időben volt egy olyan érzése,
hogy talán már csak a pszichiáter. Szinte mindennap sírva fakadt,
ideges volt, veszekedett Gyurival, elveszítette az életkedvét, egyenesen
a szemétkosárba dobott minden meghívót, ami az ő nevére érkezett
a szerkesztőségbe különböző premierekre és könyvbemutatókra, és
gyakran azon kapta magát, hogy csak úgy bámul a semmibe, s azon
képzeleg, mennyire más volna minden, ha nem vetél el.
– Ne szenvedj már annyit – ismételgette Gyuri. – Lesz még nekünk
gyerekünk, meglátod – vigasztalta, de máris azt ecsetelte nagy hévvel,
hogy milyen új tervezetet készítenek elő a cégben.
Egyetlen nap is örökkévalóságnak tűnt fel számára. Már
ellenőrzésen is volt Kálmos doktornál, aki azt tanácsolta neki, amit
Alicának és Nikinek is tanácsoltak, tehát hogy legalább fél évig várjon
a következő teherbe eséssel.
„Én biztos, hogy nem fogadom meg – írta neki e-mailben Niki. – Mi
már kezdünk igyekezgetni. Ez egy elavult nézet, ennyi ideig várni.
Olvastam az interneten egy vitafórumon, ahol a csajok azt írták, hogy
Nyugaton az orvosok már azt mondják, minél előbb teherbe esni, az a
jó. És ha a nyugati nőknek lehet, akkor lehet nekünk is, nem igaz?”
Niki még csatolt a leveléhez egy csomó szmájlit, és pár fotót a
szalvétás műalkotásairól. Éva megkérte őt, hogy küldjön néhányat
mutatóba, lehet, hogy megjelentethetnék a Hatodik Érzékben. Nikit
ez nagyon felvillanyozta.
„Szóval sztárt fogsz csinálni belőlem? Énbelőlem, akinek az egész
konyhája tele van ragasztgatva szalvétákkal? Király!!! Istenkém,
rögtön el is mondtam Sanyinak, normálisan büszke rám, haha.
Figyelj, és mikor találkozunk megint? Alica valahogy nem jelentkezik,
nem tudod, mi van vele?”
Niki munkái egészen használhatóan néztek ki. Főleg a gasztronómiai
tematikájú szalvétákat részesítette előnyben: paradicsom, sajt egy
ínyenc kisegérrel, gyógynövények – levendula, bazsalikom, zsálya –,
a terrakotta köcsögre meg, melyben a fakanalak feszítettek, hatalmas
mosolygó arcú hagymákat ragasztott.
A kolléganőnek tetszett, azt mondta, nagyszerű. Éva megírta
Nikinek, hogy felveszik vele a kapcsolatot. Alicáról nem akart írni, azt
javasolta viszont, hogy újra találkozhatnának mindhárman, valahol a
belvárosban.
Niki postafordultával válaszolt, egészen elvarázsolódott az
egyre konkrétabban körvonalazódó publicitástól.
„Egyszer már megjelent egy olvasói levelem a
konkurens lapban, de ez valami egészen más lesz, azt
hiszem, felvásárolom az összes példányt!”
Javasolt néhány helyet is, ahol ők hárman
találkozhatnának.
„És ha mindenhol telt ház lenne, elmehetünk
a McDonaldsba is, imádom a hasábburit meg a
tejkoktélt együtt. Sanyi el van szörnyedve, milyen
étvágyam lesz, ha terhi leszek, no de hát terhi már
voltam, aztán mégsem volt olyan szörnyű velem…”
Éva szerette olvasni Niki mailjeit, ennek a
boldogságosan egyszerű jellemnek az összevissza
csapongását mindenféle hétköznapi dolgokról. A kis lakás
berendezése, annak a kispekulálása, melyik cég készít olcsóbban
minőségi beépített szekrényeket, a szeretettel főzött meleg vacsorák
Sanyinak, újabb szalvéták beszerzése újabb alkotásokhoz, no és a
lelkiismeret-furdalás a tévés nassolások miatt.
És vajon miből rakhatná ki az életét ő maga, ha példát kellene
vennie az optimista Nikiről? Órákat tölthetne például az interneten,
és bútorgyártó cégeket hasonlítgathatna össze, aztán átrendezhetné
teszem azt a nappalit, megtanulhatná a szalvétaragasztás
technikáját, és a gyors hideg vacsorák helyett elkezdhetne,
mondjuk, főzni, sőt még sütni is. No, bizony, és az ő imádott
Gyurikája szépen kikerekedne! Tehetné, de nincs hozzá kedve.
Hiányzik belőle a lelkesedés. Egyedül a kisbaba gondolata hozza
lázba, olyankor újra aktív, az életért lángoló energikus nőnek látja
magát. De ez csak egy újabb illúzió, gondolja keserűen, s máris arra
vágyik, hogy lefeküdjön, sírjon és elaludjon, aztán majd csak fél év
múlva ébredjen fel újra.
Egy ilyen már-már rátörő következő keserűségből egy kapott SMS
hangja billentette vissza. Tildától jött.
„Szia, Évi, elég kellemetlen görcseim voltak, úgyhogy bent fogtak a
kórházban. Látogass meg, ha lesz időd. Pá: Tilda.”
(Folytatju