A remény vonalai

levegőben hirtelen az ősz szaga érződött. Még
mindig meleg, derült idő volt ugyan, a hölgyek
sem vetették le a nyári ruhákat, ám a délutáni
szellő melankolikus leheletével már a hulló levelek illatát hozta,
enyhén tompítva a nap erejét. Lehet, hogy ez az utolsó nyári délután,
suhant át Éva agyán. Idényzárónak vesz hát egy utolsó fagylaltot,
és szép lassan hazasétál vele. Vagy lemond most róla, és elviszi
Szimit is fagyizni. Nagy ötödikes lett belőle, és foggal-körömmel
harcol az önállóságáért. Éva már tudja, hogy Szimi százszor inkább
fagylaltozna az osztálytársaival, mint ővele. Tavaly még a napköziben
töltötte a délutánjait, most már egyedül jár haza, amitől Évának még
most, két héttel az iskolakezdés után is összeszorult a gyomra.
Nem akart belemenni, de végül engedett. Ilyen korán nem tud
szabadulni a szerkesztőségből, másrészt ha babát várna, akkor sem
rohangálhatna le s föl Szimivel, arról már nem is beszélve, hogy
szülés után meg már aztán végképp nem maradna ideje semmire.
Most kezdene helyesen gömbölyödni a hasa, gondolt rá szomorúan.
Biztosan ő is elmenne abba a butikba, ahová Tilda, s talán ő is venne
egy olyan nadrágot magának. Vagy inkább szoknyát?
Egyszer csak megint az az ismerős érzés áradt szét benne, az a
szorongás, mely valahol a mellkasában ragadt meg, hozva magával
az önsajnálat, a bánat és a reménytelenség terhét. Mikor lesz már
ennek vége, kérdezte saját magát, aztán feltette a napszemüvegét,
mert nem akarta, hogy a járókelők meglássák szemében a könnyeket.
Amúgy is az volt az érzése, hogy az önbizalma holtpontra került,
és az után a valóban emlékezetes látogatás után, amit Misi tett a
szerkesztőségben, még üldözési mánia is társult hozzá, az lett a
rögeszméje, hogy megint felkeresi majd őt, és megfenyegeti. Persze,
még az este mindenről beszámolt Gyurinak, de az csak nevetett.
– Jól be lehet szarva a suttyó, ha képes így lejáratni magát – szólt ki
a számítógépe mögül.
– Undorító volt, nyálas alak! – Éva csalódott férje reakciójában.
– Egy kicsit még féltem is tőle – tette hozzá, hogy együttérzést
ébresszen benne.
– No jó, de mit vársz tőlem? Megfenyegetett? – kérdezte az. Sok
dolga volt, s láthatóan nem kívánt foglalkozni ezzel a szerinte banális
epizóddal.
– Nem fenyegetett, de a tekintetében volt valami félelmetes.
– Évikém, drága, és akkor most mit csináljak? Keressem fel, és
mondjam neki azt, hogy ne nézzen olyan csúnyán a feleségemre?
– fordult végre Gyuri a székével Éva felé. – Ne sírj, jaj istenem.
Nem kell mindenért sírva fakadni – a hangjában érezhető volt
az ingerültség. – Mondtam neked, hogy ne üsd bele az orrodat a
barátnőid kalandjaiba – tette hozzá nagy okosan, s Éva elhatározta,
hogy többé nem beszél vele erről.
Másnap, ez után a beszélgetés után, kipötyögtette Szonya
telefonszámát. Meg kell tudnia az igazságot! Az is lehet, hogy
szegény tényleg csak egy szerencsétlen áldozat, s most akkor még
ő, a barátnője is fütyüljön rá? A szám nem felelt, csak egy géphang
jelentette, hogy „a hívott szám nem elérhető, próbálkozzon újra,
később”.
Azóta meg nem volt képes rászánni magát…
Éva lement a parkba, leült egy szabad padra, s fi gyelte az élet
zajlását – anyukák babakocsival, kutyát sétáltató nyugdíjasok
és gördeszkázó kamaszok hangos rikoltásokkal a kikövezett
placcon. Arcát a nap felé fordította, lehunyt szemhéján a sugarak fantasztikusan szép színes ábrákat rajzoltak. Most hívja fel Szonyát,
döntötte el. A hirtelen ötlettől lelkesülten, s azzal a hittel, hogy
végre sikerül beszélnie vele és megtudnia, miért nem jár munkába,
kinyitotta a szemét, előhúzta táskájából a mobilt, s újra kikereste a
névjegyzékéből Szonya számát. Az viszont még mindig – vagy már
megint – ki volt kapcsolva.
Felállt a padról, és abban a momentumban érezte, hogy el
kell mennie hozzá személyesen, a lakására. Mi van, ha pokolian
depressziós? Lehet, hogy az anyja kitagadta, Misi lerohanta, ő, a
barátnője meg csak azért nem hívja, mert az utóbbi hónapokban
heves abortuszellenes barikádharcos lett belőle! Kilépett a
buszmegálló irányában. Húsz percen belül Szonyánál lehet.
A ház, melyben Szonya bérelt garzonja volt, a felújított lakótelepi
tömbök közé tartozott. A bérlők minden oldalról szigeteltették,
elölnézetből pedig messzire világított a majdhogynem friss sárgafehér
homlokzat. Voltak lakók, akik beüvegeztették a balkont is,
mások igyekeztek a legszebb petúniákat kinevelni rajta. Évának
akaratlanul is Tilda erkélye jutott az eszébe, s rögtön társult
is hozzá egy cikkbevezető: „Akinek nincsen kertes háza, az is
üldögélhet nyaranta saját virágoskertjében. Nem kell hozzá más,
csak egy erkély, meg egy kis fantázia.” Tulajdonképpen miért
is nem jutott soha eszébe, hogy bemutassa Tilda balkonját a
Hatodik Érzékben? Talán azért, mert semmi értelme ennek az
egésznek, sóhajtott, s már le is zárta nem létező cikke rögtönzött
felvezetőjét. Kimerítő, fáradságos robot, örökké ugyanaz,
jelentéktelen dolgokat életfontosságúnak mutatni. Szonya más, őt
ez szórakoztatja. Ki tudja, hogy nem hiányzik-e már
neki az írás, meg a piperékről tartott sajtókra való
szaladgálás.
Éva belépett a kapun, de előtte még a
biztonság kedvéért ellenőrizte a csengők
sorában, ott szerepel-e a Barti család neve,
akiktől Szonya a lakást bérelte. Éva azért
emlékezett ilyen jól a névre, mert az ő elsős
tanító nénijét is így hívták. A negyediken
kiszállt a liftből, és becsengetett. Talán
háromszor ha járt itt. Inkább Szonya ment
hozzájuk, vagy kint találkoztak valahol a
városban. Szonya albérletéből főleg egy óriási
vitrin maradt meg az emlékezetében, mely
tulajdonképpen a szoba jelentős részét elfoglalta.
Állítólag Bartiék vitrinje volt, az összes limlommal együtt,
amit szép csöndesen belepett a por, és ők ragaszkodnak hozzá, de
nem kívánják elköltöztetni. Ez okból aztán Szonya amúgy sem nagy
élettere pár négyzetméternyire szűkült, amit az ágy, egy kisebb
szekrény, asztalkán tévé s egy öreg fotel töltött be. A saját dolgait
kénytelen volt dobozokban tárolni, azok meg a kis előszobában
tornyosultak. Most, hogy Éva felidézte az enyhén klausztrofóbiás
érzést, ami Szonyánál elfogta, elképzelni sem tudta, hol férne ott
el még egy kisbaba. Ennek ellenére… Végül is találhatott volna egy
nagyobb albérletet.
Éva tehát becsöngetett. A csöngő rekedt hangja meglepően hangos
volt. Érezte, hogy gyülemlik benne a feszültség. Újra megnyomta a
gombot, de bentről semmi nesz nem hallatszott.
Gyanítani kezdte, hogy fölösleges volt az igyekezete. Szonya
vagy nem tartózkodik itthon, vagy egyszerűen nem nyit neki ajtót.
Felidéződött benne az a pillanat, amikor hazaengedték a kórházból,
s az ő ajtaja előtt állt Szonya. Akkor benne felmerült, hogy kinyissae.
Talán most fordult a kocka, és aki őt nem engedi be, az Szonya.
Nagyon csalódott volt. Nem, Szonya biztosan nem hagyná itt
ácsorogni! Száz százalék, hogy nincs senki a lakásban. Különben is,
hallaná a neszeket, léptek, zene, vízsugár hangját.
Biztos, ami biztos, még egyszer csöngetett, de mert ismerte a lakás
méreteit, tudta, hogy Szonya nem tizenkét kastélyszobán át kell,
hogy fusson ajtót nyitni neki, ahhoz elég három lépés, így aztán
sarkon fordult, és beszállt a liftbe.
Éva egy ideig gondolkodott, kell-e viszonoznia Alica meghívását,
s megmutatni neki a lakását. Csakhogy Alica váratlanul érkezett,
és jövetele a legkevésbé sem volt olyan ünnepélyes, mint amikor
ők mentek hozzá Nikivel. Paradox módon épp akkor hívta őt fel,
amikor kilépett a házból, ahol Szonya lakott. A hangja erőtlen volt,
alig hallható. Éva azt gondolta, a baba elvesztése fölötti múlhatatlan
bánat okozza, mert hiszen hármójuk közül vitathatatlanul Alicának
volt a legnehezebb. El lehet ugyan játszani a magabiztosságot,
vígságot és könnyedséget barátnők előtt egy kávé meg kuglóf mellett,
de Éva nagyon jól tudta, hogy a szürke hétköznapok magányában
minden ezerszeresen elviselhetetlenebb.
– Nagyon elnézést kérek, hogy csak így betolakodtam hozzád
– mondta Alica karikás szemmel, szörnyen összetörten.
– Ne már! Mi a fenének cseréltünk telefonszámot, ha nem ezért?
Amúgy is egyedül vagyunk itthon Szimivel, Gyuri örökösen
dolgozik – sóhajtott fel Éva, és a nappaliba tessékelte
Alicát. – Iszol egy kávét? – kérdezte, mire a vendég csak
ingatta a fejét.
– Akkor aztán már tényleg egy másodpercet sem
aludnék.
A szobába Szimi köszönt be, így a beszélgetés
az iskola meg a tanítók felé vette az irányt. Éva
közben hozott Alicának egy pohár gyümölcslét, s
előkotort a konyhakredencből valamilyen nápolyi
szeleteket is. Alica elegánsan elvett egyet, de Évának
feltűnt, hogy csak tartogatja a kezében. Mikor
Szimi visszavonult a szobájába, Alica kortyolt egyet a
dzsúszból, és megint mentegetőzni kezdett, hogy zavar.
– Alica, fütyülj már rá, végül is azért jöttél, mert
beszélgetni akartál, és hogy nem Szimi tanítóiról, az is szinte
biztos. Mi van? A kisbaba miatt szomorkodsz, ugye?
– Is – bólintott rá Alica. – Tulajdonképpen… annyira hülyén érzem
magam, Évi, hisz olyan rövid ideje ismerjük egymást, én meg máris
ilyesmivel terhellek…
Éva hallgatott, nézte Alicát, és elképzelte, milyen gyönyörű lehetett
húszéves korában. Biztos ő volt az iskolában vagy egy társaságban,
vagy bárhol, ahol volt, a legszebb lány, s mint valami trófeát, szerezte
meg magának az a semmirekellő Szedlák.
– A kisbabát mindennap megsiratom, de most még az a sejtés
is kínoz, hogy a férjemnek van valakije – kicsordult a könnye, s
hangtalan tört utat bánattal megjelölt arcán.
(Folytatjuk)