A piacozó levelezőnk

Maga a falu igencsak vegyes képet mutat napjainkban. 1910-ben még zömében magyarok lakták, ma viszont a szlovákok vannak többségben. Talán csak az itt fészkelő gólyák maradtak hűségesek önmagukhoz, mert hiába költöznek el ősszel Afrikába, tavasszal mindig visszatérnek a régi fészkükbe, és ott nevelik fiókáikat.

Emberünk sokáig szabódik, hogy kitárulkozzék előttünk. Nincs az ő életében semmi érdekes – mondja, de aztán mégis megered a nyelve.

Öregem, a „felejcsik”

„Az 1956-os forradalmi események hatására, melyeket anyám hasában vészeltem át, 1957. május 3-án születtem mint megkésett gyerek. A szüleim mindaddig jómódú parasztok voltak, amíg a kommunisták ki nem forgatták őket a vagyonukból. Miénk volt a fél Dunántúl helyett a fél Ipolyontúl, ami azt jelenti, hogy az Ipolyon túl is volt egy fél hektár földünk. Nos, én egy ilyen kis kulákfajzat vagyok, amivel talán a mai napig sem illik eldicsekedni.”

Plavec Gyula azt sem rejti véka alá, hogy az írás iránti vonzalmat az édesapjától örökölte, aki a falusi környezethez képest olvasott, művelt ember volt. „Egész életében jegyzetelt. Kabátja zsebében állandóan ott volt a notesz, és mindent felírt. Nem irodalmi célzattal, hanem azért, mert „felejcsik” volt (magyarán: feledékeny). Anyám szerint ölni lett volna képes, ha valaki megpróbálta volna elolvasni a jegyzeteit. A múltkor takarítottam az egyik szekrényt. Tizenegy teleírt noteszt találtam. Próbáltam beleolvasni, aztán elszégyelltem magam, és félretettem őket. Az már hadd maradjon meg örök titoknak, hogy mik vannak ezekben a noteszekben. Háború után, amikor nagy pedagógushiány volt, jelentkezett is a hathetes tanítóképző tanfolyamra, ám az elvtársak azt mondták, hogy őt nem ajánlják.” Ezen nemigen lehet csodálkozni, hiszen hogyan bízott volna meg a kommunista hatalom egy kulákban? „Így aztán maradt a szövetkezetben, majd az állami birtoknál, és egész életében a trágyát furikázta a tehenek alól – mondja Plavec Gyula. – Még nyugdíjas korában is bejárt a losonci könyvtárba, és 86 éves korában szemüveg nélkül a legapróbb betűket is el tudta olvasni. Magam is sokat olvastam, igaz, töredékét annak, amennyit az édesapám. A losonci könyvtárat én sem kerülhettem el, már csak azért sem, mert közel volt a buszmegálló, így kézenfekvő, hogy kényelmesebb volt a fűtött könyvtárban várni az autóbuszra, mint kint dideregni.”

„Mint mondtam, kései gyerek vagyok, mert a nővérem 15 évvel idősebb nálam. Valójában mi nem is vagyunk igazi testvérek, mert ő már 3 éves koromtól egy távoli városban él. A szüleim velem már nem is igazán törődtek. Amikor pedig eljött a pályaválasztás ideje, halvány fogalmam sem volt az életről. Az akkori öregek mindig azt szokták kérdezgetni tőlem, hogy minek akarsz menni? Ezt a kérdést mindig viccesnek találtam, és azt válaszoltam rá: a falnak. Anyám azt szerette volna, ha – a nővérem nyomdokain haladva – én is kijárom a losonci építészeti szakközépiskolát. A felvételin meg is feleltem, de mivel nagy darab vagyok, helyszűke miatt nem vettek fel. Küldtek egy listát, milyen más középiskolába mehetnék felvételi nélkül, de mivel a nővérem beleavatkozott, hogy ő protekcióval bejuttat az építészetire, elment a kedvem az egésztől. Azt mondtam, nem érdekel az egész. Így apám esztergályosinasnak adott Losonc-Apátújfaluba. Az iskola után az ottani üzemben, majd a nehézgépiparban dolgoztam, húsz éven keresztül. 1992-ben anyám megbetegedett, egy évig fekvő beteg volt. Mivel a testvérem Zsolnán lakik, otthon maradtam ápolni. Hamarosan ketten maradtunk édesapámmal.”

„Eleinte volt ebben fantázia”

Plavec Gyula a hosszú kitérő után visszatalált a földhöz, és napjainkban is zöldségtermesztéssel foglalkozik. Először kivett fél hektár földet a falu mellett – mondja. Jól is ment a dolog egy darabig, egészen addig, amíg a múlt évtized derekán Losoncon is meg nem jelentek a multinacionális cégek: akkor aztán az egésznek befellegzett. Ennek ellenére, igaz, már csak a kertjében és kicsiben, tovább foglalkozik a zöldséggel, és hetente– leginkább szombaton – útra kel vele a losonci piacra. Van egy kis, háromkerekű robogója, azzal teszi meg a nem túl hosszú, alig tíz kilométeres utat a városba. De már ez sem a régi. Még a vágott virágra van némi kereslet, talán azért, mert a piachoz közel van a temető. Pedig sok gond van a kerttel: pár éve például annyi eső esett, hogy kacsák úszkáltak benne. De van aprójószága is, főleg csirkék, s a tojásra is van kereslet. Kényszerpálya ez lényegében, hiszen Plavec Gyula néhány éve munkanélküli, esztergályosként esélye sincs elhelyezkedni a környéken.

Kézenfekvő a kérdés, hogy aki tollat ragad, olvas-e, s ha igen, miket. Plavec Gyula elárulja, hogy egy időben a vadásznaplók (Széchenyi, Kittenberger) voltak a kedvencei, természetesen olvasta a magyar klasszikusokat, kedvelte Hemingwayt, Dumas-t, Tolsztojt. Most éppen egy losonci helytörténeti könyvet olvas; merthogy érdekli a környék történelme. Hogy miért ír leveleket a Kopertába? Egyszerű az oka: szeretné megosztani élményeit másokkal. Akár a piaci beszélgetéseket, „az élet sűrűjéből”. A lényeg, hogy nem unatkozik, hiszen mindig van teendő a kert körül. És a papír körül, amely áhítja a sztorikat.