Az idegengyűlöletről

Vietnamiak anno

Az 1980-as évek közepén a gyárba, ahol dolgoztam, vietnami vendégmunkások jöttek. A mi műhelyünkbe is jutott belőlük vagy öt. Nem vettem észre senkin, hogy ellenszenvet tanúsítottak volna velük szemben. Sőt és még egyszer sőt. Pedig mi is nagyon vegyes társaság voltunk. Magyarok, szlovákok, cigányok. Sőt és még egyszer sőt. Érkezésükkel felpezsdült az élet. Mindenki kíváncsisággal figyelte az idegeneket. Voltak olyanok, akik egyenesen törleszkedtek hozzájuk, igyekeztek minél többet megtudni róluk, barátkoztak velük. Érkezésük előtt bizonyára részt vehettek valami nyelvkurzuson, mert el lehetett velük beszélgetni. A bajok azzal kezdődtek, hogy elba....intották a normákat. Munkásszálláson laktak. Nem lófráltak a városban, hanem állandóan dolgoztak, túlóráztak. Mi teljesítmény szerint voltunk fizetve. Gondolom, nem mindenki ismeri ezt a bérezési formát, ezért nagy vonalakban megpróbálom elmagyarázni a lényegét. Mondjuk, egy alkatrész elkészítéséért fizettek 5 koronát. És ki hány alkatrészt tudott elkészíteni, annyiszor 5 koronát kapott. No de nem volt okos dolog telhetetlennek lenni, mert ha valaki túl sokat keresett valamelyik munkán, akkor föntről azt mondták, hogy a jövő hónaptól már nem 5 koronát adunk az alkatrész elkészítéséért, hanem csak 4-et. És akkor ugyanannyi pénzért már sokkal többet kellett dolgozni. Így lehetett tehát elcseszni a normát. És mikor a vietnami vendégmunkások is telhetetlenek lettek, bizony, már nem szerettük őket annyira.

Csehszlovák katonaként

No, de ne legyek egyoldalú. Én is átéltem, amikor mint idegent utáltak meg. A katonaságtól egy hónapig idénymunkán voltunk egy közép-csehországi faluban. Együtt dolgoztunk az állami birtok civil alkalmazottaival. Vagonokból rakodtunk ki, szalmakazlakat raktunk, segítettünk a betakarításban. Mikor megérkeztünk, nagy szeretettel, örömmel fogadtak a falu lakói. Bennünk látták fiukat, testvérüket, szeretőjüket. Élelmet adtak, ha betévedtünk a kocsmába, mindig akadt egy-két fickó, aki italt fizetett. Csakhogy köztünk is voltak zsiványok. Kezdtek lopni, kihasználták a falusiak jóhiszeműségét. A civil alkalmazottak öltözőjéből elloptak ezt-azt, no meg amazt. Kis falu, zárt közösség, gyorsan híre ment, hogy a katonák nem is olyan jó emberek, mint ahogy el lehetne tőlük várni. Nos, ezek után már nem is szerettek annyira. Sőt és még egyszer sőt!

Ukránok, románok és mi

Az idegengyűlöletnek szinte mindig kimutathatóan anyagi vonzata van. Ausztriába kijáró ápolónőktől is hallom, hogy az ukránok meg a románok, azok ilyenek meg olyanok, mert ők kevesebbért is vállalnak ápolást, és ezzel rontják a piacot. Vagyis senki nem várhatja el tőlünk, hogy olyanokat szeressünk, akik becsapnak, megkárosítanak bennünket. Persze, azután jön az általánosítás. A románok, az ukránok, a romák, a katonák, a vietnamiak, az arabok ilyenek meg olyanok. Ennek a nagy globalizált világnak, a nagy jövésnek-menésnek az a legnagyobb negatív hozadéka, hogy eltűnnek a fékek. Lassan már mindenki idegen helyen lesz, ahol senkit nem érdekel egy közösség fékező hatása. Ma csak az számít menőnek, aki sokat utazik, pedig hallottam már olyan véleményeket is azokból az országokból, ahol sok turista megfordul, hogy ott épp a turistákat gyűlölik. Számomra azok a legmulatságosabb fickók, akik londoni, madridi, damaszkuszi, teheráni, granadai barátaikkal dicsekednek, de ha szóba kerülnek a szomszédjaik, azt sem tudják, hogyan hívják őket. Szerintem az idegengyűlölet még csak most kezd fokozódni, de igazi nagy konfliktusokban mégsem fog kicsúcsosodni, mert egyszer mi utáljuk az idegeneket, máskor viszont minket fognak utálni szintén mint idegeneket. Egy ismerősöm ismerőse családjával együtt még 68-ban vándorolt ki Amerikába. Sikeresen beilleszkedtek, mindkettőnek felsőfokú végzettsége volt, ám hiába élnek már ott 50 éve, ők még ma is idegeneknek számítanak. És ezt a tudtukra is adják. Nem olyan egyszerű dolog egy új közösségbe beilleszkedni, mint ahogy ez első pillanatban tűnhet.