Osztálytársa, jó barátja, pályatársa és rendezője volt Sztankay Istvánnak. Ott állt mellette élete minden kilométerkövénél. Haragban sosem voltak. Együtt küzdöttek színházaikért, szerelmeikért, családjukért s néha önmagukért is. Léner Péter ezért vette kezébe a tollat. Meg akarta írni mindazt, ami évtizedeken át összekötötte őket, ami széppé és gazdaggá tette, erővel és érzelmekkel töltötte meg kapcsolatukat.
És most itt a könyv. A Sztankay. Portré és dokumentum. Életrajz és emlékfüzér. Egy különös személyiség, a nemzet színésze kel új életre, pontosabban: a már lezárult életmű nyílik meg előttünk eddig jórészt ismeretlen fejezetekkel. Léner Péter csaknem két évtizedig állt a József Attila Színház élén, és éppen akkortájt, amikor Sztankay is ott játszott. Nehéz lenne eldönteni, melyikük örülhetett jobban a másiknak, hiszen gyermekkoruk óta elválaszthatatlan barátok voltak. Olyanok, akik mindent tudnak a másikról. Szakmai kudarcaikat és magánemberi csalódásaikat sem titkolták egymás előtt. Félelmeikről, vívódásaikról őszintén beszéltek. Kettőjük közül egyértelműen Sztankay volt a szemérmesebb. Róla tudjuk: nagyon kevés embert engedett közel magához. Annyira, mint Léner Pétert, talán senkit sem. Még a legszűkebb baráti köréből sem.
„1950-ben, az evangélikus gimnázium I/A osztályának első tornaóráján egymás mellett vetkőztünk. Ránéztem: egy görög atléta állt mellettem. – Te mitől vagy ilyen erős? – Sokat korcsolyáztam – válaszolta. Idővel megértettem, nem szabad tőle kérdezni semmit, ami rá vonatkozik. És ha az ember nem értette valamelyik mondatát, gesztusát vagy döntését, ő nem segített. A megfejtést a környezetére – és az utókorra bízta.”
Ezzel a pár soros szösszenettel nyitja emlékei tárházát Léner Péter, s csaknem kétszáz oldalon sztorizik, hiszen klasszikus életrajzi könyv helyett személyes vallomásait, ma is fényes, eleven történeteit kínálja olvasóinak, akik bizonyára sok mindent tudnak Sztankay Istvánról. Például azt, hogy többgenerációs görög katolikus papi család sarjaként tőle sem állt távol ez a hivatás. Olyannyira nem, hogy élete során gyakran felvetődött benne a kérdés: nem lett volna-e jobb döntés a részéről, ha apja hivatását választja. De hát a színész is pap, Thália felszentelt papja. Az ötvenes években azonban komoly hátrány volt egy színművészeti főiskolára jelentkező fiatal számára, ha ilyen családból jött. Sztankayt is csak harmadszorra vették fel. Tehetsége azonban minden kaput gyorsan megnyitott előtte. Filmekbe hívták (Egy szerelem három éjszakája, Bolondos vakáció, Hamis Izabella, Ismeri a szandi-mandit?), a tévében ő volt Bors Máté, színházi pályafutását Miskolcon kezdte. Onnan került a Nemzetibe, majd a Madách Színházba. Törőcsik Marival játszott a Rómeó és Júliában, Zorin Varsói melódiájában.
„Én fontosnak tartom, hogy tudjuk egymást szeretni, mert anélkül nem lehet dolgozni. A Sztankay volt az, akit én tényleg tudtam szeretni – így emlékezik rá Törőcsik Mari –, mert ahogy viselkedett, ahogy élt, ahogy létezett, ahogy beszélgetett az emberekkel – ezek mind csodálatos dolgok voltak.”
A Madách Színházban Kálvin Jánost játszotta Sütő András Csillag a máglyán című drámájában. „Ez a páratlan azonosulás a szereppel túlmutat egy színész és egy szerep találkozásán. Vallomást hívott elő, katarzissal ajándékozta meg” – írja Léner Péter. Nem sokkal ezután Kolhaas Mihály volt az Egy lócsiszár virágvasárnapjában, amelyet ugyancsak Sütő adott a társulatnak. Színészéletének nagy női társa Schütz Ila volt. Kabarétréfákat, zenés szórakoztató televíziós műsorokat tettek emlékezetessé, de ami örökre, végérvényesen összekötötte őket, az Bernard Slade fergeteges vígjátéka, a Jövőre veled ugyanitt volt, amelyet sok éven keresztül több százszor játszottak el megunhatatlanul. Voltaképpen a közönség boronálta össze őket, így lettek ők „férj és feleség”, noha az életben soha semmi nem volt köztük, erre mindketten megesküdtek. Lenyűgöző párost alkottak utolérhetetlen bájjal, finom humorérzékkel.
És megint Léner Péter:
„Egész életében halálközelségben élt. Nem volt képes elfogadni, hogy életünk véges… Ez a szemérmes, rejtőzködő úr mindenkit, családot, kollégákat, újságírókat önmaga leépülésével, fáradtságával ijesztgetett.”
Négy éve már, hogy Sztankay István elment. Hogy mégis „jelen van”, azt elsősorban a televíziónak köszönhetjük, de Léner Péter könyvének is. Kristálytiszta, érzékeny stílusával olyan közel hozza őt hozzánk, hogy valósággal belakja az életünket.
Léner Péter: A Sztankay, Corvina Kiadó, 2017
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.