A megőrzött varázs

Csaknem kétszáz filmjének listáját böngészve azt hihetnénk: válogatás nélkül mondott igent minden felkérésre. Pedig nem. Csak szünet nélkül forgatott. Ha nem a hazájában, akkor jugoszláv, német, spanyol, angol, olasz, amerikai, szlovák és magyar alkotásokban. Franco Nero az olasz film legendás korszakának egyik emblematikus alakja.

Hetvenhárom évét ugyan nem hangoztatja, ritkuló haja és deres szakálla elárulja: a nagypapakor az, amiben jár. Még akkor is, ha elismerésre méltóan jól tartja magát. A szeme kékjéről nem is beszélve. Az semmit sem változott az idők során. Mai küllemével Franco Nero bibliai hősöket játszhatna. Például Mózest. Vagy Ábrahámot. Vagy József atyját. Mindhárom szerepben hiteles lenne. Mert bármilyen filmben bármilyen figurát alakított is, egyéniségének nemcsak a varázsát – a tisztaságát is képes volt megőrizni. Nem vált érdektelenné, elkopottá, elhasználttá.

Sergio Corbucci, Damiano Damiani, Luigi Zampa, Carlo Lizzani színésze volt otthon, Luis Buñuelé (Tristan) Madridban, Fassbinderé (Querelle) Berlinben, Bondarcsuké (Vörös harangok) Moszkvában, Juraj Jakubiskóé (Báthory – A legenda másik arca) Pozsonyban, Koltay Gáboré (Honfoglalás, Sacra Corona) Budapesten. Előbb Árpád vezért, aztán Gellért püspököt formálta meg magyar filmben.

Hogyan lesz színész egy vidéki születésű olasz fiatalemberből, akinek az édesapja rendőr, az édesanyja háztartásbeli, és hat gyereket nevel?

Úgy, hogy már hatévesen elhivatottságot érez a színpad iránt. De mivel nem tartoztunk a jómódú családok közé, szüleim azt a tanácsolták, válasszak valamilyen biztos megélhetést ígérő pályát, és amellett színészkedhetek is alkalomadtán. Hallgattam rájuk. Kereskedelmi szakra jelentkeztem Milánóban, de éjszakánként különböző klubokban léptem fel.

Táncolt?

Énekeltem.

Miket?

Olasz slágereket. Később modellkedtem is.

Ha már egyszer a divat fővárosában tanult!

Ne a kifutókon képzeljen el! Képregényekhez fotóztak. Nagyon népszerű műfaj volt ez akkoriban. Olaszul fotoromanza. Azt jobban megfizették, mint az éjszakai fellépéseimet.

Hogyan kötött ki aztán a Piccolo Teatróban?

Megszakítottam az egyetemet. Ennek a szüleim egyáltalán nem örültek. Én viszont úgy éreztem, addig kell váltanom, míg nem késő. Hatvanháromban már Rómában laktam, és a Cinecittàban forgattam. John Hustonnak köszönhetően olyan színészekkel játszhattam, mint Richard Harris, Peter O’Toole és Ava Gardner. A nagy áttörést mégsem ez, hanem a Sergio Corbuccival forgatott Django jelentette.

A magányos idegen, aki koporsóban rejtegeti fegyverét.

Bosszút akar állni…

Tarantino mai Djangóját, amelyben önnek is van egy kis szerepe, mennyire szereti?

Nagyon. Az én Djangóm, a hatvanas években, a mexikóiak ellen harcolt, Tarantinóé az elnyomott feketék oldalán áll. Végig lekötött a film. Születőben van most egy újabb Django-film. 1915-ben játszódik a történet, amikor a vadnyugat már csak egy fejezet a múltban. Ezt nem Tarantino rendezi. Vele egy másik filmben fogok együtt játszani, amely Enzo Castellari fejéből pattant ki. A hagyma illatát is ő vitte sikerre annak idején.

Hatvanhatban, amikor Corbuccival forgatott, bizonyára nem is sejtette, hogy a Django nemzetközi vonalon is westernhőssé avatja.

Egyáltalán nem gondoltam ilyesmire. Azokban az években még színpadi színész voltam, s bár főszerepeket játszottam, kevesen ismertek. Nem is volt egyszerű bekerülnöm Corbucci filmjébe. Mindkét producernek megvolt a maga jelöltje a szerepre, egyedül a rendező akart engem. De mivel sem én, sem a másik két esélyes nem voltunk még híres színészek, a forgalmazóra bízták a döntést. Kirakták elé a három képet, köztük az enyémet, és azt mondta: »Én rá szavazok!« Ma sem tudom, mit láthatott meg bennem, de Elio Petri is, akivel pár évvel később az Egy nyugodt vidéki helyecskét forgattam, azt tanácsolta, ne habozzak, vállaljam el ezt a szerepet, hiszen nincs mit veszítenem vele. »Ha ismert arc volnál, akkor igen, akkor sokat kockáztatnál – mondta –, de így, hogy nemrég kezdtél el filmekben játszani, még bármit elvállalhatsz!«

Meg is tett mindent, hogy sikere legyen. Egy csapásra nemzetközi sztár lett. Nem állt fenn a veszélye annak, hogy beskatulyázzák a jóképű westernhős szerepkörébe?

Ettől egyáltalán nem féltem. Pontosabban: nem is foglalkoztam ezzel a felvetéssel. Imádtam a filmezést, és mind a mai napig szeretem. Véleményem szerint nincs két egyforma szerep, mint ahogy két egyforma ember sincs. Laurence Olivier-vel volt egyszer egy nagyon komoly beszélgetésem. Szakmai kérdések vetődtek fel köztünk. Minden szavára emlékszem. »Ahhoz, hogy sztár maradj, elég, ha évente egy filmet forgatsz – mondta –, de nagyon ügyelj arra, hogy az az egy film sikeres legyen!« Hasonló szerepeket játszani természetesen nem akartam. Abba gyorsan beleuntam volna. Sztár sem akartam lenni. Jó színész viszont igen! A jó színész pedig nem fél kockáztatni. A jó színésznek ugyanis mindig más kell. Más történet és más szerep. »Ha ezt az utad választod, kudarcok is érnek majd – figyelmeztetett Olivier –, a pályád viszont sokkal izgalmasabb lesz.« Ez valóban így volt. Hívhattak musicalbe, szerelmi drámába vagy politikai thrillerbe, boldogan mentem, mert tudtam, hogy megint valami új vár rám. A fiam, Carlo filmrendező…

… az ő édesanyja Vanessa Redgrave, a világhírű angol színésznő?

Igen. Carlo hatvankilencben született, Vanessával jóval később kötöttünk házasságot. De nem ez a fontos. Carlo forgatott most rólam egy rövid portréfilmet. Az ezerarcú férfi. Ezt a címet adta neki. Találó, nem? És megtisztelő is számomra, hiszen arra utal, hogy minden szerepben más tudtam lenni.

Most Fanny Ardant filmjével, a Szenvedélyes ritmusokkal jött Karlovy Varyba. Két férfi közt őrlődik a nő, az egyik férfi…

… örök álmodozó. Gondolom, ismerős ez a típus. Na, ilyen figurát sem játszottam még soha. Csak tervez, csak tervez, aztán semmi. Marad minden a régiben.

Kicsit kusza történet ez. Fésületlen.

Tőlem is kérdeznek olyanokat…! Én sem értek mindent a filmben. Miután elolvastam a forgatókönyvet, azt mondtam Fannynak: »Én bármit eljátszom neked, de majd mondd el egyszer, miről szól a film!« Ő írta, ő rendezte, neki ezt tudnia kell!

Én egy bolondos nőt láttam a vásznon, aki csapódik ide, csapódik oda, anélkül, hogy tisztán látnám, mit keres.

Lehet, hogy ez Fanny Ardant személyes története. Ki tudja? Tőle kellene megkérdezni, volt-e már hasonló helyzetben, mint a filmbeli nő.

Önnek volt már köze hasonló típushoz?

Meglep a kérdése. Adjon egy perc gondolkodási időt!

Parancsoljon. Kivárom.

Jó, biztos, hogy én is találkoztam már ilyen nővel, aki nem tudja, mit akar, de olyan nagyon sok időt, emlékeim szerint, nem töltöttem vele. Én a határozott, céltudatos nőket szerettem mindig.

S azt hogyan viseli, ha rendezőként nem férfi, hanem nő irányítja?

Jól. Szeretem az okos, felkészült nőket, akik jól kezelik a színészeiket. Ha kolléga rendez, valahogy mindig lazábban, felszabadultabban játszom. Úgy érzem, közelebb áll hozzám, aki instruál, hiszen pontosan tudja, mit kell mondania, hogy célba érjen velem. A rendező más pozíció. Engem is szerettek a színészeim, amikor a Mindörökké bluest rendeztem.

Tarantinót milyen filmben rendezi majd?

Westernben. Sergio Leone előtt tiszteleg majd a film. Legyen elég a címe, hiszen sokat elárul az is. Az angyal, az állat és a bölcs.

Mivel magyarázza, hogy az elmúlt években többet forgatott külföldön, mint Olaszországban? Nem találnak önnek való szerepet az olasz filmrendezők…

… ez az én választásom. Mindig a jobb mellett döntök. Olaszország most a tévésorozatok korszakát éli. Ez még nem is volna olyan nagy baj, csakhogy a mostani sorozatok a vacsoraasztalhoz készülnek. Könnyűek, felszínesek, problémamentesek. Nem érintenek semmilyen komoly kérdést. A forgatókönyvírók előre lefektetett szabályok alapján szövik a cselekményt. A rengeteg »ezt nem, így nem!« korlátokat szab a fantáziájuknak. Ilyen sorozatokba hívnak engem is, tehát könnyű szívvel le tudok mondani róluk. Megyek inkább Dél-Amerikába vagy Európa különböző országaiba. Vannak helyek, ahol még fontosak az értékes filmek. Engem pedig még mindig jó rendezők kényeztetnek.

Ezek után nem is kérdezem, mit tart a legnagyobb értéknek az életben.

Az igazságot, az egyenességet.

Ezt sugallja a lénye is. A legteljesebb őszinteséget.

Köszönöm. Örülök, hogy ezt látja bennem.