A megegyezés embere

Gondolhatják is sokan, hogy a közjegyzők élete csupa derű és vidámság lehet, ha mindig ilyen jó a kedvük, pedig épp az ellenkezője igaz. Sok emberi visszásságot tapasztalnak: a hagyatéki eljárások során nemegyszer kell azzal szembesülniük, hogyan mérgezi meg az irigység és a harag a családi kapcsolatokat, és szinte nap mint nap látják azt is, hogyan veszti hitelét az adott szó. Erre mondaná Szabó Ottó azt, hogy vesztes helyzetből szép nyerni, mert a jó közjegyző nemcsak szövegbe foglalja és hitelesíti a megállapodást, hanem a létrejöttét is segíti.

Nem származol jogászdinasztiából, s ez a szakma nem tartozik azok közé, amelyekkel egy gyerek túl gyakran találkozhat, ha nem ilyen környezetben nő fel. Hogyan döntöttél mégis a jogi kar mellett?

Hétéves koromból őrzök egy kis papírdarabot, amelyre ákombákom betűkkel felírtam, hogy ügyvéd leszek. Az iskolában nagyon érdekelt az irodalom, történelem, zene, a gimiben még rockzenekarom is volt, matematikus szüleimnek köszönhetően a számtan se ment rosszul – mindenféle szakmában el tudtam képzelni magam, csak pedagógusként nem, mert a szüleim példáján okulva láttam, hogy az emberi tisztelet mellé anyagi megbecsülés nem nagyon jár. A pozsonyi Duna utcai gimiben kanyarodtam vissza a gyerekkori elképzelésemhez, mert úgy gondoltam, hogy amit én szeretek – emberekkel foglalkozni, olvasni, tájékozódni, keresni a lehető legigazságosabb megoldást –, ahhoz a jog áll a legközelebb.

A jogon belül miért esett a választásod a közjegyzőségre, miért nem lettél, mondjuk, ügyvéd, ügyész vagy bíró?

A kompromisszumok, a megegyezés embere vagyok, nem a konfrontációé. Úgy neveltek, hogy hozzám közelebb áll az arany középút, az egyezség keresése, mint hogy csak az egyik fél érdekeit tartsam szem előtt. Apám szokta mondani – és egész életében ehhez is tartotta magát –, hogy csak az a jó megoldás, amelyik mindenkinek megfelel, mert csak az lehet tartós. Ez annyira belém ivódott, hogy nem volt kérdés számomra, merre folytassam a szakmán belül.

A közjegyzőt az emberek nehéz sorsfordulók idején keresik fel, és ilyen érzelmileg túlfűtött helyzetekben nem lehet könnyű megegyezésre bírni őket…

Olykor pszichológus és átvitt értelemben pap is vagyok. A végső döntésbe soha nem szólok, nem is szólhatok bele, de elmondom, mi mindent érdemes szem előtt tartani, milyen lehetőségei, jogai, kötelességei vannak a jogügylet résztvevőinek. Hazulról hoztam olyan erkölcsi alapokat, hogy természetes legyen számomra: aki hozzám fordul, az nemcsak ügyfél, hanem egy ember a maga vagy valódi sérelmeivel, gondjával és mindenekelőtt a méltóságával, amelyet nagyon könnyen megsérthet egy igazságtalan döntés. Ehhez a szakmához ugyanis nem elég a jog ismerete, az emberek és törvények tisztelete legalább ennyire fontos.

Mi van akkor, ha a közjegyző is látja, hogy kompromisszum ide vagy oda, csak az egyik félnek van igaza?

Neki több járna a hagyatékból, mert ő törődött az idős szülőkkel, ő volt az, akire mindig számíthattak, míg a másik feléjük se nézett. Ha volna lelkiismeret, akkor a bíróságoknak sokkal kevesebb dolguk volna, és nekünk is csak annyi maradna, hogy leírjuk, hitelesítsük az egyezséget. Sajnos, előfordul, hogy az követel magának a legtöbbet a hagyatékból, aki talán a legkevésbé érdemli meg. Ilyenkor sem ítélkezhetek, de felvilágosítom őket, hogy ha nem egyeznek meg, a törvények alapján egyenlő részre osztjuk az örökséget. Azt tanácsolom, aludjanak rá még egyet, mivel a közjegyző előtt kötött egyezség mindig ügyesebb és olcsóbb megoldás, mint perre vinni az ügyet.

Van egyáltalán olyan jogtudatuk nálunk az embereknek, hogy végrendeletekkel, ajándékozási szerződésekkel megelőzzék a későbbi vitákat, félreértéseket?

 Egyre inkább van. Nézik a tévét, olvassák az újságokat, értesülnek arról, ki hogyan járt pórul a környezetükben, és sokan szeretnék ezt megelőzni. Nemrég hagyatéki tárgyaláson egy fejkendős asszonyság ült az irodámban nagydarab felnőtt fi aival, és amikor megkérdeztem tőlük, miképp szól az egyezség, az özvegy felállt, megkötötte kendőjét, és azt felelte: »Az egyezség én vagyok!«. Ki tudhatná nála jobban, melyik gyereke mennyit érdemel? Tapasztalatból állítom: némely családokban csak addig van igazság, amíg a szülők élnek. Más kérdés, hogy ezek nagyon nehéz döntések, hiszen a szülők már csak olyanok, hogy minden gyermeküket egyformán szeretik. Az esetek többségében, szerencsére, működik az emberek belső igazságérzete, és mi közjegyzői tanúsítvánnyal lezárjuk a hagyatéki ügyet.

Előfordul, hogy amikor ez nem lehetséges, konfl iktushelyzeteket kell kezelned?

Időnként végig kell hallgatnom, hogy melyik gyermeknek milyen drága lakodalmat szerveztek a szülők, kit taníttattak, és ki hogyan viszonozta a törődést, de ez a ritkább. A hagyatéki tárgyalások túlnyomó többsége megegyezéssel végződik, a gyerekek már csak kegyeleti okból sem akarnak összekapni az örökségen. Perre inkább az oldalági leszármazottak szokták vinni a dolgot, ezért ildomosabb előre gondolkodni és szakemberhez fordulni.

Sokszor látjuk, hogy nálunk nemcsak az adott szónak nincs hitele, hanem sokan még az írott szerződések alól is kibúvót keresnek. Tényleg igaz, hogy minden jogi szöveg legalább kétféleképpen értelmezhető?

Egy világos és korrekt közjegyzői okirat alól nincs kibúvó. Például hitelszerződések esetében ha tisztességesek az adós szándékai, nincs oka rá, hogy ne írjon alá egy közjegyzői okiratot, amely végrehajtható, vagyis a hitelező nem kényszerül bírósághoz fordulni. Az ingatlanátruházási szerződéseken pedig ott áll a közjegyző neve, az okirat száma, és nyilvánvaló, hogy kihez kell fordulni abban az esetben, ha a szerződést az illetékes földhivatal nem jegyzi be.

 Bár az ügyvédek és jogászok jelleméről nagyon sok vicc szól, azért ez a szakma mégis a tisztesség szinonimája kell, hogy legyen. Ennek a súlyát a fokozatosan rád nehezedő felelősséggel érezted át, vagy egyszerűen otthonról hoztad?

Azt hiszem, ezt otthonról kell hozni, de én is csak évek múltán tudatosítottam, milyen sziklaszilárd alapokat kaptam a szüleimtől. Nem szentenciákkal neveltek, hanem az életük mindennapi példájával, ezért számomra természetes, hogy csak azt ígérjem meg, amit tisztességgel el tudok végezni, viszont ezért mindig vállaljam a felelősséget. Semmit ne akarjak mindenáron, alázattal viseljem a jót és a rosszat, és soha ne felejtsem el, honnan indultam. A mi családunkban is előfordult a vagyonelkobzástól a padlássöprésig minden, nagyszüleim mégis egyenes derékkal viselték a megpróbáltatásokat, mert a belső erkölcsi tartásuk adott hozzá erőt. Ezt tanulták tőlük a szüleim, szüleimtől én, és remélem, hogy a gyermekeimnek is át tudom adni.

Ádám fi ad tizenhét éves gimnazista, Anna lányod nyolcadikos a galántai magyar iskolában. Nekik a mai világban sokkal több a lehetőségük, mint annak idején a szüleiknek, de sokkal több kísértés is éri őket, talán dönteniük is nehezebb. Próbálod tudatosan irányítgatni a lépteiket?

Nagyon nyitott, sokoldalú gyerekek, én azt hiszem, előbb-utóbb maguktól is tudni fogják, hogy melyik az ő útjuk. Most a tanulás az első számukra, mert jöhet bármi az életben, a tudást nem tudják elvenni tőlük. Túl sok szabad idejük nincs is, mert az iskola mellett ott a zenesuli, az irodalmi színpad, a nyelvtanulás, énekkar, tánckar, hétvégén pedig a fellépések. Feleségem délutánjai mással sem telnek, mint hogy egyik szakkörről a másikra viszi őket. Ádám tehetségesen zenél, az Előtag zenekar tagja. Még nem döntötte el, hol tanul tovább. Nálunk két alapszabály volt: a gyerekek hazai magyar középiskolába fognak járni, és mindent megteszünk azért, hogy minél szélesebb legyen a látókörük, hogy megalapozottan tudjanak pályát választani. Már-már szállóigévé vált a családunkban a tisztes polgári foglalkozás, annyit szoktam emlegetni; de ez csak annyit jelent, hogy kedvvel és tudással folytassák a szakmájukat, amely megélhetésen kívül elégtételt, örömöt is jelent számukra.

Sikeres vagy, fi atal, kiismered magad a paragrafusok között. A politika szele még nem érintett meg?

Nem vagyok sikeres, és nem is szeretem ezt a kifejezést. Ki a sikeres? A gyártulajdonos vagy az a szülő, aki fölneveli fogyatékkal élő gyermekét, és élete végéig vigyázza? A milliós üzleteket lebonyolító menedzser vagy a pedagógus, aki elsőseit megtanítja a betűvetésre? Szerintem a boldogság fontosabb. Nagyanyám biztosan nem cserélne senkivel, mikor nagykarácsony napján huszonöten üljük körbe a karácsonyfát. A paragrafusok ismeretéről pedig csak annyit, hogy nemcsak a jó pap, a jó jogász is holtig tanul. Lassan húsz éve a szakmában dolgozom, ebből két választási időszakon át a közjegyzői kamara fegyelmi bizottságának a tagjaként, és az utolsó választási ciklusban az elnökségben. Mindig érdekelt a közélet, elnökségi tagként részt vettem törvény-előkészítési munkákban is, és közelről láttam, hogy a politika – ha jól és felelősséggel művelik – szilárd jellemet, komoly felkészültséget követel, és teljes embert kíván. Nem tartom kizártnak, hogy később belekóstolok, de csak akkor, amikor a gyerekeim már rendben lesznek, és senki sem vetheti a szememre, hogy ebből akarok megélni.

Idestova tizennyolc éve éltek Galántán. Mennyire lett belőletek lokálpatrióta?

Alapító tagja vagyok a Pro-Galanta polgári társulásnak. Feleségem a magyar alapiskolában tanít, ő ezen a téren a családi hagyomány folytatója, és munkája révén általában ott vagyunk a magyar rendezvényeken. Jómagam meg sem tudnám mondani, honnan jöttem: anyai ágról vizkeleti, apairól medvesalji vagyok, a nyári szünetek ehhez a két tájhoz fűznek, de Dunaszerdahelyen születtem, és a gyermekéveimet Nagycétényben töltöttem. Mindegyik adott valamit, tudom, milyen a gömöri, mátyusföldi, csallóközi, zoboralji ember, ismerem a mentalitásukat, és ez sokszor a szakmámban is előny.

Ez a régi értékekhez való ragaszkodás valahol konzervativizmust is jelent?

 Abban az értelemben, hogy mindig minden körülmények között a családom az első számomra. Lehet, hogy nem vagyok elég trendi, de én annál jobb szórakozást, mint hogy a gyerekekkel kirándulunk, szebb vasárnap délutánt, mint hogy a szülőkhöz menjünk látogatóba, és meghittebb estét, mint amikor mindenki itt szuszog körülöttem, el sem tudok képzelni. Magam kevés volnék ehhez, a feleségem, Éva az, aki otthont teremt körénk. Soha nem gondolkoztam azon, milyen szerencsés ember vagyok, egészen addig, amíg tavaly közbe nem szólt a sors. Hónapokig éltünk abban a rémületben, hogy elveszíthetjük a fi unkat – szörnyű, kétségekkel, imával és reménységgel teli időszak volt. Olyan mélységeket jártunk meg, amelyekről sosem hittük volna, hogy kibírjuk, de ma azt tartom: ez is megerősített, még inkább összekovácsolt bennünket. Végül megtörtént a csoda – másnak nem is tudom nevezni, mert az előzetes diagnózisok mind mást mondtak –, és én ezt úgy tekintettem, hogy Isten nem sújtott le ránk, de az ujját fi gyelmeztetésül felemelte.

 Mit jelent számodra ez a fi gyelmeztetés?

Azt, hogy kötelességem segíteni a nehéz helyzetben lévő beteg gyermekeken, akiknek a szülei azt sem tudják, kihez forduljanak, pedig ilyenkor valóban csak a remény tartja életben az embert. A közeljövőben a munkám mellett ezzel akarok foglalkozni – és ha csak egy emberen tudok segíteni, már megérte. Ennyivel tartozom, mert mi is nagyon sok segítőkész, jó emberrel találkoztunk, amikor a legrosszabb volt, mindig akadt egy bátorító szó, egy kéz, amelybe belekapaszkodtunk, hogy túléljük a következő napot. Teljesen talán csak az értheti ezt, aki maga is átélte, de azért beszélünk róla, mert úgy hisszük, mindenkinek érdemes elgondolkoznia ezeken a dolgokon. Azért, hogy tudatosítsa, mi az, ami valóban fontos az életben, és mire, de főleg kikre kell jobban odafi gyelnie, amíg lehet.