„A családom adja az erőt a kalandozásaimhoz”

Szenvedélyes, excentrikus, energikus, impulzív – mindenről megvan a véleménye, és nem rejti véka alá. Bújja a könyveket, szeret főzni, de legeslegjobban Dávidkáját imádja. S persze a színházat. Zuzana Fialová, napjaink egyik legnépszerűbb és legtöbbet foglalkoztatott szlovák színésznője.

Jóval a megbeszélt időpont előtt vár a kávézóban. A pincér, bár megszokta, hogy ezen a helyen ismert emberek gyakran megfordulnak, nem hagyja ki a kínálkozó alkalmat, fél szemmel alaposan végigmustrálja. Zuzana Fialová úgy tesz, mintha észre se venné. Megszokta. A Let’s Dance műsorvezetőjeként vasárnaponként ott volt a képernyőn, a mozivászonról is visszaköszön az arca, játszott az Őfelsége pincére voltam című Menzel-filmben, a Szlovák Nemzeti Színházban meg épp Anna Kareninaként mutatkozott be. Érkezik a kávé, erre tapintatosan érdeklődik, hogy rágyújthat-e, merthogy cigi nélkül nem igazi a fekete.

A vasárnap esti láz tűzbe hozta az embereket, s bár ugyanakkor Anna Kareninát vitte színre, a tánc sokkal nagyobb tömeget mozgatott meg.
Ez így van rendjén. A Vasárnap olvasóinak zöme sem ismerhet a Nemzetiből, nem is jutnak el ide színházba. A tévé, a táncshow viszont bebújik az otthonukba. Engem nem zavar, hogy így ismernek meg, az entellektüelek lefitymálhatják a hasonló műsorokat, mégis azt mondom, nekem kihívás, mert nem vagyok műsorvezető. Csak eljátszottam, hogy az vagyok, a nézők döntik el, hogy jól vagy rosszul.
Az elején tapogatózott, aztán egyre jobban belejött.
Meg kell mondanom, nem könnyű munka, de a tévészereplések sokat segítenek abban, hogy megismerjenek, népszerű legyek, s főleg hogy ne legyenek anyagi gondjaim, ne legyek frusztrált attól, hogy a Nemzetiben alig keresek, az évad befejeztével nem mehetek el üdülni. Nem vagyok beképzelt, nem hitetem el magammal, hogy az, amin az emberek szórakoznak, ami eltereli figyelmüket a mindennapi gondoktól, olcsó és értéktelen. Utálom az olyan közmondásokat, hogy nem lehet két úrnak szolgálni: lehet, csak ügyesnek, szorgalmasnak kell lenni. Sajnos, olyan korban élünk, hogy két széken kell ülni – aztán lehet, hogy néha közéjük esik az ember; de ha folyton csak egyen csücsül, meghal éhen.
Amikor táncra adta a fejét, nem tett nagy kerülőt; ez is művészet. Kipróbálta magát táncosként, meg is nyerte a versenyt, a következőn a zsűriben ült, most pedig műsorvezetőként mutatkozott be.
Táncosként és műsorvezetőként jól éreztem magam, a zsűriben nem – nem szeretem, ha azt kell meglátnom valakin, hogy mi az, amit rosszul tesz. Nem jellemző rám, hogy megítéljek másokat, de magamat sem. Annyi érdekes van a világban: mi közöm hozzá, hogy ki milyen, és mit tesz? Lehet, hogy azért gondolkodom így, mert elégedett vagyok az életemmel, és nem keresek hibát másokban, csak hogy meggyőzzem magam a saját tökéletességemről.
Ez abból ered, hogy erős az önbizalma. Legalábbis így hírlik.
Hűha... nehéz kérdés. Nem várok arra, hogy a sült galamb a számba repül, mindenért megdolgozom. Gyakran végzek öntesztelést; például: mit mentenék ki az égő házamból. A válasz: a fejemet, magamat, nem pedig dolgokat, az értékeimet, a pénzemet. Ha mindent elveszítenék, képes lennék a semmiből újrakezdeni.
Tény, hogy verhetetlen az öniróniája.
Nem veszem magam komolyan. Eddig is mindent önerőből értem el, innen ered az önbizalmam. No meg onnan, hogy ismerem az összes hibámat, és nem palástolom őket. Olyannak szeretem magam, amilyen vagyok, s nem igyekszem másnak mutatkozni, ezért mások nem tudnak elbizonytalanítani.
Meg lehet ezt tanulni?
Nem tudom. Lehet, hogy a tapasztalat teszi. Minden új szerepemnél is közrejátszott; voltam annyira szemtelen, hogy elmenjek Lengyelországba forgatni, pedig senkit sem ismertem. Nem épp tökéletes angoltudásommal szerepet vállaltam a Hűtlen Klára című olasz filmben, amelyet nálunk júliusban mutatnak be a mozik, és a forgatás alatt senki sem vette észre, hogy nem beszélem jól az angolt. Imádom a nagy kihívást, mert nem félek a nagy bukástól. Ha ezerszer kudarcot vallok, lehet, hogy ezeregyedszer óriási sikerem lesz.
Szóval ha sorozatosan padlóra küldik, akkor is feláll.
Fel én! A férjem akkor vált el tőlem, amikor a kisfiam, Dávid kétéves volt; egy kis panelházi lakásban magunkra hagyott bennünket, és tízezer koronából éltünk. Fél éven belül a nyolcszorosát kerestem, és két lábbal szilárdan álltam a földön. Megrázom magam, és megyek tovább. Lehet, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, senkimet nem veszítettem el, nem volt senkinek komoly betegsége a családban.
Dávid hogyan éli meg a mama népszerűségét?
Otthon nem vagyok híres, nem tisztelik a színésznőt, sem ő, sem az apja, akivel újra együtt vagyunk. Dávidot, aki 13 éves, és befelé forduló típus, inkább konzervatív, tiszta egyes tanuló, rendszerető, mindenben következetes – ezeket biztosan nem tőlem örökölte –, még az első táncverseny idején úgy kiborította a bulvár, hogy máig gyűlöli a nyilvános szereplést. Függetlenítette magát mindentől, még az iskolatársaira is hatott: számukra is létezik egy Zuzana Fialová, akit a tévében látnak, s egy teljesen másik hölgy, a Dávid mamája.
Meg lehet védeni őt, hogy kimaradjon a zaklatásból, amely a mama népszerűsége által veszélyezteti?
Igen. Sem ő, sem a férjem nem jár a színházi bemutatókra, nem voltak ott a Let’s Dance adásain, nem mutatkoznak különböző társaságokban. A családom tabu a sajtó számára. Ez az egyetlen módja annak, hogy megvédjem. Fiam a vécén ülve nagyokat mulat azon, hogy mit ír megint a bulvár. Már tudatosítja, hogy mindennek semmi köze a valósághoz.
Van elképzelése az életéről?
Van. Külföldön akar tanulni, s mi is támogatjuk, mert az, ami itt játszódik a politikai színtéren, nem jósol semmi jót a jövőre nézve. Szeretném, ha megvalósítaná az én egykori álmomat, s a Harvardon tanulna. Én a nők helyzetével szerettem volna foglalkozni a világirodalomra vonatkozóan, de a volt rendszerben nem volt esélyem kijutni. Dávidnak nincs vonzalma az irodalomhoz. Azok után, amit elmondtam, nevetségesnek fog tűnni, hogy újságírást akar tanulni, de a jogon is töri a fejét – kíváncsi, kutató típus, szeret mindennek a végére járni, jó a stílusa, az iskolai újságba is írogat.
Megszólal a telefon... Dávid hívja.
Én beléphetek az ő kis világába bármikor, s ő is az enyémbe. Rengeteg időt töltünk együtt. Van, amikor három hónapon át napi 15 órát dolgozom, aztán pedig kipótolom, amit elszalasztottunk. Dávid életem legnagyobb ajándéka. Épp holnap lesz a születésnapja, a bulira teleaggatom a kertet lufikkal – saját örömömre, elvégre magamat nem lephetem meg ilyesmivel.
Anna Kareninaként – a darab bemutatója évadzárás előtt volt a Nemzetiben – jó kritikát kapott.
Nem a kritika a lényeg, hanem az, amit a néző átél, megél, s ahogy szóban ítél.
Nekik nyilván tetszett: az első bemutatón állva tapsolt a közönség. Állítólag ez a szerep volt a szíve vágya.
Három ilyen volt: az Anna Karenina, a Kleopátra és egy harmadik, amelyet még nem árultam el… Nyáron eljátszottam Kleopátrát, most Kareninát, s remélem, hogy az egyelőre még titkolt vágyam is teljesül. A legtöbben azt mondják, hogy nincs szerepálmuk, csakhogy én gyerekkorom óta az irodalom világában élek, bolondja vagyok az írott szónak, s vannak álmaim, mert a könyvekben annyiszor átéltem a cselekményt a bennük szereplő alakokkal.
Édesanyja az egészségügyben dolgozott, édesapja hegymászó; egyiktől sem örökölt művészi vénát.
Környezeti hatásoktól mentesen nőttem fel, azért is, mert kései gyermek voltam, a nővérem tíz évvel idősebb. Akkorra amikor világra jöttem, a szüleimnek már kialakult az érdeklődési körük, szabadidőmben magamra voltam utalva. Szerencsére olyan lakásban éltem, amelyben minden oldalról könyv vett körül: a mamám mindent megrendelt, ami csak elérhető volt a világirodalomból szlovák vagy cseh nyelven. Fantáziavilágban éltem, eljátszottam Harisnyás Pippit, Scarlett O’Harát, Angelicát, a lányregényeknek, később a világirodalom remekeinek hőseit… eljutottam odáig, hogy még Nero Wolff is voltam.
A család elé is odamerészkedett?
Eleinte az egész a képzeletemben játszódott, az agyamban peregtek a képek, mint a filmkockák. Egy szép nap aztán kerestem magamnak egy gyermek-színjátszókört. Kitárulkozó ember lévén, nem is volt soha gond, hogy előcsalogassam magamból azt, ami egykor a fantáziámban működött. Aztán fokozatosan megelevenedett a család előtt: kialakítottam egy színpadot, még függönyt is raktam rá, s játszottam, amíg csak volt közönségem.
Mit szóltak hozzá a szülők?
Szórakoztak rajtam, mígnem egy szép napon arcukra fagyott a mosoly: rádöbbentek, hogy kezd komolyra fordulni a dolog. 13 évesen filmszerepet kaptam, aztán felvettek a színművészeti középiskolába, 16 évesen színpadra léphettem a turócszentmártoni színházban, két évvel később pedig a Nemzetiben megkaptam Júlia szerepét. Addigra már a szüleim is rájöttek, hogy nem tudnak eltántorítani attól, amit gyermekfejjel konokul eltökéltem, és saját erőmből kiverekedtem. Mert nekem nem volt senkim színházi berkekben, egy ligetfalui panelházból jutottam oda, ahol vagyok.
Magasra... De a magasságot megszokhatta. Hegymászó édesapja nyilván felcipelte magával a csúcsra.
Azért is viszolygok a hegyektől. Ha megkérdeznek, mi az első élményem, hát az, hogy apám ülőkében cipel a hátán fel a hegyre, s alattam ott tátong egy hatalmas szakadék, fölöttem meg a kék ég, az egyetlen biztos pont apám háta... Ez nem az én világom: én kávéházi típus vagyok, az én életem a színház.
Azt mondja, érezte maga mögött apja hátát. Az életben is volt egy ilyen biztos pont?
Ma már nem azt mondanám, hogy az apám háta: konzervatív lettem, s harmincéves koromban a saját családom ez a biztos pont. Innen bárhová elindulhatok, hogy meghódítsam a csúcsokat, felfedezzem a világot, kalandokat éljek meg. Nélküle viszont minden összeomlik, mint a kártyavár. Az én családom nagyon erős, összetartó; büszke vagyok rá, úgy érzem, nagy részem van abban, hogy ilyen. Volt idő, amikor egyes tagjait pulikutyaként terelgetve tartottam együtt. Épp azért, mert erős a családi hátterem, bocsátkozhatok kalandokba, vállalhatok el olyasmit is, ami kockázatos, mert ha pofára esem, ők akkor is tartást adnak.