A Balkán távoli fia

 Színészete most nyert igazán széles teret. Most, amikor az ostravai színházban töltött évei után Prágába szerződött, a Nemzetibe. Így jutott rövid időn belül több kiemelkedő filmszerephez is. Előbb Martin Duba rendezésében, a Bella Miában, aztán Ivan Vojnárnál a Valószerűtlen románcban, majd Jan Hřebejknél a Tiltott lazulásban, legutóbb pedig Irena Pavláskovánál a Fotográfusban.

Oidiposzt, Trisztánt, Mozartot játszott az ostravai társulatban, a prágai Nemzetiben Bulanov, egy idősödő nő (Iva Janžurová) fiatal szeretője Osztrovszkij drámájában, az Erdőben. De övé a színpad Josef Kajetán Tyl darabjában, A strakonicei dudásban is, amelyben a címszerepet kapta.

„Amikor feladattal birkózom, mindig attól tartok, hogy nem jutok el arra a szintre, amelyre vágyom – avat be tépelődéseibe. – Hogy behatárol a tehetségem. Peter Shaffer Amadeusában ez a veszte Salierinek. Az ő zsenije nem érte el Mozartét. Rosszkor született. Hiába volt tehetséges, Mozart mellett nem tudott kiemelkedőt alkotni. Valami hiányzott belőle. Ezt a felismerést én is sokszor megélem. Ha látom, hogy valaki jobb nálam, visszalépek. Nincs meg bennem az a vágy, hogy legyőzzem. Eszembe sem jut, hogy esetleg képes lennék rá. Ha megérzem, hogy aki ott áll a közelemben, sokkal tehetségesebb, mint én, meghátrálok. A színpadi próbákon sem tudok azonnal jeleskedni. Sokáig keresgélem, hogyan és merre. Bizonytalan vagyok, határozatlan, kétségekkel teli. De ha feltűnik az út, beleadok mindent. Veszíteni csak a legjobb versenytárs mellett veszíthetek. Ne azzal hasonlítsanak össze, aki gyengébb nálam, hanem a legeslegjobbal. Sok jó színész van a pályán, ám a legjobbak közé csak az tud bejutni, aki kitör. És van sok nem igazán tehetséges is, aki különös adottságaival tud előtérbe kerülni. Van benne valami, amivel meg tudja fogni az embereket. Megjelenik egy társaságban, és azonnal imádják őt. Ugyanakkor ismerek zseniális színészeket, akiknek a zsenijéről sosem fog tudni a világ. Hasonló helyzet ez is, mint amikor a költő a fióknak ír. Én nem vagyok ösztönös színész, inkább töprengő, elmélkedő, mindent aprólékosan ki kell gondolnom. Nálam csak az indulat jön magától, a játék nem. Ha például dühös vagyok, leülök a zongorához, az megnyugtat. Tizenkét évig tanultam zongorázni, de gimnazista koromban már sokat lazítottam. Improvizálni szeretek, a magam dolgait játszani, vagy épp a pillanatnyi lelkiállapotomat megszólaltatni. Nagyon szoros kapcsolatban vagyok a zongorával. Az Amadeusban sem az volt a nehéz, hogy Mozart-műveket kellett megtanulnom, hanem a szerep megformálása. Nekem mindig forr a vérem, én mindenbe hatalmas szenvedéllyel vágok bele, általában vissza kell fognom magamat.”

Anyai ágról örökölte a balkáni vért. Nagyapja boszniai szerb. Innen a neve: Orozovič.

„Gyerekként én is beszéltem szerbül, mára elapadt a szókincsem. De sok mindent megértek, eladni ma sem tudnának arrafelé. Érzem is sokszor, hogy két énem van. Meghallom a szerb népzenét, és forróság önti el a szívemet. Közben csehnek vallom magam. A nagymamám lengyel származású morva asszony, a nagyapám a második világháború idején ragadt Csehországban, de még mindig nem érti a cseh mentalitást. A Balkán szülöttjeként nyitottságot, egyenességet, büszkeséget hordoz magában. Neki elvei vannak. A maga környezetében, cseh részről viszont valami egészen mást tapasztal. Sunyiságot, küzdőképtelenséget, gyávaságot. Az ő vére az én vérem, de én már akkor is inkább cseh vagyok. Prágát pedig annyira imádom, hogy bár nagy köröket teszek a világban, mert szeretek utazni – stoppal bejártam Romániát, Törökországot, és jártam már Marokkóban is, ahol egyszerűen lenyűgözött az arabok kultúrája –, a hazaút mégis mindig boldogsággal tölt el.”

Csonka családban nőtt fel. Édesanyja őt és a bátyját, Nikolát – aki a műszaki pályáról kanyarodott le, a Just Impro társulat tagjaként zenél – egyedül nevelte.

„Apám nem él már. Úgy nőttem fel, hogy ezzel a ténnyel nem foglalkoztam. Felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy micsoda űrt hagyott bennem a hiánya, pedig anyánk, aki pedagógusként ment nyugdíjba, igyekezett mindent megadni nekünk. Csak éppen nem volt mellettünk egy férfi, akire felnézhettünk volna. A gimnázium után két évig konzervatóriumba jártam, musical szakra. De még az érettségi táján is állatorvosi egyetemre készültem. Rengeteg kisállatom volt otthon. Az volt a szerencsém, hogy anyám is szerette őket. Hörcsögök, botsáskák, teknősök laktak a szobámban, még gekkóm is volt. Egyszer elszökött, sehol sem találtam. Aztán télen, amikor már nem kerestem, rátaláltam az erkélyen. Meg volt fagyva. Bevittem, kiolvadt és feltámadt. A természetről, az állatokról szívesebben beszélek, mint a kapcsolataimról. Számomra a természet az Isten. A föld, a növény- és az állatvilág. Én még egy bagolytól is teljesen odavagyok.”

A felnőttkor küszöbét tizenhat évesen lépte át – mondja.

„Akkor még nyugodt volt a lelkem, nem foglalkoztam a létezés kérdéseivel. Később kezdtem el kételkedni dolgokban. Nyelveket szeretnék tanulni, hogy mással is foglalkozhassak, ne csak a színházzal. Képleteket, egyenleteket, történelmi események időpontját sosem tudtam megjegyezni, a lelki hatások, az érzelmi információk ma is sokkal fontosabbak számomra. Tizenhat évesen már dalokat írtam, verseket. A matematika és a fizika iránt nem éreztem vonzalmat, a biológiát viszont nagyon szerettem. A humán tantárgyak érdekeltek mindig. A konzervatórium egyértelmű választás volt. Hirtelen döntés eredménye. Igen, ilyen vagyok. Néha hetekig képes vagyok töprengeni valamin, máskor meg azonnal lépek. A hangulatom is gyorsan változik. Diplomáciai érzék nincs bennem. Nem vagyok taktikus. Rögtön kimondom a véleményemet.”

Ivan Vojnár filmjében a csábítót és az „érzelmi gázolót” játszotta, a Bella Miában a „megvilágosult” állatorvost, a Tiltott lazulásban a menyasszony tanúját, a Fotográfusban a fiatal Jan Saudekot.

„Tévésorozatokba is hívnak, de eddig csak egyben szerepeltem. A Rendelő a Rózsakertben is csak tapasztalatszerzésre volt jó. Szakmailag egy centit sem vitt előre. Páciens voltam, aki beleszeret egy asszisztensnőbe. Nem vártak tőlem nagy teljesítményt, szégyelltem is magam nagyon, hogy annyi pénzt kaptam érte. Én inkább filmezni szeretnék. Ott lehet alkotói folyamatról beszélni. Egy sorozatnál nem. Ott sürget az idő, nincsenek megteremtve a feltételek az átgondolt munkához. Hajtják az embert. Én az elmélyült munkától szeretek kifáradni, nem attól, hogy egyfolytában azt hallom, hogy gyorsabban, megyünk tovább! A színházban is azokat a darabokat szeretem, amelyek lelkileg is, szellemileg is kimerítenek. Olyankor elvonulok. De nem iszogatni, a kollégáimmal, hanem félholtan haza. Aztán jöhet a zenélgetés, amíg ágyba nem esem. Pipázgatni is szeretek. Isztambulból a hónom alatt hoztam haza a vízipipát. Imádom a jó dohány illatát. Nemrég az Atlanti-óceán egy kis szigetén jártam. Esténként ott is kiültem egy sziklára, néztem a vizet, és pipázgattam. Egyedül. Kávézni is hosszasan szoktam. Közben tűnődöm, egyfolytában jár az agyam. Rajzolgatni szeretek még, csak úgy magamnak. De első helyen mindenképpen a zongora áll.”

Goldoni vígjátékában, a Két úr szolgájában Miroslav Donutil partnere a Rendi Színházban.

„Komikusnak lenni nem kis dolog. Ahhoz külön tehetség kell. Minden este megnevettetni a közönséget. Bennem ez nincs meg, nekem ez óriási kihívás. Donutil úr nagyon jó színész. Meghallja a közönség első nevetését, és már nem lehet megállítani. Sokszor úgy tűnik, nem csinál semmit, a nézők mégis hahotáznak rajta. Nagy iskola vele játszani. Én Florindo vagyok a darabban, akit többen megformáltak már előttem, nem is tudom, hányadik vagyok a sorban. A beugrópróbán a súgó is átvehette volna velem, hogy mikor mit kell tennem, honnan jövök be, és merre távozom. Donutil úr nem hagyta annyiban. Bejött a színházba – miattam. Megtisztelt azzal, hogy vele, általa léphettem be egy sok éve futó, már eddig is hatalmas szériát megélt előadásba. A profizmusa ebben is megmutatkozott.”

Igor Orozovič az élvonalbeli fiatal cseh színészek egyik legjelesebbike. Harmincéves. Bár azt mondja, soha nem tervez előre, a következő öt-tíz esztendőt már nem tudja elképzelni gyerek nélkül.

„Nem akarom elszakítani magam az élettől, nem szeretnék csak a hivatásomnak élni. A színház könnyen bekebelezi az embert. Észre sem veszi, és már nem is foglalkozik mással, csak a szerepeivel. Nekem a természet a frissítő zuhany. A napfényt, a tengert is kiköveteli magának a testem. Kellemetlenné, kedvetlenné válok, ha ez nincs meg. Egy idő múlva depressziós leszek. Családot szeretnék. Gyereket. Hatalmas vágy ez bennem. A legnagyobb hajtóerő.”