2 százalék a jobb életért

Emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején Eva Siracká, a Rákellenes Liga alapítója ragyogó arccal újságolta, hogy milyen sokan kapcsolódtak be az első gyűjtésükbe. Általában kis összegeket, a legtöbben tíz-húsz-ötven koronát küldtek, de az elnök asszony boldog volt, mert beigazolódott a meggyőződése: az emberek szeretnek segíteni. S hogy milyen nagyon szeretnek, azt leginkább a következő adat bizonyítja: 2006-ban a Rákellenes Ligához hasonló nonprofi t – azaz nem haszonorientált – szervezetek az adófi zető állampolgárok úgynevezett 2%-os adófelajánlásának köszönhetően összesen 1 124 969 321 korona bevételhez jutottak. A segítségnyújtás lényegét tekintve persze sokkal több ennél, hiszen a jó érzés felemeli az embert, nemes célok „részvényesévé” teszi, s ráirányítja a fi gyelmét olyan területekre, amelyekről korábban tán nem is tudott. Nem gondolta például, hogy a közeli hospice-ban milyen sokat segíthet az életük alkonyán levő gyermekeknek, fi atal és idős betegeknek a jobb minőségű pelenka, amelynek megvásárlásához szükség volt az ő adományára is. De most már tájékozott, s egyre inkább szívén viseli az intézménynek és lakóinak a sorsát. S így születik a társadalmi összetartó erő. A segítségnyújtásnak persze sok formája van, mégsem véletlenül említettem a 2%-os adófelajánlást. Ez ugyanis időhöz kötött: az alkalmazottaknak, akiknek adóbevallását a munkaadó készíti el és nyújtja be, április végéig van rá lehetőségük. Így is segíthetünk Az úgynevezett százalékos adófelajánlás Szlovákiában 2002-től érvényes. Az első két évben a befi zetett jövedelemadó 1, 2004-től 2%-át lehetett valamelyik nonprofi t szervezet javára fordítani. A százalékos adományozás 2002 és 2006 között összesen 3 099 874 969 koronával segítette a civil szférát. Ez nem kis pénz. Ugyanakkor arról árulkodik, hogy nem mindenki élt a jogával. A befi zetett jövedelemadóból ugyanis kiszámítható a lehetséges adófelajánlás, vagyis az az összeg, amely abban az esetben folyt volna be, ha mindenki megtette volna százalékos felajánlását. Amint az az 1. táblázatból látható, a tényleges adományozás összege ennél kisebb, vagyis vannak még tartalékok (a jogi személyek adományait ezúttal nem közlöm, csak annyit fűznék hozzá, hogy az ő tényleges felajánlásuk 2006-ban a lehetséges összeg 81,6%-át tette ki). Úgy tűnik, az adófelajánlás elmulasztásának nem az az elsődleges oka, hogy az érintettek nem értesültek erről a lehetőségről. Felmérések szerint 2006-ban az adófi zetőknek csak 6%-a nem tudott a százalékos adományozásról, 94 százalékuk igen, de nem mindenki használta ki. Miért? Ezzel kapcsolatban csak 2002-es adatok vannak, amikor is kisebb volt a tájékozott adófi zetők aránya (62%). Akik akkoriban elmulasztották a felajánlást, különböző okokra hivatkoztak (1. ábra). Bár egyik sem volt domináns, leginkább talán a tájékozatlanság, kényelem és feledékenység játszott szerepet. Feltehetőleg most sincs ez másképp. Mivel a százalékos adományozás négy idényt tudhat maga után Szlovákiában, felmerül a kérdés, hogy mennyire vált szokássá. Egy 2006-os felmérés szerint ebből a szempontból vizsgálva az adófi zetők négy csoportja jelenik meg (2. ábra). A többszörös felajánlók (43%) 2005-ben és korábban is adakoztak. A második, csaknem azonos nagyságú csoportot (40%) azok alkotják, akik még sosem. Örvendetes annak a 11%-nak a megjelenése, amely korábban még nem élt a lehetőséggel, de 2005-ben már igen. Sajnálatos viszont, hogy az adófi zetőknek van olyan 6%-a, amely korábban igen, a legutolsó alkalommal viszont már nem rendelkezett a 2%-kal kapcsolatban. A felmérésekből az is kiderül, hogy a többszörös felajánlók között a diplomások, vezető beosztásúak, civil szervezetek tagjai, kiskorú gyermekeket nevelő szülők és önkéntesként tevékenykedők vannak többségben. Kiket támogatnak? 2007-ben összesen 7463 szervezet volt a bejegyzettek listáján, ezeket lehetett támogatni. Azt, hogy közülük melyik vált az adófelajánló szíve csücskévé, több tényező is befolyásolta, de leginkább három szempont játszott benne szerepet. A legfontosabb a személyes kötődés. Az emberek elsősorban olyan szervezet javára nyilatkoznak, amelyet ismernek, amelyhez valamilyen kapcsolat fűzi őket (részt vesznek a munkájában, ők maguk vagy valamelyik családtagjuk haszonélvezője volt a tevékenységének stb.). A második legfontosabb szempont a székhely: a többség inkább olyat támogat, amely az általa lakott régióban működik. A harmadik szempont a tevékenységi kör. Leggyakrabban az egészségügy, oktatás és sport terén munkálkodó civil szervezetek javára adományoznak. Sok civil szervezet maga szólítja meg a potenciális adófelajánlókat, így például az óvodák, iskolák levélben kérik fel a szülőket. Ám annak sincs akadálya, hogy valaki a www.notar.sk honlapon megtalálható listát böngészgetve válasszon, függetlenül az említett három szemponttól. Érdemes megkülönböztetett fi gyelmet szentelni a szlovákiai magyar civil szférának is, hiszen ki támogassa elsősorban, ha nem mi, szlovákiai magyarok? Bizonyára többekben felmerül a kérdés, hogy mire való olyan szervezet, amely nem tudja megtermelni a saját létfenntartásához szükséges pénzt, amely arra vár, hogy mások támogassák. De a civil szférának épp az a lényege, hogy olyan tevékenységekkel foglalkozik, amelyekből vagy egyáltalán nem lehet tőkét kovácsolni, vagy lehet ugyan, de akkor csak azok számára lesznek elérhetők, akik fi zetni tudnak értük. Vegyünk például egy tehetséges táncos lábú fi atalt. Van az országban akárhány tánciskola, amely tandíjért bárkivel foglalkozik. De mi van akkor, ha a gyereknek erre nem telik, viszont tényleg őstehetség? Támogatást kérvényez egy tehetséges fi atalokat támogató civil szervezettől, az pedig ha van pénze, ad, ha nincs pénze, nem ad. Nyilvánvaló, hogy ez a szervezet nem működhet üzleti alapon, mint a tánciskola: maga is csak támogatásból élhet. Persze van itt még egy kérdés, amely talán mindenkiben ott motoszkál, bármennyire szeretünk is segíteni. Miért éppen én adjak, amikor más is adhat? Erről egy szomorú történet jut az eszembe. 1964-ben New Yorkban csaknem 40 szemtanú láttára megöltek egy fi atal lányt. Az eset és főleg a körülmények, ahogyan lezajlott, azóta is sok társadalom-lélektani kísérletet inspirált. Voltak pszichológusok, akik a nagyvárosi közöny és elidegenedés tipikus példájának tekintették. Mások viszont bebizonyították, hogy egész másról volt szó: mindegyik szemtanú azt hitte, azt várta, hogy majd a másik fog közbelépni, hogy majd valaki más fog segíteni. Persze legyinthetnénk, hogy ez más, itt egy lány élete forgott kockán. De ne csak a halál árnyékában gondoljunk az életre. Különben is vannak, akiknek egy másképp meg nem fi zethető tánctanfolyam, gyógykezelés, iskolai kirándulás, nevelő hangverseny jelenti a (jobb) élet lehetőségét. Az utolsó menedék részét képező puha, kényelmes pelenkáról nem is beszélve.