Színházcsinálóból színigazgató

Évekkel ezelőtt több interjúban is elmondta, mennyire vágyott arra, hogy a Jókai Színház társulatának tagja legyen, de még portásnak sem kellett. Elégtételként éli meg, hogy ugyanitt igazgató lett?

Nincsenek bennem ilyen érzések, mert azóta szakmai téren mindent elértem, amiről álmodtam, és azt is megtanultam, hogy mi, szlovákiai magyar színházi emberek egy család vagyunk. A közös ügyet kell szem előtt tartanunk, nem a személyes sérelmeinket. Tóth Tiborral, a színház előző igazgatójával sokat beszélgettünk, mielőtt átvettem tőle a hivatalt, nem úgy jöttem ide, mint aki a múltat végképp el akarja törölni.

Lesz épp elég gondja a koronakrízis következményei miatt.

Azzal kezdtem, hogy az elmaradt bérletes előadásokat pótoltuk. Hatvanezer euróval tartoztunk a bérleteseknek, mi ezt hatezer euró befektetésével, két előadással kiváltottuk. Ezúttal szerencsésnek bizonyult, hogy az alternatív világban szocializálódtam, és a megszokott kereteken kívül is merek gondolkodni. A Csavar Színházban megtanultam, hogy kell egy darabot kiválasztani, megépíteni a díszletet, megszervezni a tájolást, előadni és eladni.

Most is el tudom önről képzelni, hogy leugrik a műhelybe, és megmutatja az asztalosoknak, hogyan gondolta ezt vagy azt, esetleg még össze is szögeli.

Én is el tudom képzelni, de ha ez nem következik is be, épp azért, mert magam is belekóstoltam ebbe a munkába, rendkívül tudom értékelni a szakembereket. Ennek a színháznak van egy zseniális asztalosa, egy rendkívüli festője, egy aranykezű lakatosa, amit ők csinálnak, az már nemcsak mestermunka, hanem műalkotás. Az illúziót a színpadon nagyon nagy részben a díszlet teremti meg, ez az ő érdemük.

Mit szeretne merőben másként csinálni, mint a színház előző vezetése?

Elsősorban azt, hogy művészeti kérdésekben nem egyedül fogok döntéseket hozni, hanem megalapítottam egy művészeti tanácsot, amelynek a tagja Matusek Attila, Varga Emese, Kiss Szilvia, Garajszki Margit, Olasz István, Mokos Attila és Culka Ottó. Velük fogok mindent megbeszélni, és lehet, hogy sok-sok vita után is visszajutunk az eredeti elképzeléshez, de közben mennyi ötlet születik!

A repertoárban is változik a stílus, a hangsúlyok?

Ez majd kialakul, és öt év múlva talán lehet beszélni arról, hogy Gál Tomi alatt ilyen volt a színház. Azt, hogy ez népszínház és sokféle embernek játszunk, továbbra is tartani szeretnénk, de ennek a sokszínűségnek lehet közös nevezője az igényesség. Magam is ugyanúgy tudom élvezni Arany Jánost és Charles Bukowskit, vagy Csokonai Vitéz Mihályt és Kurt Vonnegutot. Amennyire fájdalmasan ír Arany a Buda halálában a testvérgyilkosságról, pont olyan fájdalmasan őszintén számol be Bukowski a saját alkoholizmusáról. Kevés merészebb és megbotránkoztatóbb költeményt ismerek, mint Csokonai Dorottyája, ahogy ő ott gúnyt űz a vénasszonyok hervadt csecseiből, az ellen ma minden esélyegyenlőségi és női jogvédő mozgalom tiltakozna. Mégis, amikor nyugdíjasotthonokban adjuk elő, sírva nevetnek az idős hölgyek, mert Csokonai úgy adagolja, hogy a végén mindenkit felold és megfiatalít. Valami ilyet szeretnék itt is.

A darabválasztás egy dolog, de legalább annyira fontos, ki rendezi.

Ezt én is nagyon fontosnak tartom, ezért kértük fel Eperjes Károlyt egy népszínmű, A vén bakancsos és fia rendezésére, amelyben szerepelni is fog. Jön Michal Vajdička, a Szlovák Nemzeti Színház volt igazgatója, aki Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című művét állítja színpadra, közben a stúdiószínpadon Ladislav Ballek rendezi Nádas Péter Temetését. Czajlik József Tadeusz Słobodzianek lengyel kortárs szerző A mi osztályunk című drámáját rendezi, a darab egy generáció történetét követi végig 1920-tól 2020-ig háborúkon, üldözéseken, bosszúkon, megalkuvásokon, önfeladásokon át. Tanulságos, húsbavágó darab, ebben vállalt szerepet Lucskay Róbert, aki jelenleg a Globe és a Royal Shakespeare Company előadásaiban játszik Angliában. Matusek Attila a pozsonyi színművészeti főiskola magyar növendékeivel viszi színre a Hamletet úgy, hogy a darab legfontosabb kérdéseit próbálják újraértelmezni. A stúdiószínpad felveszi Benkő Géza nevét – ő emblematikus alakja volt a hazai színházi világban a kísérletezésnek, és mi is ilyen produkcióknak szeretnénk itt helyt adni.

Létezik valamiféle gondolat, filozófia, amely ezeket a darabokat összeköti?

Önmagunk keresése, legyen szó akár egyénekről, akár a szlovákiai magyar társadalomról. A kérdést, kik vagyunk és merre tartunk, újra és újra fel kell tennünk magunknak, mert mi is változunk, meg a körülöttünk lévő világ is, és mindig úgy kell benne megtalálnunk a helyünket, hogy önazonosak maradjunk. Úgy vélem, leghitelesebben a szlovákiai magyar szerzők művei szólnak erről a kérdéskörről, ezért mutatjuk be Grendel Lajos Nálunk, New Hontban című regényének színpadi adaptációját és Soóky László Assisi Szent védőbeszéde című monodrámáját. A következő évadban pedig Hunčík Péter Határesetét szeretnénk bemutatni.

Az nagy feladat lesz, mert évtizedeket, generációkat ölel át, először épp a Vasárnapban jelent meg folytatásokban.

Már megbíztunk egy dramaturgot, aki átírja színpadra. Akár egy évig is dolgozhat rajta, mert nagyon fontosnak tartom a szlovákiai magyar irodalom bemutatását. Tudom, hogy a szerzők nem szeretik ezt a kategorizálást, azt mondják, egy és egyetemes magyar irodalom van, de hát mégis ebben a közegben élnek és alkotnak, így a mi feladatunk, hogy megmutassuk őket. Ezért találtuk ki még a karantén alatt, hogy hazai magyar költők műveiből hangoskönyvet adunk ki.

A mai színigazgató Gál Tamás mennyire azonos azzal a rebellissel, aki egy vendégszereplésért otthagyta a főiskolát?

Ugyanaz vagyok, csak ma már tudom, milyen fontos a tudás és a tapasztalat. Annak idején Kiss Péntek József hívott egy darabba Komáromba, de nem engedtek el a főiskoláról, így kiléptem. Egy év után már láttam, hogy diploma nélkül nagyon kicsi a fizetésem, és vissza akartam menni a főiskolára. Martin Huba azt mondta, visszavesz, ha megtanulom a III. Richárdot. Ehhez kellett egy Lady Anne, és akkor Holocsy Kati segített, aki Tóth Tibor felesége. Ilyen kicsi a mi világunk, ezért sem bánthatjuk egymást. Akkor is ki akartam lépni, amikor Zuzana Kronerová közölte velünk, hogy a mečiari megszorítások miatt minden második diáktól meg kell válniuk, és épp Molnár Xéniára esett a választás. Jelentkeztem, hogy megyek inkább helyette, de ebben több volt a vagányság, mint a hősies kiállás. Úgy gondoltam, most elegánsan leléphetek, mert nem értettem, minek a színészethez a diploma, de azóta tudom, és ezt a mai plágiumbotrányok tükrében is mondom, hogy az egész nem a diplomáról és a titulusról szól, hanem arról, milyen mesterek tanítanak, mennyi élményben van az embernek része a főiskolás évek alatt, és mennyi tudást, ismeretet szív magába. Az említett kizárásról pedig kiderült, hogy kandi kamerás gyakorlat, úgyhogy maradtam.

Réka lánya is színész szeretne lenni. Ő tudatosabb?

Sokkal. Pozsonyba és Budapestre is felvették, Pestet választotta. A nyárra már három workshopra jelentkezett, ez nekem az ő korában eszembe sem jutott volna.

Idestova két hónapja tölti be a Jókai Színház igazgatói posztját. Milyen a hangulat a társulatban? Kíváncsian, vagy inkább aggodalommal várják az új idők új szeleit?

Nincs mitől félni, mert itt nem lesznek elbocsátások, megszorítások, inkább a társulat építésében gondolkodom. Tizenkét szerződéses színészünk van, ez rendkívül kevés. Értem én, hogy az volt a politika, hogy olcsóbb külsősöket alkalmazni, mint leszerződtetni valakit, de most úgy érzem, a megyénél is volna hajlandóság, hogy a művészállományt bővítsük. Sőt, az lenne az igazi, ha az idős nagyokat is vissza tudnánk hívni egy-egy szerepre. Most ezen dolgozunk, óvatosan bizakodva, mert a fenntartó hivatalos álláspontja az, hogy ő fűt és világít, állja a társulat tagjainak fizetését, de a többit keressük meg magunk. Ez nem kevés pénz, előadásonként vagy 50 ezer eurót kell előteremtenünk.

Kizárólag pályázatokból, vagy beszélhetünk már szlovákiai magyar szponzorokról, mecénásokról is?

Folyamatosan dolgozik ezen egy alkalmazottunk – ha van szép az állami szférában, akkor az az, hogy minden feladatra van ember. Egyelőre a lehetőségeihez képest szerény és visszafogott a hazai magyar tehetős réteg, de egy darab felének a költségvetését talán sikerül összehoznunk a felajánlásokból.

A kisvárdai fesztiválra idén a Jókai Színház is hivatalos A Glembay házzal, meg a Csavar Színház is a Peer Gynttel. Melyiknek szorít jobban?

Leginkább annak, hogy egyáltalán megvalósuljon a fesztivál. Ha már ott leszünk, egyformán fogok örülni mindkét darab sikerének.

A közönség nagy része a könnyed szórakoztatást, a zenés darabokat keresi. Ezzel mit kezdhet egy színház, amely szeretne igényes maradni?

Minden cég odafigyel a fogyasztóira, és nekünk is ez kötelességünk, hiszen a nézőknek játszunk, de mindenkinek nem lehet megfelelni. A nézőknek is el kell fogadniuk, hogy mi valamennyien drámai szakon végeztünk, nem vagyunk operett- és musicalszínészek. Ez roppant igényes műfaj, csak nagy költséggel lehet úgy színpadra állítani, hogy jó legyen.

Viszont ezért járnak sokan színházba Győrbe és Pestre, olyanok is, akik sosem látták a Jókai vagy a Thália Színház egyetlen előadását sem.

Munkatársunk hallotta egy Csemadok-rendezvényen, hogy az egyik alapszervezet tavaly nyolc kirándulást szervezett budapesti színházi előadásra, de hozzánk egyet sem. Azt kellene elérnünk, hogy legalább háromszor hozzánk jöjjenek. Lesz nálunk zenés darab is, Lakatos Róberttel A beszélő köntös, Szarka Gyulával egy Tamási Áron-történet. Terveink vannak, remélem, lesz annyi lelkesedés, új energia is, hogy megvalósuljanak.

Mindemellett marad ideje, energiája a Csavar Színházra?

Azt nem veheti el tőlem senki, az az én színházam. Lehet, hogy öntelten hangzik, de amióta igazgató vagyok, jobban játszom, mert jobban megbecsülöm, hogy játszhatok. Húsz éve abban élek, hogy egy előadás után négyszázan állva tapsolnak nekem, de egy igazgatót nem dicsér meg senki, még akkor sem, ha hatvanezer eurót ment meg a színháznak, és ez így van rendben, mert ez a dolga. De ha hibát követek el, azonnal felelősségre vonnak, és ennek is így kell lennie. Jókor jött számomra ez a kettősség, mert ha egy olyan nap után, amikor órákig azzal foglalkoztam, honnan lesz pénz Komáromban a villámhárító felszerelésére, játszhatok a Jelenetek egy házasságból című darabban, szinte lebegek. Olyan rétegeit ismertem meg a szakmának és a társadalomnak, amit eddig nem vettem észre, és egyre inkább értékelem, milyen csodálatos dolog színésznek lenni.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/31. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene