„Ha ideér a front, mi kerülünk sorra, nem?”

Harckocsi az utcán, katonai helikopter a magasban. Egy határfalu élete, miközben a szomszédban háború dúl. Volt olyan nap, amikor kétezer menekült érkezett az ukrán oldalról. A helyiek figyelik a híreket, aggódnak, de nem félnek. Ahogy erejükből telik, segítenek a bajbajutottakon. Nagyszelmenc eddig emberségből jelesre vizsgázott. Helyszíni beszámoló.

*

„A Vasárnap hetilaptól vannak itt újságírók, barna Hyundai, pozsonyi rendszámmal, engedjétek át őket.” Így jutunk be Nagyszelmencbe, katonai ellenőrzés után.

A község története ismert: egy magyar falu, amelyet annak idején kettévágott a csehszlovák–szovjet határ. Nem csak utcákat, családokat is. Átmenni tilos volt, a szelmenciek úgy kiabálták át a túloldalra azt is, ha valamelyik rokon meghalt.

Nagyszelmenc a szlovák, Kisszelmenc az ukrán oldalon van. A gyalogos határátkelőnél hasonló kép fogad bennünket, mint a falu elején: katonák Sa-58-as gépkarabéllyal, golyóálló mellényben. Tilos fotót készíteni róluk.

Ukrajnából már csak nők, gyermekek és idős emberek érkeznek, a hadköteles (18 és 60 év közötti) férfiak az általános mozgósítás miatt nem hagyhatják el az országot. A kárpátaljai magyarok főleg Magyarország felé veszik az irányt, Szlovákiába túlnyomórészt ukránok érkeznek – volt olyan nap, amikor csak Nagyszelmencben kétezren lépték át a határt.

Az innenső oldalon tolmácsok és önkéntesek várják őket. Minden nagyobb segélyszervezet és emberi jogi civil szervezet itt van, a Vöröskereszt, a Katolikus Karitász, a Migration Aid vagy a cseh Človek v tísni (People in need). Toj-toj vécék, konnektorok (hogy a menekültek tudják hol feltölteni a telefonjaikat), melegedősátrak.

Cseh önkéntesből van a legtöbb. Összeszokottak, gyorsan reagálnak. Teával, keksszel, gulyáslevessel kínálják az átfagyott menekülteket. Kint maradnak éjszakára is, mert előfordul, hogy éjfél után futnak be a határra nagyobb csoportok.

A menekültek Ukrajna minden részéből érkeznek. Egyelőre főleg olyanok, akiknek van hová menniük, mert rokonok, barátok, ismerősök várnak rájuk Európa valamelyik részén. Ők a szerencsésebbek – már ha lehet ezt a jelzőt használni rájuk ebben a háborús helyzetben. Előbb-utóbb azonban megérkeznek a határra azok is, akiknek nincs konkrét úticéljuk, s a teljes bizonytalanságba tartanak.

Kató néni a kapuban áll, az utcát kémleli. Övé a harmadik ház a határátkelőtől. Éppen kenyérért indult, mert amióta a katonaság lezárta az utcát, nem jöhet be a pék autója.

„Elfog a sírás, ahogy ezeket a menekülő családokat látom. Jönnek, csak jönnek, napok óta. Anyák kisgyermekekkel.”

Neki is vannak unokái, értük aggódik a leginkább. „Ha ideér a front, mi kerülünk sorra, nem? Mi leszünk itt az elsők. Nem is akarok belegondolni. Én már átéltem egyszer, hogy bejöttek az oroszok. Hatvannyolcban. Akkor még fiatalasszony voltam, a telepen dolgoztam.”

Kiderül, hogy évtizedek óta Vasárnap-olvasó. „Lehet, hogy nem pont ötven éve olvasom, de majdnem. Ebben az utcában is én voltam az első, aki megrendelte, és amíg élek, járatni fogom. Én fizetem, az én nevemre jön, ez a lap az enyém.”

A háborús helyzet velejárója, hogy mindig lesznek, akik megpróbálnak hasznot húzni a zűrzavarból. Egy cseh önkéntes, az ötödik napja szolgálatot teljesítő Patrik meséli, hogy nemcsak menekültek érkeznek, hanem ügyeskedők is. Ungvári roma nők, gyerekekkel. Reggel háborús menekültekként átjönnek, napközben átnézik a segélyszállítmányokat, este pedig – már degeszre tömött táskákkal – visszamennek.

A menekültáradat környékén ráadásul hamar felbukkannak a taxis hiénák, a stricik, az embercsempészek is. Erre hívja fel a figyelmet a Katolikus Karitász ukrán nyelvű röplapja is, amelyet az érkezőknek osztogatnak. Az emberkereskedők ugyanis ilyenkor vadásznak. Csonka családok jönnek, fiatal nők, diáklányok, gyermekek, csupa sebezhető ember, akik félnek, nem beszélik az adott ország nyelvét, nincs helyismeretük, se szállásuk, se munkájuk, és fogytán a pénzük.

Ha valaki ingyenes szállást vagy munkát kínál, de nem ad pontos információt a munkaadóról, vagy ha elkéri az útlevelet (általában azzal az ürüggyel, hogy el kell intéznie a szállásfoglaláshoz vagy a munkaszerződéshez szükséges papírmunkát), akkor nem árt résen lenni, mert könnyen lehet, hogy embercsempészésre szakosodott bűnszervezet ajánl segítséget, s a nőket végül prostitúcióra, a gyermekeket pedig utcai koldulásra kényszerítik egy idegen országban.

A határátkelőhöz közeli parkolóban az egyik sátor előtt két huszonéves ukrán egyetemista lány kávét kortyol. Kijevből érkeztek, fáradtak, látni rajtuk, hogy a legszívesebben aludnának, de erre most nincs lehetőség, talán majd egy nagyobb gyűjtőponton, Kassán vagy Lengyelországban. Elmesélik, hogy napokat töltöttek egy föld alatti óvóhelyen. Olyan, mint egy rémálom, mondják. Halkan, szinte suttogva beszélnek.

Nem értik, hogy hogyan történhetett meg mindez a hazájukban. A háborúra nincs racionális magyarázat. A családjuk otthon maradt: szüleik egész életükben Kijevben éltek, és nem akartak eljönni. Ők viszont nem bírták tovább a háborús feszültséget, és egyetlen hátizsákkal elindultak. Norvégiába tartanak, ott él egy ismerősük a családjával. Rezingáltan közlik ezt is. Mennek, mert menniük kell, menekülni az értelmetlen háború elől, de mintha minden érzelmen túl lennének már. Huszonegykét évesen.

Ungvár tizenhat kilométerre van a határtól, a kertek végéből látni a várost, amelynek ráadásul két kis reptere is van. A szelmenciek aggódnak, de nincsenek kétségbeesve. Azt mondják, ha egyszer szól a sziréna, az még csak azt jelenti, hogy készülni kell. Ha újra megszólal, akkor menedéket kell keresniük.

Miközben ezt mondják, fejünk fölött katonai helikopter köröz, az utcába pedig befordul egy katonai csapatszállító teherautó.

Kocsma nincs a faluban, csak egy bár. Amikor benyitunk, éppen pástétomos kenyeret kennek bent, viszik a határra.

„Kalácsot sütünk, adjuk a menekülteknek, a kisgyermekek örülnek, el is veszik, de az anyjuk szeméből csak úgy csorog a könny. A szívünk hasad, amikor ilyet látunk” – mondja egy szelmenci asszony.

„Lehet, hogy holnap majd nekünk is itt kell hagyni a házunkat – mondja egy másik nő, akivel az utcán elegyedünk szóba. – Habár én nem megyek sehová. Itt maradok Szelmencben, ha háború lesz, akkor is. Hova mennék?”

A helyi önkéntesek a kultúrházban válogatják a segélyszállítmányokat, és kis élelmiszercsomagokat állítanak össze, átlátszó zacskókban, ezeket ugyanis be tudják vinni a határ semleges területére, a „zónába” – hogy az ukrán oldalon olykor órákig várakozó menekültek vehessenek belőle.

A munkát a helyi görögkatolikus pap, Szabó Zsolt koordinálja.

„A szeretet legyőzi az aggodalmat – mondja. – Bennünk is van szorongás, persze. Amikor harckocsik dübörögnek végig azon az utcán, ahol sétálni és beszélgetni szoktunk, az nem kellemes érzés. De jó látni, hogy egy ilyen válsághelyzetben a falu közösségként kezdett működni, görög katolikusok, római katolikusok és reformátusok együtt segítenek a bajbajutottakon. A kultúrházban éjjel egy óráig van ügyelet, de nem lehetünk fáradtak, mert senki nem tudja, hogy meddig tart ez az állapot. Amíg ide kell állni, mi itt leszünk.”

A kisbolt előtt helyi férfiak ácsorognak. A nagyszelmenci kemény mag. Vodkát isznak, műanyag féldecis pohárból. Néhányan kísérőt is, amit itt úgy hívnak: málna. Kérdezem, szerintük mikor lesz vége a háborúnak. Egyikük a pontos dátumot is tudja. „Március 11-én.” Biztos ebben? „Így volt feltéve az internetre.”

Hogy a háborúért ki a felelős, arról megoszlanak a vélemények. Egy piroskabátos férfi szerint jogos önvédelem, amit Putyin csinál. „A Szovjetuniót a szabadkőművesek puccsolták meg, és mostanra érett be a bosszú.” Szerinte Oroszország az egyetlen, amely képes felvenni a harcot a háttérhatalom embereivel. Hogy kik ők? „Rotschild, Rockefeller meg még valakik.” Azt mondja, erről dokumentumok is vannak. „Ukrajnából 35 milliárd dollárnyi aranyat vittek ki New Yorkba, és erről nem tud senki!” Ő tudja, látta a YouTube-on. A kérdésre, hogy orosz részről nem túl erős válasz-e a sérelmekre egy háború, azt feleli: „Másból nem értenek.”

Újabb vodkák, újabb málnák.

Egy idős férfi felvilágosít, hogy stratégiai szempontból a legjobb hely a lóca, a kisbolt bejáratával szemközt. Szelíden mosolyog. „Mert rögtön itt van a hamutálca.” Ő nem bízik Oroszországban. „A második világháború után ártatlanokat vittek innen Szibériába. Nyugodjon apám is ott volt két évig, csalánlevest ettek, fagyott krumplit.”

Közben imbolyogva érkezik egy nagykabát, megpróbálja kikerülni az embereket. Nem most kezdte az ivást, nem is tegnap.

A lócás öreg rágyújt, kifújja a füstöt. „A górék marakodnak, az emberiség szenved.” Ebben mind egyetértenek.

A piroskabátos szerint az ukránoknak semmi esélyük. „Rögtön kapitulálniuk kellett volna, és akkor senki sem halt volna meg.” A kérdésre, hogy ilyen alapon 1956-ban a magyaroknak is kapitulálniuk kellett volna-e, nem válaszol. Inkább Lavrovot, az orosz külügyminisztert idézi. Hallotta a híradóban. Rekedtes hang a sarokból: „Te is orosz külügyminiszter vagy, nem?” Harsány nevetés. „Ne idegesíts, Nándikám!”

Hideg van, újabb kör érkezik.

A piroskabátos tudja, mi a megoldás. „Azonnali hatállyal meg kell szüntetni a NATO-t!” Ezt többször megismétli. „A NATO-nak fel kell osz-la-ni-a!”

Közben az imbolygó nagykabát távozik, kezében egy üveg pálinkával.

Meddig tart a háború? Nem tudják. „Amíg valamelyik vezető golyót nem kap.” Szorongatják a féldecis poharat. „Pont ma mondta Béla, hogy mindkettőnek izé van kiírva a fejére… Minek is hívják? Vérdíj!” Nem értik, hogy ezen mi tart ennyi ideig. „Hát ne b..sszál már, egy távcsövessel fejen lövöm egy kilométerről, nem?”

Valahol kutyák ugatnak.

Sötét este van, mikor megállunk Nagykaposon. A menekültek számára tranzithelyként működő Műszaki és Szolgáltatóipari Szakközépiskolában Magyar Enikő igazgatóhelyettesnő és a rendfenntartásban segédkező csicseri önkéntes tűzoltók az éjszakai menekülthullámot várják. Az iskola tornatermében 70 főt tudnak elszállásolni, s ugyanennyit az intézmény korábbi kollégiumában.

Nagykaposra nemcsak ukránok érkeznek, hanem Ukrajnában tanuló külföldi egyetemisták is, többségükben indiaiak, akik Kijevből és Harkivból menekülnek. Némelyik azt sem tudja, melyik országban jár. Kimerültek, fáradtak: az is előfordult már, hogy kanállal a kezükben, evés közben aludtak el.

Vacsoraidő van, az iskola menzáján most egyetlen ukrán család ül az asztalnál: nagymama, anyuka és két gyermek. Messziről jöttek, Odesszából, a Fekete-tenger partjáról. Az anya azt mondja, a nagykaposiak emberségesek, segítőkészek. „Nem tudom, mi lesz velünk. A férjem otthon maradt, de legalább a gyerekeket ki tudtam hozni, hála az égnek.”

Egy értelmetlen háború poklából menekülnek, kisgyermekekkel, néhány táskával, kisírt szemmel – a teljes bizonytalanságba. Európában, 2022 márciusában.

*

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/10. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene