Garami Antaeus. Laudáció Duba Gyulának

Nem akarok ünneprontó lenni, de meggyőződésem, hogy Dubával kapcsolatban sokakban felmerül a kérdés: miért csak most? A 93. életévét júniusban betöltő író egy évtizeddel ezelőtt már lényegében letette a tollát. Utolsó érdemleges műve 2014-ben jelent meg. A legjelentősebb műveit a múlt században és a századforduló első évtizedében írta. A díj a századforduló táján lett volna igazán aktuális. De ne bolygassuk a kérdést, jobb későn, mint soha – tartja a közmondás. Az író egészségi állapota miatt sajnos nem lehetett jelen az ünnepségen, a Kanadában élő lánya vette át a kitüntetést.

Tisztelgés a mű előtt

Az alkotó ember számára legméltóbb laudáció a mű előtti tisztelgés. Duba életműve grandiózus, a laudátornak a bőség zavarával kell megküzdenie. Az 1954-től 2014-ig tartó, hat évtizedes aktív alkotói tevékenység alatt mintegy 50 kötete jelent meg. Paródiában, novellában, regényben, esszében és tanulmányban egyaránt jelentőset alkotott. Nem hallgathatom el, hogy Dubához és életművéhez személyes kapcsolatok fűznek, nemcsak mint sorstárs és barát, de a sors kegyes ajándékaként én írhattam róla az első monográfiát is.

A szakmai figyelem és elismerés, a legmagasabb rangú díj sem biztosíthatja az írók tartós népszerűségét. Félő, hogy a mai olvasók zöme, különösen a fiatalabb korosztály nem ismeri, nem is ismerheti őt. A sajtóban elvétve esik róla szó, könyvei nem kaphatók, legjelentősebb művei hozzáférhetetlenek. Az egyetlen igazán hozzá méltó laudáció és társadalmi megbecsülés a legfőbb műveinek újbóli megjelentetése lenne.

Duba egységes szemléletű, de sokműfajú író, meghatározó élményeit falun – szülőfalujában, Hontfüzesgyarmaton –, egy még háborítatlan faluközösségben szerezte, s csak a felnőttkor küszöbén, huszadik éve táján vált ki – akkor is inkább csak testben – a „vajúdó”, folyamatosan és feltartóztathatatlanul bomló, önmagától is menekülő parasztvilágból. Talán nincs egyetlen sora sem, amelyben valamilyen módon ne tükröződnék a múltja, az a valóság, mely ifjúságának életterét és környezetének, egy megrendült ön- és értéktudatú közösségnek alapélményét jelentette. Eltéphetetlen szálak fűzik ehhez a világhoz, a földet megművelő parasztsághoz, amelyben családja több generációra visszatekintve gyökerezik. Minden művén átsugárzik az a szellemiség, amely éltette az általa oly sokszor és nosztalgikus szeretettel emlegetett „föld-ló-ember áramkörnek emberi melegségét”.

A humorista

Az „íróvá levés” útjai kiszámíthatatlanok. Dubát saját bevallása szerint huszonnégy éves koráig az írói hivatásnak még a gondolata sem kísértette meg. Végzős kassai diák, amikor tanára, Rácz Olivér hatására és irányítása mellett megírta első zsengéit. Nyomtatásban 1954-ben láthatta először a nevét. A Csemadok kulturális havilapja, a Fáklya közölte három, Karinthy Frigyes irodalmi paródiáira emlékeztető humoros írását. Ezzel vette kezdetét Duba csaknem egy évtizedig tartó sikeres humorista korszaka, ami egyúttal az írói felkészülés ideje is volt. Elsajátította az irónia, a parafrázis, a parabola, az irodalmi karikatúra teljes fegyvertárát. Az olvasók humoristaként kedvelték, az írók parodistaként respektálták. Eleinte megsértődtek karikírozó kedvén, később azok sértődtek meg, akiket nem parodizált. A műfaj legsikerültebb darabjai A Káderezés a (zseb)Parnasszuson, a Baj van a humorral, az Elrabolt taliga, a Mesélő gyilkos című kötetekben olvashatók.

Csak a tüzetesen odafigyelők vehették észre, hogy az író fürkésző tekintete a humor, a nevetés ürügyén mélyen a látszat, a felszín alá is behatol, hogy a szórakoztató írásokban a jelenségen túl a lényeg is felsejlik, hogy a humor álarca mögött egy komoly és felelősségteljes író bontogatja szárnyait.

A novellista

Első novellája – Ancsi és Jancsi – egy kezdetleges, bőbeszédű katonatörténet, Fábry Zoltán mégis felfigyelt rá: „Az igazi Dubát a novellaíró fogja jelenteni, nem a humorista.” Fábry kitűnő jósnak bizonyult. Néhány év alatt gazdag novellatermés bontakozott ki Duba alkotóműhelyében. Novelláiban is az ember lelki, erkölcsi és társadalmi konfliktusait feltáró és pellengérre állító írónak bizonyult, aki mélyen gyökerezik az őt felnevelő falusi közösségben, a szülőföld tájaiban. A legerősebb novellái ebben a közegben játszódnak, az eszmélés, a felnövekedés légkörét és nehézségeit idézik írói krédójával összhangban: „Minden írói probléma, amely írásaimban bujkál, az ösztönök és szenvedélyek, az értékrend és erkölcs valahogy mind a paraszti világból származtatható.” Már az első novelláskötete, a Csillagtalan égen struccmadár (1963) is osztatlan sikert aratott. Fónod Zoltán szerint „a lelkesedésből és lelkendezésből, a sematizmus hínárjából kivezető utat” mutatta meg ez az írás. A mintegy féltucat novelláskötetéből a Kiárusítás délelőtt, a Látogatók, az Ugrás a semmibe, az Európai magány érdemli meg napjaink olvasójának figyelmét.

A regényíró

Aránylag későn, csaknem egy évtizeddel első novellája után jelentkezett regénnyel. A Szabadesés 1969-es megjelenésével derült ki, hogy novellái jelentős része előkészület, afféle ujjgyakorlat volt első terjedelmesebb epikai művéhez. A regényben a novellákból ismerős történetekkel, alakokkal, helyzetekkel találkozhatunk. A főhősök sorsa többnyire a faluról városba szakadt, értelmiségivé válók viszontagságait idézi fel. Tele van önéletrajzi elemekkel, mint ahogy Duba többi regénye is, amelyek egymást kiegészítve teljes és hiteles képet festenek a Garam menti parasztság életéről. A szülőföldről és az írót útnak indító társadalmi-természeti közegről szól a fő művének tartott regényes szociográfia, a Vajúdó parasztvilág (1974). A tudomány és a művészet metszőpontján születő műben az egzaktság és esztétika harmonikus egységgé, műalkotássá lényegül, gazdag tényanyagát és információit a líra színezi költőivé. Nemcsak hiteles híradás és történeti-szociológiai dokumentum ez a mű, hanem olyan tükör is, amelyben a paraszti fundamentumú társadalmak tegnapja látszik meg a mának szóló tanulságokkal. Ez a paraszti világ sajátos alakulata, maradványa annak az ősi kövületnek, amely az európai civilizáció alapzata, amelynek fundamentális értékei a föld és a munka szeretete, a miénk és az enyém egymást feltételező fogalma, az egyéni vállalkozás és teljesítmény megbecsülése.

A születése, felnövekedése színterét, eseményeit, városivá válása küzdelmeit felidéző Ívnak a csukák (1977), Örvénylő idő (1982), Aszály (1989) címűekkel indul életrajzi regényeinek hosszú sora. Utolsó nagy életrajzi-vallomásos vállalkozása a Valami elmúlt trilógia (Erni gyermekkora, Erni diákkora), csak remélhetjük, hogy a harmadik kötet is elkészül.

A közíró

Duba közírói, irodalomkritikai munkássága is kiterjedt és jelentős. Senki annyi nyilatkozatban, interjúban, glosszában, esszében és tanulmányban nem foglalkozott a szlovákiai magyar irodalom kérdéseivel, mint ő. Nem teoretizál, a gyakorlat felől közelíti meg témáit. Az aktív író szemlélete tükröződik írásaiban, ami nem jelent elméleti szegénységet, csupán kerüli a „katedra”-esztétika öncélú, teoretizáló allűrjeit. Írásait a módszeres, logikus okfejtés, a meggyőző érvelés, a tárgyhoz illő, nem dekoratív, de olvasmányos stílus jellemzi. A legjobb esszéi és tanulmányai a Valóság és életérzés (1972), Az idő hangjai (1998), Az emlékezés öröme és kockázata (2005), az Ulysses Ontario tartományban (2009), az Egy álfilozófus vallomásai (2014) című kötetekben olvashatók.

Végül visszatérve laudációm lényegéhez, őszintén kívánom Duba Gyulának, az írónak-barátnak, irodalmunk great old manjének, hogy erőben és egészségben még hosszú ideig teljék öröme életműve megbecsültségében.

Szöveg Szeberényi Zoltán