Sztárunk: Sáfár Anikó

Berecz János a moszkvai pártakadémián tanult, a Kádár-rendszer egyik legbefolyásosabb politikusa volt. 1982-től egy ideig a Népszabadság főszerkesztőjeként dolgozott. A Magyar Szocialista Munkáspártból való 1991-es kilépése és nyugdíjba vonulása után könyveket írt.
Sáfár Anikó 1965-ben indult el a színészi pályán Ranódy László filmjével, az Aranysárkánnyal. A következő évben már a Harlekin és szerelmese női főszerepét játszotta. Ugyanabban az évben Szabó István hívta az Apába, később a Redl ezredesbe és a Hanussenbe. Fábri Zoltán a 141 perc a Befejezetlen mondatból című filmjében bízta meg a szépséges Desirée szerepével, Jancsó Miklóshoz a Magánbűnök, közerkölcsök, a Magyar rapszódia, az Allegro Barbaro és A zsarnok szíve köti. Legszebb éveiben szexszimbólumként emlegették, később operettprimadonna lett, és utazó társulatokkal kezdte járni az országot. Különös varázsával, érzéki megjelenésével ma is hat a nézőkre.
„Már jobban érzem magam – mondja csaknem négy hónappal férje halála után. – A család nem hagy magamra. Hívtak sok helyre külföldről, de nem mentem sehova. Aztán Viki lányom meglepett egy Görögországba szóló repülőjeggyel, amit nem tudtam lemondani. Isteni volt, jöttek az unokák is. Felüdültem. Átmosott a tenger. Itthon aztán ájuldoztak a kollégáim, hogy milyen bombaformában vagyok.”

Július 7-én halt meg a férje, két nappal később már az Egy csók és más semmiben lépett közönség elé.

„Tizenöt éve játsszuk a darabot. Az agyam nagyon forog. Eszembe sem jutott, hogy lemondjam az előadást. Olyan nincs. Helyettem még senkinek nem kellett beugrania. Amikor apu meghalt, akkor is azt mondtam, a munka az munka, és hivatástudat is van a világon. Izidóraként végigsírtam a jelenetemet a Bánk bánban, de ma sem bánom, hogy játszottam azon a napon. Most azonban, Jánosom halála után egészen más történt. Hebegtem-habogtam a színpadon. Szörnyű érzés volt. Amikor a szövegem szerint azt kellett mondanom, hogy »a kedves férjem fogorvos«, csak a »kedves«-ig jutottam. Ott aztán elment a szöveg, és soha többé nem jött vissza. Straub Dezső kollégám próbálta menteni a helyzetet, a súgó meg a fogait mutogatta, de semmi, leállt az agyam. Nem is emlékszem, hogyan jöttem ki a színpadról. Kibotorkáltam valahogy. Utána a dalomra koncentráltam. A következő jelenetre, nehogy azt is elrontsam. A dal szövege elég kacifántos, de semmit nem tévesztettem. Zeneileg viszont összevissza mentem. Hol gyorsabban, hol lassabban. Hol lent, hol fent énekeltem. Ott is kijött a stressz. Utána már jól ment minden. Nem estem szét.”
Ma már rendben van, mondja, csak űrt érez a lelkében. Nagyon szerette a férjét. Eltökélt szándéka volt, hogy a 100. születésnapját együtt ünneplik.

„Minden úgy van a lakásban, mint János életében. Semmin nem változtattam. A könyvei, az iratai, a ruhái… semmihez nem nyúltam. Azt mondom magamnak, hogy elment, elutazott jó messzire, és majd találkozunk. Szerintem már egy nagy politikustalálkozó van odafent, hiszen Gorbacsov is elment. Van is egy kép, amelyen János és Gorbi kezet fognak. Akkor készült, amikor a Szovjetunió elnöke Magyarországon járt. Jánosom Kádár halála után harminchárom évvel és egy nappal halt meg. Kádárral én is találkoztam egy április 4-i ünnepségen, a Parlamentben. Fekete-fehér csodába, mellben kivágott, testhez simuló estélyibe öltöztem. Rotschild Klára szalonjából kölcsön kaptam a ruhát. Bombasztikus volt. Lépdeltem felfelé a lépcsőn János oldalán, azt hittem, ott esem hanyatt. Kétoldalt kiskatonák álltak díszben, a ruhám baromi szűk volt, combig kivágva, gondolom, volt mit nézniük. Kádár teljesen normálisan viszonyult hozzám. Elfogadott. Aztán átvett a felesége, Mária néni és Németh Károly felesége. Ők voltak a garde dame-ok. Mindenki feketében volt, csak én nem. Hogy ne legyen feltűnő a nagy kivágás a ruhámon, a mellem közé piros rózsát tűztem. Össze is súgtak mögöttünk a feleségek: könnyű neki, színésznő! Magukban ezzel rakták helyre a dolgokat.”

Hogy miképpen élte meg az ilyen hivatalos találkozókat?

„Szerepként fogtam fel. Hogy ez is egy premier. Nem éltem bele magam, hogy Úristen, hol vagyok, milyen társaságban?! Nyolcvankettőben, amikor kint forgattam a németeknél, nem volt olyan vágyam, amit ne teljesítettek volna, annyira szeretett a stáb és a rendező. Elegáns villába költöztettek az Intercontinental Szállodából, hogy az anyukám kijöhessen hozzám a gyerekemmel. Sofőrt kaptam, lesték minden óhajomat. Ha mindezt húszévesen éltem volna meg, lehet, hogy elszáll az agyam, hogy én milyen nagy valaki vagyok. De már érett nő voltam. Jó sok pofon után ért ez a kiváltság. Sztárként kezeltek, de úgy vettem, hogy semmi sem tart örökké, az életemnek csak egy része ez. És ugyanígy tekintettem a protokolltalálkozókra is. Tudtam, hogy az élet nem erről szól. Azzal is tisztában voltam, amikor hozzámentem Jánoshoz, hogy hamar ki fog kerülni a politikából. Már csak miattam is. Megírták, hogy az ország két legszebb nőjét, Medveczky Ilonát a tévéelnök kapta ki, Sáfár Anikót meg Berecz János. Rengetegen irigykedtek. Egy évig volt még János a hatalomban azt követően, hogy összeházasodtunk. Nyolcvankilenc tavaszán kikerült belőle. Utána már hozzánk jöttek sokan. Japánok, amerikaiak. A rendszerváltás előtti pillanatokban János volt az, akit le akartak kenyerezni. Itt volt az amerikai Szabad Európa Rádió elnöke Budapesten. Együtt ebédeltünk. Amikor visszautazott Amerikába, minden újságíró arról faggatta, miről beszélt Berecz Jánossal. Ő meg mindenkinek azt nyilatkozta, hogy Mr. Berecznek gyönyörű felesége van. Ma is sokan kérdezik tőlem, mit teszek azért, hogy így nézek ki. Nem titkolózom. Sokat dolgozom. A kertben.”

Berecz Jánost 2019 őszén Sáfár Anikó hozta vissza a halál torkából.

„Mondtam Papusnak, hogy kenek magamnak egy szelet zsíros kenyeret, amit kislánykorom óta imádok. Vidéken játszottunk, éhesen jöttem haza. Ültünk az asztalnál, beszélgettünk, egyszer csak János elkezdett hörögni. Folyt belőle a víz. Nagyon megijedtem. Nem lélegzett, nem volt pulzusa. Fel-alá futkostam a konyhában, nem tudtam, mitévő legyek. Hívtam Tibit, az idősebb fiunkat, János fiát, aki itt lakik a közelben, hogy jöjjön gyorsan, de nem mondtam neki, hogy meghalt a Papa. Közben elkezdtem ütögetni a hátát a két lapocka között, aztán elöl a szíve körül. Legalább húsz percig ütögettem, egyszer csak csodák csodája magához tért. Segítettem neki felállni, és bementünk a hálószobába. Lefektettem, elaludt, de reggel már nem tudta, ki vagyok. Van egy feleségem, valamilyen Anikó, mondta. Az én vagyok, feleltem, de senkire és semmire nem emlékezett. A családtagokra sem. Tudattalan állapotba került. Hat hónap telt el így. Kórházba nem vittem, minden gyógyszert leállítottam. Gondoztam, ápoltam, finomságokat főztem, vitaminokkal tápláltam, kannabisz olajat adtam neki. Szuper állapotba került. Lassan elkezdett járni, de még nem beszélt, csak nézett bele a világba. Energetikai hangokkal gyógyítgattam. Harminc perc, egy óra. Az agyára, az izomzatára, mindenére hatással voltak a hangok. Felépült. Beszélni kezdett. Szépen rendbe jött.”
Halála előtt másfél héttel meglátogatták a barátai. Három órán át társalogtak. Mindenki jól érezte magát.„Egy nap, amikor iszonyú hőség volt, János nem akart enni. Azt gondoltam, a meleg miatt. Úgy kellett belekönyörögni az ételt. Utálok mindent, mondta, nem akarok élni. A halála előtti este tízig nézte a tévét. Nehezen állt fel. Meg kellett emelnem. Hoztam a tolószéket, beletettem, és vittem be, az ágyába. Mellette ültem az energiát sugárzó zenével. Rajta volt a szemüveg, olvasni szokott az ágyban. Fel volt polcolva a feje. Ott voltak az újságok mellette. Tizenegykor azt mondtam, oké, akkor megyünk aludni. Korán kelő vagyok. Négy felé mentem kávét csinálni. Benéztem hozzá. Égett a villany, gondoltam, biztos olvas. Láttam, hogy rajta a szemüvege, kezében az újság. Odakészítettem a kávét, de nem hallottam a szuszogását. Odamegyek hozzá, látom, hogy csukva a szeme. Szólítgattam, hogy Papuska, Papuska, de nem reagált. Megráztam őt, de akkor sem. Nem szenvedett. Elaludt. Orvos barátaim azt mondták, ilyen halált kívánnak maguknak. Nem kórházban, nyomorultan, betegen, hanem otthon, ágyban, olvasgatva. És ennyi idősen! Szeptemberben lett volna kilencvenkét éves.”

Hosszú, kiegyensúlyozott házasság volt, ugyanakkor nehéz, küzdelmes is.
„Ahelyett, hogy önfeledten örültünk volna egymásnak, kaptuk a pofonokat. Ő is, én is. Engem mindennek elmondtak. A legrosszabbnak is. Meg hogy a vagyona miatt mentem hozzá. Milyen vagyona volt? A három gyereke és a hatalmas szíve. Ő nem harácsolt, mint a többi. Nem is mentem volna hozzá, ha más ember lett volna. A kollégám, Madaras Jóska hozott össze bennünket. 1986. augusztus 16-án a születésnapját ünnepelte, arra hívott meg engem, Bereczet és Grósz Károlyt. Ott ismertem meg Jánost. És jött a rendszerváltás. A sok jó barát, akikkel ő jót tett, mind elfordult tőle. Belehalt volna, ha nem vagyok mellette. Akkor kezdődtek az egészségi problémák. Négyszer csapatták a szívét, négyszer rázták helyre. Én beszéltem rá, hogy menjünk orvoshoz. Mindenre rá tudtam venni. Szeretett, ezért még az ezoterikus világomat is elfogadta. Ametisztgolyót és kvarctojást hordott a zsebében. Nyitott volt a hülyeségeimre. Nem akart megváltoztatni. Inkább ő változott.”
Nyitott kérdés a hogyan tovább? Tervei, vágyai nincsenek már Sáfár Anikónak.„Munkám van, dolgozom tovább. Semmi egyéb. Csak úgy vagyok a világban. Mondják sokan, hogy Ancsa, most majd mindenki rád startol. De mi a túrót akarnának? Nyolcvan felé tartok. Elég nekem a kert. Tegnap is három órát dolgoztam benne. Jánosnak teremtettem azt is, hogy amíg én a társulattal úton vagyok, ne unatkozzon itthon. Ne érezzen olyat, hogy értéktelen az élete. Esküszöm, ezért csináltam. Ez lett mindkettőnknek a béke szigete, és most itt maradtam egyedül.”