Képíró lett a nagy utazó Peremartoni Krisztina

Harmincöt éves volt, amikor először indult el igazán nagy útra. Budapestről Tokióba, tornacipőben. Japánból hazafelé tartva Thaiföldön, Malajziában, Szingapúrban és Indonéziában is megfordult. A következő években India, Nepál, Tibet és Mexikó, Guatemala, Honduras következett. Aztán jött a nagy szerelem, majd a házasság, és kiköltözött Berkeley-be.

„Eleinte rohantam haza Amerikából. Ha volt egy kis szabad időm, már jöttem is. Később beiratkoztam egy kétéves programra. Érdekelt, mi mindent gyógyítanak a növények, mit tudnak a bölcsek, a sámánok, a terapeuták. Sok mindent tanultam, de ha elkezdek valamit, nem állok meg. Egy évre el kellett vonulni a dzsungelbe, ez is a tanulás része volt. Távol a civilizációtól, különböző diétára fogva magad. Volt, hogy csak halat és banánt ettem. Megviselt, komoly erőpróba volt, de kibírtam. Önfegyelem kellett hozzá. Jóban lenni önmagaddal. Itt, a civil életben könnyebb végigcsinálni egy napot, hiszen sok érdekeset, izgalmasat lát az ember, ami eltereli a figyelmét önmagáról, de a természetben élő népeknél, a dzsungelben minden más. Ott magaddal kell lenned.”

Az utazási vágyat, a világra való nyitottságot, a más kultúrák iránti kíváncsiságot az édesanyja plántálta belé. Tizenegy évesen már egyedül repült Svájcba. Onnantól kezdve minden évben máshova ment egy hónapra. Németországba, Romániába, a Szovjetunióba. Hol nyugatra, hol keletre. Lásson a gyerek hideget, meleget, tartották a szülők. Tizenöt éves volt, amikor kinéztek neki egy oxfordi iskolát, és kiküldték angolul tanulni. Ott szólalt meg benne először egy belső hang, de nagyon erősen, hogy te még külföldön fogsz élni! Akkor azt hitte, Angliában, de nem így lett. Színésznőként a Vígszínházzal is sokat utazott. Az idő tájt még rendszeresen járt külföldi vendégszereplésre a társulat. A legtöbbször azonban egyedül vágott neki a világnak. Ma is ezt teszi. Ő azt mondja: csavarogni jár. Nemrég Marokkót szemelte ki magának.

„Semmit nem tudtam az országról, de már a neve is izgalmas. Meg hogy Marrákes! Mintha megállt volna arrafelé az idő. Jó belenézni a felkínált múltba. Ami elsőként meglepett, az a tisztaság. Hogy még a legeldugottabb falvakban is makulátlan rend van. Az emberekből nyugalom árad, csodás a természet, szépek az oázisok, az Atlasz-hegység lankái, a Szahara. Egy váratlan égszakadás, földindulás, az orkánerejű szél, a hatalmas eső, amely percek alatt iszappá változtatja a talajt, először egy datolyapálma alá parancsolt, aztán egy kis faluba érve a helybeliek egymással versenyezve, hangos kiabálás közepette döntötték el, hogy kinek a vendége legyek. Teával, meleg étellel kínáltak, a ruháimat szárították, elmondhatatlanul kedvesek voltak. És boldogok, hogy segíthettek. Közben megfigyeltem: ott az emberek öregen is gyönyörűek, és az asszonyok állnak az univerzum középpontjában, ők irányítják ezt a macsó világot. Ismerősökkel sok helyen találkozom. Indiában egy pici hajón utaztam, egyszer csak rám mosolygott egy nő. Odajött, és autogramot kért. Kiderült, hogy San Franciscóban látott színpadon. Itthon, az Operettszínházban egy férfi lépett hozzám azzal, hogy én voltam a jógatanára Berkeley-ben. Címeket kapok, hogy ha arra járok és bármi lenne…”

Magyar színpadra tizennégy évi kihagyás után tért vissza Lackfi János Hinták című darabjában. Anya-lánya történet, amely egybeszövi Avilai Nagy Szent Teréz és Lisieux-i Kis Szent Teréz legendáját. Négy női sors, két színésznőnek.

„A magyar nyelvtől nem szakadtam el. Csak szorongtam, hogy meg tudom-e tanulni a sok szöveget. Ha benne lennék a színházi vérkeringésben, akkor is erős kihívás egy nagy szerep. Gyakorolni kell, mint a hátraszaltót. Messziről hoztam vissza magam. Nagy türelmet tanúsított irántam a kolléganőm, Soltész Bözse. Három éve játsszuk az előadást, de még ma is nagy örömmel.”

Amerikában egy spirituális könyvesboltban talált munkát, ahol esténként különböző rendezvények zajlanak. De dolgozik egy alapítványnak is, amely a dél-amerikai természeti népek kultúrájának a megőrzésével foglalkozik. Sok adminisztrálással jár a munka, mondja, de van egy nagy előnye: bárhol végezheti. Amikor arra kérem őt, hogy jelölje meg azt a pontot a világban és Magyarországon, ahová újra és újra visszahúzza a szíve, a következőt válaszolja:

„A Csendes-óceán kapuja, Kanada legnyugatibb tartománya. Brit Columbia, ott pedig Nelson városa, fent a hegyekben. Arrafelé gyönyörűek a tavak, a gleccserek. Ott nagyon tudnék élni. Nem egész tizenegyezren lakják a helyet, ideális létszámú városka. Oda minden évben elmegyek. Visszahív a szeptemberi természet. A medvék sajnos még nem alszanak akkor, és rengeteg a kígyó, de napokig túrázom akkor is. Magyarországon pedig, veszprémi lányként, a Balaton a kedvencem. Balatonfüredről származik a családom. Apukám, nagyapám ikonikus alakjai voltak a városnak. Nagyapám kilencvenhat éves volt, amikor meghalt, apukám kilencvennyolc, a testvére kilencvenkettő. Mostanában azt mondom, ha én is megélem azt a kort, amit az apukám, akkor még harminchat évem van hátra. Az pedig egy emberöltő. A reinkarnációban egyáltalán nem hiszek. Az lenézése a természetnek. Azt hinni, hogy téged meg kell ismételni. Nem kell. A természet minden pillanatban újat produkál. A DNS mentén a fiam az én reinkarnációm. A formának és a tartalomnak vége van egyszer. Hogy a lélek tovább él-e? Nem tudjuk. Úgy gondolom, igen. De visszamegy egy nagy közös lavórba, aztán egy másik formában megtestesül. Az új forma viszont nem fog emlékezni Peremartoni Krisztinára.”

A repüléstől egyre jobban irtózik. A Budapest–San Francisco utat nem kívánja senkinek. Huszonnégy-huszonöt óra. Ritkán alszik a gépen. Inkább filmeket néz, mondja. Életveszélyben sehol nem érezte még magát.

„Megtanultam viselkedni. Tudom, mit nem szabad csinálni. Nehéz helyzeteket megéltem már. Nem is annyira az emberektől, mint inkább az állatoktól félek. Ha a medve elkezd futni, nincs menekvés, utolér. Csak abban reménykedhetsz, hogy kikerültél az aurájából. Ezt Kanadában tanultam meg. Meg hogy nem szabad a szemébe nézni. Ha nem fut utánad, el kell bújni egy fa mögé, aztán uzsgyi! Peruban a kígyóktól rettegtem. Amerikában pumával is találkoztam többször. A vadmacskától is nagyon féltem. A torkodnak ugrik, ha támad, és elharapja a gégédet. Orrszarvú is jött már velem szemben, nem is egy, Nepálban. Épp akkor egy elefánt hátán ültem. Nem engem akartak megtámadni, hanem őt. Egyre kisebb körben futottak az elefánt körül, ő aztán egy üvöltéssel elzavarta őket. Azt hittem, infarktust kapok. A majom is irtó veszélyes Indiában. Éles kis fogaival szörnyen tud harapni. Azt hiszed, barátkozni akar, de nem. Ültem a templomban, mellettem volt a táskám, a majmok belenéznek, meglopnak. Kanadában a holló a pizzát is elcseni a tányérodról. Elég, ha félrenézel. Berepül, mint egy vadászpilóta. Az óceánban a rájákat kerülöm. Villamos árammal ütnek. Voltam már köztük. Szerencsére nem volt baj, az adrenalin mindenesetre megtette a hatását. A színpadon is felfokozott állapot van. Kinyílik minden előtted. Afganisztánban szolgált fiatal amerikai katonákról néztem nemrég dokumentumfilmet. Hiányzik az adrenalin az életükből. Hazajöttek a dög unalomba. Ott az anyjuk, a feleségük, a gyerekük, ott a tévé, isszák a sört, és hiányzik nekik a stressz. Elhidegültek mindenkitől, vágynak vissza a veszélybe.”

A fényképezés régóta jelen van az életében. Gyerekkori emlékei közé tartozik a harc a fürdőszobáért. Édesapja ugyanis ott rendezte be a sötétkamrát, mert ő is fotózott. Lánya azt hitte, sosem fog fényképezőgépet venni a kezébe, de nem így lett.

„Sok éve fényképezek már, csak nem vették észre. Most igen. Már tudnak róla. Kiállításaim voltak. Az előhíváshoz nincs erőm. A digitális világ megőrzi a képeket. A háztartásra szánt pénzünk apukám révén sokszor arra ment el, hogy mindenkinek száz képet küldött. Ő kreálta a pillanatot. Állj oda, mosolyogj, ide nézz! Én pont az ellenkezője vagyok. Elkapom a pillanatot másoktól. Sokat fényképezek, de nem mindent. Nálam szöveggel együtt születik meg a fotó.”

Eddig ötvenkét országban járt. A Marokkóban készült képeket a Thália Színház Télikertjében állította ki nemrég. Mobiltelefonnal készültek a felvételek, nem manipulálta őket, egyedül zoomot használ néha.

„Van egy csomagom, a kreativitás, és az most megtalálta a maga csatornáját. Marokkóban valamire ráéreztem, és megszólalt bennem. Azt nem állítom, hogy minden rendben ment, mert lefotóztam egy tizennégy éves lányt, ami a bátyjainak nagyon nem tetszett. Futnom kellett, de futottak utánam. Kicsavarták a kezemből a telefont, nem tudtam hirtelen hova dugni. Az volt a szerencsém, hogy gyorsan eltüntettem a képernyőről a felvételt. Nem láthatták. Ha megtámadnak, mindig ordítok, ez a legjobb fegyverem. És mindig magyarul, mert az jobban hat. Nem értik. Meg nagyobb az ereje. Különben is… magyarul tudok a legjobban ordítani. Nem kell keresnem a szavakat.”

Hogy hova vágyik a leginkább? A Déli-sarkra. Szereti a hideget. A jég világát. Az érintetlent.

„Hidegőrült vagyok. Többször voltam már az Amazonas dzsungelében. Az veszélyes hely, nagyon nehéz terep a páratartalom miatt is. Ott nem tudod, honnan jön a baj. A dzsungel olyan, mint a nő. Kiszámíthatatlan, és ezer fegyvere van. De nem a nagy állatok a veszélyesek, azokból egyébként is egyre kevesebb van, hanem az egészen picik. A hangyák, a moszkitók. Csípnek és marnak. A jég férfias energia. Nagyon vonz a kutatóbázisok világa. Vagy az, hogy három hónapig nem jön fel a nap. És a mínusz nyolcvan fok! De Omán is érdekel. Meg Szibéria, Kamcsatka. A fotózás már az életem része. Új utat nyitott előttem. Az írás felé fordított. Ha összevonom a kettőt, akkor azt kell, hogy mondjam: képíró lettem. De a színésznő sem veszett el bennem.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/21. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene