„Nincs egyebem, csak a becsületem” – mondja a regény elbeszélő főszereplője, Andor
Aztán azért nagyon hamar kiderül, hogy a becsületén kívül rengeteg minden egyebe is van: elsősorban magyar és szlovák felmenői, egy ambivalens, szlovák gyökerű magyarsága, egy magyar gyökerű szlováksága, de ilyen a neve is, melyhez a magyarok kétkedéssel állnak hozzá. Andornak a becsületén kívül van egy olyan családi ága, melyet a 2. bécsi döntés után kitoloncoltak Somorjáról, van egy Hlinka-gárdista nemzetébresztő szlovák nagyapja (Gyedó), és egy szakajtónyi magyar történelmi traumája: Trianontól és az 1919-es pozsonyi sortűztől a Beneš-dekrétumokon át a pozsony-ligetfalui tragédiáig, ahol magyar leventéket lőttek halomra. S persze szlovák vitapartnerének nem tudja (mert nem is lehet) megmagyarázni, mire volt jó Tisza Kálmán alatt a három szlovák gimnázium bezárása.
„Csöbörből vödörbe” – hangzik el a regény egy pontján: a szegény, lassan ébredő szlovákokra a magyarok után a csehek telepedtek rá. De, mint Esterházy Péter mondja, ez így természetes: „A történelem csöbrök és vödrök váltakozó sora.”
A nagyon meghitt, békésen családias és könnyed prológus és a kötetet záró epilógus kellemes érzeteket sugall, legalábbis annak az olvasónak, aki szereti az otthon melegét, a macskákat és a rakott krumplit. Hogy aztán a kettő közötti 19 számozott fejezet egyáltalán nem meghitt, hanem viharos történetrétegei úgy rakódjanak egymásra, ahogy a rakott krumpli: egy sor ebből, egy sor abból. Minden páratlan fejezet Andoré és a jelené (a regényírás jelenéé), minden páros Andor nagyapjáé és a múlté. S nem nehéz kitalálni: ezek a rétegek nem simulnak egymáshoz, és nem állnak össze egyetlen homogén elbeszéléssé, még kevésbé egyetlen, közös nevezőre hozható történetté.
A magyar Andor nős ember, egy számítógépközpontban dolgozik, titokban regényt ír (szlovák névvel magyar nyelvű regényt), vélhetően azt a regényt, amelyet éppen olvasunk, kedvenc olvasmányai a filozófusok, kedvenc kikapcsolódása a macskasimogatás. Amiről ír, az Gyedónak, a szlovák nagyapjának a története, akit magával sodort a húszas-harmincas évek történelmi vihara, pontosabban először a húszas évek kellemes, monarchiavégi szélcsendje és a harmincas évek végi önálló szlovák állam ellentmondásos és ezért problematikus széljárása. Andor mintegy a kései utód kötelességét teljesíti, amikor elhatározza, hogy feltérképezi Gyedó múltját, s végre tiszta vizet önt a pohárba. Közben azonban azzal kénytelen szembesülni, hogy saját múltja és jelene sem egyértelmű: nincs abszolút tiszta víz, s nem egy pohár van, hanem sok. Ami az egyik pohár szerint nyereség, az a másiknak veszteség.
A szlovák–magyar kapcsolatok, a közös történelmi múlt és az egymástól elszenvedett sérelmek a Damián (vezetékneve szerint: Sekely) nevű munkatársával és barátjával folytatott iszogatós beszélgetések során kerül terítékre: ahhoz ugyanis, hogy igazán jól tudjanak érvelni, a felkészültségen túl kell némi felszabadító alkohol is. A beszélgetések egyféle történeti-ideológiai csatározások, érvek és ellenérvek, s az erősen magyar érzelmű Andornak kapóra jön a szlovák Damián, rejtett sovinizmusával, óvatos antiszemitizmusával és cigányozásával s azzal, hogy nem tartozik senkihez. Úgy tűnhet, e csatározásból csakis Andor kerülhet ki győztesen, egyébként így is van, de ez nagyon keserédes győzelem. Andornak ugyanis a származásával kell szembenéznie, egyszersmind magában tisztáznia a viszonyát ehhez a nem is olyan egyszerű származáshoz.
A mű olyan alapvető kérdésekre keresi a választ, mint például: mitől magyar a magyar, miként viszonyuljanak önmagukhoz és a környezetükhöz azok, akik félig magyarok, félig pedig szlovákok, egészen az olyan kérdésekig, vajon legyőzhető-e „a gének hatalma”. Mindeközben a tisztázás nem csak magyar vonalon zajlik, hanem egyebek közt kitér arra is, hogyan volt megengedhető a zsidók üldözése és legyilkolása, s egyáltalán, hogy ezekhez az erőszak tereinek nevezhető szituációkhoz hogyan viszonyult az átlagember, a magyar, a szlovák, a német. Andor nagyapjáról szerencsére kiderül, hogy semmi köze sem volt Bikszárdy Vince felettébb gyanús öngyilkosságához, s ezzel az elbeszélő válláról a legnagyobb teher gördül le.
A regény igazi teherpróbája az, vajon megállja-e helyét irodalmi alkotásként, s mivel a válaszunk határozott igen, az olvasó válláról is nagy teher gördül le. A rendívül cselekményes, sodró erejű mű megállás vagy szünet nélkül egyszerre is elolvasható, mert olvastatja magát. Ugyanakkor szépen el lehet időzni az egyes fejezetekben, s utánagondolni, hogy ez a megszemélyesített múlt mennyiben sarkallja magát az olvasót a családi vagy közösségi múltjával való szembenézésre. Belátható ugyanis, hogy tájainkon nincs nemzetileg steril hovatartozás, csak bonyolult kötődések nehezen szétszálazható halmaza. „Nincs egyebem, csak egy macska” – idézi a mű Gergely pápát, s ha a szent ember tényleg ezt mondta s valóban így is volt, akkor mi, ma, itt, Közép-Európa keleti fertályán csak irigyelhetjük őt. És okkal irigyeljük a szerzőt is, hogy ilyen kifejezetten olvasóbarát regényt sikerült írnia.
(Strieženec Alex: Nem tudom a nevem. Nap Kiadó, 2020, 256 oldal)
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 47. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.