„A függetlenség a legnagyobb vagyonom!”

Az egykori, Ipolybalogról származó újságíró, aki a Vasárnapi Új Szóba is írt, nagy utat tett meg, amíg filmproducer, rendező, forgatókönyvíró, a ZOLCER TV tulajdonosa lett. A peresztrojka atyjával, Mihail Szergejevics Gorbacsovval kötött barátsága révén – amiről a könyv is szól – a 20. század nagy személyiségeihez, II. János Pál pápához, Nelson Mandelához, Helmut Kohlhoz, Georg Bush-hoz, Simón Pereszhez, Fidel Castróhoz és Jasszer Arafathoz is testközelbe került. Útjáról, a fel-felvillanó emlékekről, sorsáról szól a beszélgetés.

Kezdjük Ipolybaloggal. Mik azok a kincsek, amiket gyerekkorodból őrzöl, amiket a szülői házból hoztál magaddal?

A boldog, felhőtlen gyerekkor, a meghitt családi légkör, az őszinte emberi és családi viszonyok. A 800 lakosú falu szinte egy család volt, az emberek közösségi életet éltek, ki hol tudott, ott segített a másikon. Egy ideális, közvetlen emberi légkörre emlékszem. Később soha nem volt hasonlóban részem.

Legyen a következő állomás Kassa. Az iparista már publikált, ha jól tudom, és a suhanc ott kezdett férfivá érni.

Igen, másodikos korom óta publikáltam az országos lapokban. Mivel a cikkekért honoráriumot kaptam, egyszerű volt emberileg, anyagilag is férfivá érnem. Harmadikos iparista koromban már nem a diákotthonban laktam, mint a többiek, hanem albérletben. Reggelente iskolába taxival jártam, és nem a menzán ebédeltem, hanem a város legjobb éttermében. Büszke vagyok arra, hogy 16-17 éves koromtól eltartottam magam. Sőt, később volt időszak, amikor 20 országba 200 munkatársamnak utaltam havonta fizetést. A férfivá érés számomra azt jelentette: felelősséggel tartozom magamért, s főleg másokért.

A harmadik megálló Pozsony. Az Új Ifjúság szerkesztője már az a nyugtalan és a világot szűknek érző Zolcer János, akit épp a kíváncsiság, az akkori rendszer szorítása, megkötései vittek világgá?

Vittek, mert nagyon érdekelt, hogy milyen az élet a mi szűk közösségünkön kívül Szlovákiában, pontosabban Csehszlovákiában és Magyarországon. Ez a világ egyre kisebbnek tűnt, és nem tudtam megérteni, miért nem utazhatok oda, ahová én akarok. Engedélyeket kellett kérni, sorban állni, viselkedni a rendszer elvárása szerint, hogy megkapjam a kiutazáshoz szükséges iratokat. Eleinte néhányszor megkaptam, de mivel később rosszul viselkedtem, elvették az útlevelemet. A rossz viselkedés annyit jelentett, hogy részben megírtam (bár csak nagyon rébuszokban), részben elmeséltem (az olvasótalálkozókon), hogy mit láttam Nyugaton. Ez a hatalomnak nem tetszett. Az útlevelemet bevonták, és csak néhanapján kaptam egy-egy kiutazási engedélyt Magyarországra. Ez volt a büntetésem, amiből nekem nagyon elegem lett.

Újvidék, majd München. 1986 volt a vízválasztó, amikor útra keltél. Nem volt benned félsz, hogy mi vár rád egy idegen világban?

Németül egy szót sem tudtam, de később megtanultam. Szorongás nem volt bennem, inkább rengeteg kíváncsiság. 500 márkával érkeztem meg Münchenbe, a pályaudvar vaslépcsőjén aludtam, de én voltam a világ legboldogabb és legszabadabb embere. Végtelenül örültem, hiszen eljöhettem Csehszlovákiából, ahol nagyon elegem volt a kommunista diktatúrából. Formailag elváltam, és formailag kötöttem egy vajdasági magyar lánnyal névházasságot. Mivel a feleségem jugoszláv volt, már nem tudták megtagadni a családlátogatást. 1986 januárjában kiutaztam a feleségemhez Újvidékre, és többé nem jöttem vissza. Pontosabban, már csak 1990 végén, jóval a rendszerváltás után.

A fotózás átmeneti megoldás volt, lévén a fotó nyelve univerzális?

Két hónapja voltam Münchenben, amikor egyszer az Oberföhringer Strassén megláttam egy cégtáblát: Kövesdi Presse Agentur. Németül ugyan nem tudtam, de azért nem volt nehéz arra következtetni, hogy itt egy magyar emberről, és sajtóügynökségről lehet szó. Becsöngettem a villába. Kövesdi Antal nyitott ajtót. Bemutatkoztam, behívott, beszélgettünk. Búcsúzáskor megkérdezte: mit csinál holnap? Mondtam, semmit. Erre ő: akkor reggel 9-kor várom. Reggel jöttem, majd jó két évet dolgoztam nála standfotósként. Filmforgatásokon, mint a Derrick vagy a Tetthely, fotóztam a jeleneteket. De jártam Wimbledonban és sok más európai helyszínen. Viszont két év után elegem lett, nem az én világom.

Kezdetben, gondolom, nem volt minden fenékig tejföl. Hogyan sikerült legyőzni a legnehezebb perceket, önmagadat, hogy ne add föl?

Azt kell, hogy mondjam, számomra kezdettől fogva minden fenékig tejföl volt. Egyrészt azért, mert mindig elfogadtam a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokat is. Az elején tudomásul vettem, hogy csak egy 50 márkás VW Kafer autóm lehet, de közben küzdöttem egy jobbért. Ez így volt mindenben. Első éjszaka a pályaudvar lépcsőjén, a másodikon egy diákotthon vaságya alatti matracon, a harmadikon egy családnál a kanapén, a negyediken már egy kis albérleti szobában aludtam. Öt év múlva pedig már II. Erzsébet királynőtől vettem házat a München melletti Grünwald egyik legszebb részén. De ne szaladjunk annyira előre. Müncheni megérkezésem után eltelt három év, és 1989 nyarán az első forgatásomról már egy kisebb vagyonnal tértem vissza. Budapesten a fél világ tévéjének forgattam az NDK-beli menekültekről. Aztán megint eltelt két év, és már Kádár János egykori villáját béreltem ki a Balaton partján, amikor húsz ország tévétársasága vezetőinek konferenciát szerveztem. Szóval, soha nem kellett panaszkodnom, erre se időm, se okom nem volt.

Mikor érezted először, hogy kezd úgy alakulni minden, ahogy szeretted volna? Amikor megalakítottad a Zolcer TV-t?

Igen, bár ahogy említettem, mindig elégedett voltam, miközben mindig szerettem volna valami újat, még többet. Soha nem volt konkrét tervem, mindig csak az álmaim után mentem, s ezeket nem a pénz vezérelte. Éjszaka megálmodtam, másnap megvalósítottam. Aztán jött az újabb álomterv és az újabb megvalósítás, mindig csak rövid távon. Az álmok viszik előre az embert, de az álmok eléréséért rengeteget kell dolgozni, feláldozni. Nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy saját erőből, kompromisszumok nélkül, és sohasem holttesteken át!

A sors keze vagy a fejlemények alakulása, a kelet-európai változások játszottak közre abban, hogy kiépülhetett egy nagy tudósítóhálózat, s nemcsak a kelet-, hanem nyugat-európai, amerikai, japán tévék is közvetítették a tudósításaitokat, dokumentumfilmjeiteket?

A sors keze csak azt tudja mozgatni, aki egyrészt felismeri ezt a kezet, másrészt, ha a sors keze érdemesnek tartja az embert mozgatni. Én 1989 nyarán kockára tettem megtakarított tízezer márkámat az utolsó fillérig: elmentem belőle Bulgáriába forgatni. Elment minden pénzem, s megjöttem Münchenbe egy filmmel, telefonáltam a bajor tévébe, hogy itt az évszázad filmje, de a szerkesztőt ez nem érdekelte. Sokkal inkább kihallotta a kiejtésemből, hogy kelet-európai vagyok, és azonnal felkért egy közös munkára. Másnap már utaztunk is Budapestre, 300 márka volt az összes pénzem. Két hónap múlva kisebb vagyonnal tértem vissza, s a fél világ tévéinek telefonszámaival, mert az NDK-s menekültekről mi csináltuk a legjobb filmeket. Japántól Amerikáig mindenki ezekből mazsolázott. Ezzel úgy 25 tévétársaságnál kinyílt előttem az ajtó, s nagy balfácán lettem volna, ha nem vonulok be rajta.

Könnyebb volt, vagy talán még inkább valósághűek lettek ezek azáltal, hogy te belülről is átélted a kommunista viszonyokat?

Pontosan azért tudtam megelőzni mindenkit – időben, minőségben –, mert tudtam a nyelveket, ismertem a körülményeket. Akkoriban egy nyugat-európainak Kelet annyira ismeretlen volt, mint az emberiségnek a Hold. Se a keleti nyelveket, se az itteni mentalitást nem ismerték. A többségükben egy rémkép élt Kelet-Európáról, ahol a KGB uralkodik, és a külföldit keresztbe lenyelik. Én kihasználtam ezt a helyzetet. Minden kelet-európai országban létrehoztam egy produkciós irodát, német riporterekkel és helyi gyártással. Ha egy holland szerkesztő forgatni akart, mondjuk Pozsonyban, akkor ott a helyi emberem várta, aki tolmácsolt neki, előre megszervezett, megoldott mindent. De így volt ez Moszkvában, Tiranában, Budapesten. Sőt, később a világ további huszonvalahány országában is. Másrészt mi magunk rengeteg riport- és dokumentumfilmet forgattunk a világ legnagyobb televízióinak, példáiul a japán NHK közszolgálati tévének éveken keresztül egy heti magazint Kelet-Európáról. Így lettem én és a a Zolcer TV egyfajta megkerülhetetlen kelet-európai szakértő.

A szerencsének, a sorsnak vagy a céltudatos, kemény munkának köszönhető, hogy olyan emberekkel találkoztál, akik meghatározták az életed? Valószínűleg Gorbacsov a legnagyobb „dobás”, de ha nincs Genscher, akkor nem biztos, hogy a közelébe juthatsz.

Bizonyára ennek is, annak is. De mindez megint az álommal kezdődött. 1999-ben ágyban, kávézás közben elhatároztam, hogy szeretném alaposan megismerni azokat a nagy politikusokat, akik a 80-as években megváltoztatták a világot: Gorbacsov, Bush, Kohl, Peresz, II. János Pál meg a többiek, akik ebben részt vettek. Mandela, Arafat, Castro, Wałęsa… Akkor München-Grünwaldban laktam, s közelemben lakott Ferenczy Jóska (Josef von Ferenczy), a magyar származású médiamogul. Gyakran beszélgettünk. Megkértem, hozzon össze Genscherrel, a volt német külügyminiszterrel, akiről tudtam, jó barátja Gorbacsovnak. Alig fél óra alatt Genscher elintézett nekem egy találkozót Gorbacsovval Bécsben. Onnantól már ment minden, mint a karikacsapás.

Hogyan működött az a karikacsapás?

Találkoztunk a bécsi Sacher Szállóban, és tíz percen belül már arról beszélgettünk, milyen kérdéseket tesz majd fel politikus kollégáinak. Itt kértem fel ugyanis, hogy legyen a Secrets of Power filmsorozatom riportere, prezentátora. Éveken keresztül utaztunk, forgattunk és barátkoztunk. A munka után rendszeresen találkoztunk. Voltam a szülőfalujában, a dácsájában, a Kremlben, ő is járt müncheni és budapesti otthonomban is. Egy idő elteltével már nem a hatalmasságot láttam benne, hanem az embert, akivel együtt ettünk, ittunk, utazgattunk… Sőt, Bush amerikai elnöknél napokig laktunk, és reggelente ő hozta nekünk a friss kávét.

A 20. század több meghatározó személyiségével kerültél kapcsolatba. A sorozat forgatásán, vagy már előtte is ismerted őket?

A sorozat kapcsán ismertem meg őket. Ott viszont nagyon alaposan. Jártam mindegyik otthonában, hivatalában. Elvittek életük minden fontos helyszínére. S abba az egyedülálló helyzetbe kerültem, hogy hármasban – Gorbi, Bush és én, Gorbi, Kohl és én – beszélgettünk. Így hármasban egyik politikus sem tudott mellébeszélni, mert a másik közbeszólt. Bizony, gyakran parázs viták kerekedtek.

Ki vagy mi volt az az esemény, aki, ami a legnagyobb hatással volt rád?

Szinte minden és mindenki, de érthetően főleg Gorbacsov, hiszen vele töltöttem el a legtöbb időt. Egyszer a Moszkva melletti állami dácsájában, ahol a mai napig is egyedül él, bevezetett egy emeleti szobába, ami korábban az ő és a felesége, Raisza hálószobája volt. Raisza 1999-ben meghalt, leukémiában. A halála után Gorbi mindent az akkori állapotban hagyott, azóta ez a szoba „múzeum”, ahová még a takarítónő sem léphet be. Engem bevezetett, leültünk az ágyra, beszélgettünk. Egyszer csak elsírta magát. De megfogott Peresz szép lelke (ő költő is volt), Kohl bölcs elszántsága, Genscher szarkasztikus humora, Bush egyszerűsége… Mindegyikőjükben megtaláltam az embert, akit szeretni lehetett.

Történt olyan, hogy próbáltak megvesztegetni, megfenyegetni, elérni, hogy másképp állítsátok be a történéseket?

Az életben, főleg, ha ennyi országban ennyi emberrel vagy kapcsolatban, minden megtörténik. Egyszer Budapesten „Mogiljevics bácsi” egy forgatás után szétverte a stáb autóját, és megfenyegetett. Máskor Moszkvában állítottak a falhoz, de még sok helyszínen voltam a fegyverek kereszttüzében, vagy zsarolásnak kitéve. Imádom a pénzt, de az emberi, újságírói tisztesség még ennél is fontosabb. Ipolybalogon, a szülői házban parasztgyerekként nem szenvedtem semmiben hiányt, de amiből a legtöbbet kaptam apámtól, anyámtól: az az emberi tartás, a becsületesség volt. Volt, hogy több millió eurós szerződéstől estem el, mert nem voltam hajlandó ebből visszaosztani. Soha nem kértem és nem is kaptam a politikai hatalomtól előnyöket, megkülönböztetést. 65 éves vagyok, a függetlenség a legnagyobb vagyonom!

Hogy él Zolcer János, akit épp Budapesten értem utol?

Jól, boldogan és rengeteget dolgozom. Ha tízszer ennyi időm lenne még naponta, akkor sem tudnám megvalósítani a fejemben kavargó rengeteg tervet. Sok időt visz el az írás, az archívum, a család, és a két kisfiammal is sokkal több időt szeretnék tölteni. Szóval, remekül vagyok, csak hosszabb lehetne egy nap!

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/20. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene