Július elseje Kanada napja. Nemzeti ünnep a hatalmas országban. Ehhez a dátumhoz kötik az észak-amerikai állam létrejöttét. Mégis, a helyiek egy része nem tud büszke lenni e napra.
Mégpedig azért, mert rengeteg vér tapad hozzá. Ahhoz, hogy megértsük, mi is a probléma, szükség van egy történelmi gyorstalpalóra. Az első európaiak az újkori gyarmatosítások idejében, a 15. században érkeztek a mai Kanada területére, pár évvel Kolumbusz Kristóf nagy felfedezése után (a vikingek már 1000 környékén jártak itt, rövid időre le is telepedtek, ám a helyiekkel való együttélés nem volt zökkenőmentes). Az európaiak előbb néhány várost alapítottak, fokozatosan érkeztek a francia és a brit gyarmatosítók. Kereskedtek a helyiekkel, úgy tűnt, a békés együttélés lehetséges. Csakhogy az éhes európaiak egyre többen lettek, szükség volt az új területekre, törvényekre. A britek és a franciák állandó harcban álltak, hogy kié legyen a fennhatóság, közben több és több földterületet kebeleztek be, eljutottak egészen a nyugati partig. Néhány száz év alatt meghódították a mai Kanada egész területét. Hosszas tárgyalások után 1867. július 1-jén kikiáltották a tartományokból álló, egységes Kanadai Domíniumot, békés együttélést biztosítva a franciáknak, az angoloknak, a katolikusoknak és a protestánsoknak. Európai mintára törvényeket hoztak, minden úgy tűnt, a konzervatív párt intézkedése tökéletes. Csakhogy valamiről elfeledkeztek.
A megtört gyerekek
Az őslakosok (nem indiánok, ez a megnevezés kifejezetten bántó számukra) elődei körülbelül húszezer éve érkeztek erre a földre, de a szabályok létrehozásakor, a területek felosztásakor senki nem törődött velük. Sőt, kellemetlen tényezőként szálka volt a fejlődni kívánó ország szemében. Ne gondoljuk, hogy ők tétlenül nézték ezt. Többször is fellázadtak – akkor is, amikor még a franciák és az angolok háborúban álltak egymással –, nem sok sikerrel. A modern fegyverek és a szervezettség ellen szinte tehetetlenek voltak.
És ekkor jött a teljes leszámolás. Nem volt elég, hogy megfosztották őket a lakóhelyüktől, hogy rezervátumokba kényszerültek, és olyan szabályokat kellett követniük, melyeket nem ismertek, hogy gondjuk volt a nyelvvel és a kommunikációval. Ahhoz, hogy az egységes Kanada létrejöjjön, az is kellett, hogy az őslakosokat asszimilálják, vagy ahogy akkoriban mondták, civilizálják őket. Nekünk, szlovákiai magyaroknak nem kell bemutatni az asszimilálás folyamatát, de az a borzalom, ami Kanadában történt, arra szavak nincsenek. Az integrálás érdekében keresztény hittérítők – katolikusok és protestánsok egyaránt – érkeztek, és az állam támogatásával egyházi iskolákat alapítottak. Ezekbe az egyházi, bentlakásos iskolákba belekényszerítették a gyerekeket. Körülbelül 150 ezret. Szüleiktől elszakították őket, új nevet kaptak, korábbi szokásaikat, nyelvüket nem gyakorolhatták. A legtöbben szüleikkel nem találkozhattak többé, nehogy visszaszokjanak a „primitív” közegbe. Hiába próbálták az őslakos szülők kevéske eszközeikkel több éven keresztül is hivatalok útján visszakapni a gyerekeket, kérelmeiket sorra utasították el. Aki egyszer bekerült a keresztény iskolába, annak nem volt menekvése. Azok, akik megszegték a szigorú, keresztényi szabályokat, büntetést kaptak. A verés a legenyhébbek egyike volt. A gyerekek éheztek, egy hálóteremben akár ötvenen is aludtak, a tisztálkodásra nem fordítottak kellő figyelmet. Mindezek mellett a nevelés része volt a terrorizálás, a zaklatás, sőt a szexuális bántalmazás is. Ezt azok a túlélők mesélték, akik megtörve kerültek ki az intézményekből. A kormány tisztában volt vele, hogy több őslakos gyerek hal így meg évente, mintha a saját közegükben nevelkednének, de azon a véleményen voltak, hogy Kanada érdekében ezt az áldozatot meg kell hozni. A 20. század első felében fajnemesítés címszó alatt kötelezővé tették a gyerekek sterilizálását – halkan jegyezzük meg, orvosi kísérletek keretében, nem kórházi körülmények között. Ezek tudatában nem meglepő, hogy sok gyerek nem élte túl ezt a borzalmas kiképzőtábort. Csak tippelni lehet, hogy pontosan mennyien haltak meg. Hogy mikor zárták be az utolsó állami támogatású, bentlakásos iskolát Kanadában? 1996-ban!
A borzalom utóhangja
A kanadaiak még a múlt században is problémaként tekintettek az őslakosokra. Valóban, arányaiban nagyon sok közöttük az alkohol- és drogproblémával, depresszióval, munkanélküliséggel és szegénységgel küzdő, akik a többség szerint a társadalmi egységre nem vetnek túl jó fényt. Az öngyilkosság aránya is hatalmas, leszármazottaiknál ötször gyakoribb, mint a többi kanadai körében. De ha tudjuk, milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük, mennyi trauma érte őket, máris másként tekintünk rájuk, és arra, miért problémás a beilleszkedésük. Az őslakosok leszármazottai és az aktivisták napjainkra egyre többször szólaltak fel, sérelmeiket a nemzetközi sajtó is közölte. Ám a kanadai kormány mintha meg sem hallotta volna. Egészen mostanáig.
Néhány őslakos származású aktivista radarral a kezében nekivágott, hogy az egykori iskolák közelében megkeressék a halott gyermekek maradványait. Sokra bukkantak. Nagyon sokra, májusban 215 jelöletlen gyermeksírt – nem tömegsírt – találtak az egyik bentlakásos iskola közelében, pár nappal később pedig még 751-et. A kutatás még folytatódik. Az orvosi szakértők megállapították, hogy gyermekek maradványairól van szó, olyan is van közöttük, aki még hároméves sem volt a halála pillanatában. Hogy kik lehettek pontosan ezek a gyerekek, soha nem fogjuk megtudni. Nevüket nem jegyezték fel sehova, dokumentum nincs a létezésükről. A szüleik ugyan jelentették eltűnésüket, de hogy melyik maradvány kihez tartozik, az örök rejtély marad.
A történések végtelen felháborodást keltettek az országban és a világban is. Kanadában több katolikus templomot felgyújtottak, Kanada napján pedig Winnipeg városában aktivisták ledöntötték a 19. századi Viktória királynő-szobrot és II. Erzsébetét, több egyéb, a totalitarizmus jelképének számító szoborral együtt. Tömegek vonultak az utcára narancssárga pólóban – ezzel a jelképpel emlékeznek az áldozatokra –, egyenlőséget és igazságot követelve, a gyerekek előtt tisztelegve. A kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau szégyenletesnek nevezte, ami a múltban történt, és konkrét lépéseket ígért. Felszólította a katolikus egyházat, hogy vállalja a felelősséget. Az elhunyt gyerekeken, a megtört őslakosokon és a túlélőkön azonban ez már nem sokat segít. Ők már csak az igazságban és a felelősségvállalásban bízhatnak.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/29. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Érdekes
Az őslakosok több szempontból sem illeszkedtek bele a hagyományos, keresztényi világnézetbe. Kultúrájuk és hagyományaik babonáknak és pogányságnak, bálványimádásnak hatottak az európai társadalom szemében, ráadásul a családmodelljük sem abból állt, hogy apa férfi, anya nő. Az őslakos indiánok öt nemet különböztettek meg. A nőt, a férfit, a férfitestbe zárt női lelket, a női testbe zárt férfilelket és transzneműeket. A legnagyobb tisztelet egyébként az utóbbiakat övezte, kétlelkűnek nevezték őket, akikben nő és férfi is lakik egyszerre. A család pedig a szerepek szerint lett felosztva. Tehát, ha egy nő vadászott, akkor választhatott magának olyan feleséget, aki otthon főz. Vagy, ha egy férfi inkább otthon szövögetett, akkor neki lehetett olyan férfitársa, aki elment vadászni. A lényeg az volt, hogy a családi szerepek megmaradjanak. Hogy ezt ki milyen neművel tartja egyensúlyban, azzal senki nem törődött.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.