Tisztelettel adóznék őseim előtt, akikkel már csak az emlékeim és a gyökereim kötnek össze. Hála Istennek, családban maradt a hely, ahol annyi ősöm hagyta ott lábnyomát, örömét és bánatát, első és utolsó leheletét. Örülök és emlékezem.
Mindig nagy eseményszámba ment, ha édesapámmal felkerekedtünk meglátogatni a szomszéd faluban élő nagymamáékat. Ugyanis gyalogosan, a hegyen át bandukoltunk, hol szőlők között, hol bokrokkal övezett földúton, ahol mindig megfogtam édesapám kezét, mert egy kicsit féltem. A kertek alól közelítettük meg a falut. Nagymama kertje végében libalegelő volt, ma már beépített terület. Rozoga, vesszőből font kapucska jelezte, hogy itt kezdődik az otthon, a miénk. Innét már futottam, mert mielőbb a nagymamánál szerettem volna lenni. Persze, ő nem várt, hogyan is értesítettük volna, akkoriban még nem volt telefonunk. Csak úgy jöttünk. Annál nagyobb volt az öröm, mikor az udvaron a mosóteknőből fölnézve meglátott. Könyökig felgyűrt blúza, hátrakötött fejkendője és örömkönnyekben úszó szeme ma is előttem van. Nagyon szeretett, én voltam az első lányunoka. Abbahagyta a nagymosást, és betessékelt bennünket a jó hűvös konyhába. Előkerült a pad alól a tejesköcsög, benne a jó hűsítő aludttej. Ezzel kínált nagymama, és egy jókora karéj házi kenyérrel. Apu elmondta jöttünk okát, hogy szeretne nagymama gondjaira bízni bennünket az aratás alatt. Persze hogy elvállalta. Sok-sok nyáron töltöttem náluk pár hetet. Nagypapa, Duduka – Kolonyban így becézték a nagypapákat – alacsony, igen jó humorú ember volt. Ő volt az őr a falutól nem messze levő mészégető üzemecskében. A kolonyiak a mészről voltak akkoriban híresek. Én hordtam neki az ebédet. Egy kicsit féltem egyedül menni, mert az utam a cigánysoron vezetett keresztül, ahol a maszatos gyerekek mindig megbámultak, de sohasem bántottak. Nagymamámat ugyanis nem egy cigányasszony hívta el keresztanyának. Rokonságot tartottak velünk. Amikor a nagybátyáim nősültek, nagyikára vigyázni kellett, hogy ne hordja ki az összes rántott húst a cigánykáknak, hogy a vendégeknek is jusson a jó falatból. Nagyon jószívű asszony volt, aki kért, annak adott. Nyolc gyermeket szült, ebből hetet felnevelt, de állandóan az elhunyt egyet siratta. Tőle tanultam meg a jó kolonyi túrós lepény receptjét, amit a szerzetes nagybátyám még Olaszországban is híressé tett. Dudu pedig a könyvek szeretetére tanított. A mészégető fabódéjában a polcon könyvek sorakoztak. Dudu olvasott, amíg őrködött. Persze én kíváncsi leányka lévén elkezdtem őket lapozgatni, s annyira rákaptam, hogy magamról megfeledkezve egész délutánokat olvastam át a priccsen hasalva. Nagylány koromra már-már függőség lett belőle. Egy jó regény kedvéért nyáron a padláson elbújva a hőségben olvastam, szegény édesanyám nagy bánatára.
A mai napig sütöm a túrós lepényt és szeretek olvasni. Köszönöm ezt nagyszüleimnek, és szeretettel emlékszem rájuk 65 év után is.
Csernák Katalin
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.