Amikor a szülő temet

A nagymama nevel

Aranka a harmincöt éves lányát vesztette el néhány évvel ezelőtt. Mindig nagyon szoros volt közöttük a kapcsolat, mint mondja, máig nem tudta feldolgozni egyetlen lánya hiányát. „Nagyon korán megözvegyültem, a lányom, Csilla, csupán nyolcéves volt akkor. Hamar ketten maradtunk, másra nem számíthattunk. Nem akartam újra férjhez menni, mert azt gondoltam, egy idegen soha nem fogja Csillát úgy szeretni, mint a saját édesapja. Próbáltam mindent megadni neki, azt gondolom, hogy kevés az olyan jó kapcsolat, mint amilyen a miénk volt. Talán éppen amiatt, hogy hiányzott a férfi az életéből, fiatalon ment férjhez. Nem mondom, hogy rossz férjet választott, de azt gondolom, jobbat érdemelt volna. Bár, talán minden édesanya ezt gondolja a saját lányát illetően. Az elején minden nagyon szépen alakult, ám amikor a lányom az első évben nem esett teherbe, egyre inkább eltávolodott tőle a férje. Tudomásunkra jutott, hogy más nőkkel is kapcsolatban van, és egy rutin nőgyógyászati vizsgálaton kiderült, átadott egy olyan nemi betegséget a lányomnak, ami nehezíti a teherbeesést. Ő annyira szerelmes volt, hogy megbocsájtott, és alávette magát mindenféle kezelésnek. Majdnem egy év múlva jött az örömhír: érkezik a baba. Határtalan volt a boldogságunk, mindhármunknak. De nem tartott sokáig. Dávid egészséges kisfiú lett, ám alig volt ötéves, amikor megtudtuk, Csilla lányomnak daganata van, ráadásul rosszindulatú. Hiába biztattak az orvosok, hogy fiatal, nagyon jó a gyógyulási arány, tévedtek. Minden kezelést becsülettel végigcsinált, de gyenge teste nem bírta a megpróbáltatásokat. Nem tudtam, és még most sem tudom, kiért szakadt meg jobban a szívem, a lányomért, akinek a gyötrődéseit láttam, azt, hogy napról napra egyre gyengébb, vagy az unokámért, akiről tudtam, hogy hamarosan félárva lesz. A vőm meg… nem lehetett vele beszélni arról, mi lesz. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy ebbe a helyzetbe került. Miután a lányom meghalt, teljesen magába zárkózott. Az unokámmal sem törődött, ezért magamhoz vettem őt. A vőm nem tiltakozott. Azt mondta, teljesen leteríti a gyász. Hát, minket is, de egy kisgyerekkel törődni kell. Aztán annyira megszokta, hogy nincs mellette Dávidka, hogy amikor elvitte tőlem egy-egy órára, azzal hozta vissza, hogy ő nem tud róla gondoskodni. Így lettem az unokám pótédesanyja. Örülök, hogy velem van, hiszen a világon mindennél jobban szeretem, de nem tudom, ez elég-e neki. Ráadásul én sem vagyok fiatal, bele se merek gondolni, mi lesz vele, ha én már nem leszek. Azt hiszem, egyedül ez a félelem tart még életben.”

Nem látott unoka

Hasonlóan szívszorító József története, aki szintén a lánya halálát nézte végig, tétlenül. „Katika a szomszédban lakott, a férjével és a fiával. Nagyon jó volt a kapcsolatunk az egész családdal. Sokat jártunk össze, még többet segítettünk egymásnak. Aztán egyik nap bejelentették, hogy a vőm, Pista kimegy Németországba dolgozni, mert elvesztette a munkáját, és így nem tudnak megélni, nyakukon a rengeteg kölcsön. Talán ekkor kezdődött minden. Pista kiutazott, havonta egyszer járt haza. Hozta is a sok pénzt, de a család ketté volt szakítva. Katika ment volna utána, de a gyereket nem akarta vinni, itt se hagyta volna jó szívvel, így maradt kettészakítva a család. Pista mondogatta, hogy csak pár évről van szó, valahogy kibírják. Ám a sors közbeszólt. Katika egyre nehezebben viselte az egyedüllétet, egyre zárkózottabb lett, nem szívesen ment társaságba. Sokat fogyott, lehetett látni rajta, valami nincs rendben. Amikor nagy nehezen rávettük, hogy menjen el orvoshoz, már késő volt. Gyógyíthatatlan. Rák, áttétekkel. Három hét múlva halt meg. Szinte a karjaim között. Mert ahogy megtudtuk, mekkora a baj, egy percre sem hagytuk magára a feleségemmel. Pista nem jött haza a temetésre. A temetés után egy hónappal láttuk, a hétvége alatt összepakolta az unokám legszükségesebb ruháit, iratait, és elvitte magával Németországba. Azóta nem láttuk egyiküket sem. Nem járnak haza. A házuk üresen áll, a vőm el akarja adni. Azt mondja, nem bírja ki, nem bírja elviselni a történteket, és itt minden Katikára emlékezteti. De velünk mi lesz? Mi már soha nem láthatjuk az unokánkat?”

Bajban is tisztességesen

Utolsónak egy olyan történetet hagytunk, ami bárkivel megeshet. Ildikó a fiát veszítette el egy tragikus baleset miatt. „A fiamnak csodás családja volt, kedves feleség és két csodaszép kislány. Nagyon szépen éltek, már-már mesébe illő volt. Sokan irigykedtek is rájuk, hiszen látszott rajtuk, mennyire szeretik egymást, soha nem veszekedtek. Amikor a menyem zokogva felhívott, hogy a fiam autóbalesetet szenvedett, nem biztos, hogy túléli, azt hittem, elájulok. Nem akartam elhinni, hogy ez történik velünk. Hallottam más tragikus sorsokról, de hogy épp velünk történik? Ez nem lehet igaz. Néhány napig mesterséges kómában volt a fiam, majd lekapcsolták a gépről. Nem lett volna már soha egészséges. Nem ő okozta a balesetet. Ő volt az ártatlan fél. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a menyem is vele utazott volna, ám az utolsó pillanatban kapott egy telefont, és nem tudott elmenni. Így nem árvultak el teljesen az unokáim. Senkinek nem kívánom azt, hogy eltemesse a gyermekét. Nincs annál borzasztóbb dolog. Azt éreztem, engem tesznek a sírba. Sőt, bárcsak engem tettek volna oda. A menyemnek egyébként nagyon hálás vagyok. Havonta kétszer elhozza hozzám a kislányokat, a családi ünnepekre is mindig meghív. Gyakran telefonál, őszintén érdeklődik, és most, a vírus alatt nem engedte, hogy eljárjak bevásárolni, mindig megkérdezte, mire van szükségem, és hozta. Végtelenül hálás vagyok ezekért a dolgokért. Örülnék, ha találna egy új társat, a kislányoknak lenne szerető nevelőapjuk, de azt mondja, nem tud más férfira nézni. Pedig igazán megérdemelné újra a boldogságot.”

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene