A hivatalos kurzus szerint én valószínűleg nem vagyok magyar, mert nekem, akárhogy próbálgatom is, bizony, nem fáj Trianon. Súlyos történelmi mementó, mely arra tanít, hogy mindenkor szükség van a kompromisszumkészségre, hogy az akarnokság, a gőg, az enérdekekhez való foggal-körömmel ragaszkodás tragikus veszteségekhez vezethet.
Hogy tudni kell megválogatni a barátainkat, nem csak egyénileg, közösségileg is, és az erő pozíciójából (mert minden erő átmeneti, a legizmosabb is elgyengül egyszer) nem letarolni mindent, ami nem én vagyok. Az erőt arra használni, hogy felemeljük az elesettet, nem pedig arra, hogy rálépjünk a nyakára. Erre tanít, de fájni nem tud. Hogyan is fájhatna valami, ami sosem volt az enyém. Legfeljebb együttérezni tudok azokkal, akiknek fáj. Holott amint azt a múlt heti számunkban Veres kollégánk olyan nagyszerűen összefoglalta, minden családnak megvan a maga Trianonja, igen, az enyémnek is, és azokénak is, akik sosem hallottak róla, mert felmenőik magukba temették, és sohasem beszéltek róla. Én mindamellett (s ezt már jól tudják, akik régebbtől olvasnak) ide születtem, itt élek magyarként évtizedek óta, itt tanultam magyar iskolákban, akárcsak a gyerekeim, itt vagyunk otthon. Köbölkút, Pered és vagy harminc éve Pozsony. Igaz, ami igaz, kaptam sértést én is eleget tudatlan vagy félrevezetett szlovákoktól életem során, de az sem fáj már, mert belátom, nem tudják, mit cselekszenek. Ha már valaminek fájnia kell feltétlenül, sokkal inkább fáj az, amikor magyar közjogi méltóságoktól hallom-olvasom, hogy én nem vagyok magyar. Én, akinek a nagyszüleit azért telepítették ki Csehországba, mert nagyapám nem volt hajlandó aláírni, hogy szlovák, miután egy magyar vetette fel őt a listára. És akik (bakfis anyámmal egyetemben) éveket töltöttek ott szolgaként, majd visszatértek, és alázattal, zokszó nélkül újraépítették az életük. Magyarként haltak meg, magyar utódokat hagyva, bennünket, a mi gyerekeinket. És én nem vagyok magyar? Kérdezhetném Adyval, bár lehet, hogy ma ő sem az. De ez sem fáj, csak elszomorít, és inkább félelemmel tölt el, mert az akarnokság, a gőg, az enérdekekhez való foggal-körömmel ragaszkodás tragikus veszteségekhez vezethet száz évvel Trianon után is. Mindig is.
Éppen ezért meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadtam a meghívót a szlovák miniszterelnöktől a pozsonyi várba száz szlovákiai magyar közt. A múltat nem mi írtuk, de a jövő a mi kezünkben van – ez állt a meghívón, amivel csak egyetérteni tudok, tulajdonképpen erről szól az is, amit eddig leírtam. Ebbe az igen pozitív érzelembe a vegyességet az csöpögtette bele, hogy nem tudhattam, ki a maradék kilencvenkilenc. Azzal, ugye tisztában vagyok, hogy Igor Matovič nemhogy engemet nem ismer, de magát a Vasárnapot sem, a listát magyar tanácsadói állították össze. Végül úgy döntöttem, bárki legyen is az, aki felvetetett rá (mint nagyapámékat anno), az ilyen páratlan gesztus tisztelettel el kell fogadnom, már csak azért is, mert nem a személyemnek szól, hanem abban a százban én a Vasárnap olvasótáborát, vagyis tízezreket képviselek. Így most tudatom Önnel, kedves Olvasóm, hogy az ünnepség méltó volt, belátó, elfogadó és jövőbe tekintő, hogy úgy mondjam, reményteljes. Páratlan gesztus. Igor Matovič és Berényi József beszéde is kiváló, bár amikor a kormányfő oldva a hangulatot a pozsonyi utcákon dolgozó kőműveseket idézett magyarul (nyomd a maltert, Pista), arra gondoltam, no, ez lesz a holnapi szalagcím az újságokban. Mert akkor még nem tudtam, hogy a sajtót a rendezvényre nem hívták meg, aki jött, nem engedték be, szlovák polgártársaink, akikkel megbékélni kéne, erről mit sem tudnak, sőt olyan magyarok is vannak, akik határozott kérésükre sem kaptak meghívót. A legnagyobb internetes portál például (és itt most megint csak nem az ő képviselőjének személyéről van szó) ki lett zárva, vagyis az ő olvasótáboruk valaki szerint nem érdemelte meg ezt a tiszteletet. Hát milyen összetartozás ez már megint? A szlovákiai magyarság színes palettájáról valaki csak úgy levesz egy neki személyesen nem tetsző árnyalatot? No, ez volt a vegyes érzelem tudatalattimban. Ha ezt előre sejtem, bármilyen tiszteletreméltó gesztus volt is, én sem megyek el. Szolidaritásból. Mert ha magyarként tartozunk össze, nem elvek alapján, akkor minden magyarral.
Na, ez fáj!
Aki követni szeretné Hunčík Pétert azért, hogy 2025-ben és még azután is olvashassa a Vasárnapot, és megteheti, a következő számlaszámon tegye:
Československá obchodná banka, a.s.
Číslo bežného účtu IBAN: SK34 7500 0000 0001 2590 9023
Variabilný symbol: 999
Elhagyni mindent, amit ismertél. Szakítani a lakással, ahol felnőttél, a várossal, amit szeretsz, a folyóval, amin kajakozni tanultál, a minden VASÁRNAP végigjárt kirándulóhelyekkel…, messze kerülni a nagymamáktól, az osztálytársaktól, a rokonoktól, a szomszédoktól.
Szabó T. Anna: Határ
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/24. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.