Együtt indult a cseh filmesek nagy generációjának mára legendás tagjaival. A hatvanas évek új hullámának őt is foglalkoztató rendezőivel. Tizenhét évesen már Pavel Juráčekkel és Karel Kachyňával forgatott. Minden ifjú ember, Szekérrel Bécsbe – ilyen filmekkel a háta mögött elsőre felvették a prágai színművészetire. Utolsó pillanatban döntött: főiskola helyett a színházat választotta. Diploma nélkül szerződtette Prága egyik jeles színháza, a Divadlo na Vinohradech. Az ott töltött csaknem három évtized alatt a drámairodalom legnagyobb szerepeit játszotta el, s közben rengeteget filmezett. Legemlékezetesebb alakításait Jiří Menzel rendezéseiben, a Sörgyári capriccio Pepin bácsijaként és a Hóvirágünnep ószeres Leli uraként nyújtotta Jaromír Hanzlík.
Melyik filmhez kapcsolja a nagy berobbanását? Juráček vagy Kachyňa alkotásához?
Nem teszek különbséget a kettő között, egyformán fontos számomra ez is, az is. Gimnazista voltam, amikor nagy, elálló fülekkel először álltam kamera elé. Hatvanhatban érettségiztem, amikor Menzel, Forman, Chytilová, Schorm és a többiek indultak. Az újhullámosok. Antonín Máša is közéjük tartozott. Felkért, hogy játsszak a Külföldiek szállodája című filmjében. Jiří Kodet partnere lehettem volna, ha nem lép közbe apám. „Felvettek a színművészeti főiskolára, menj és mutatkozz be szépen Otakar Vávrának!” Ő volt Jiří Menzel osztályvezető tanára, s akkor készült a Zongorarománc forgatására. Hívott, hogy játsszak nála, hát apám parancsára megkerestem őt, bár kamaszfejjel vagy inkább öntelt ficsúrként nem sok kedvem volt hozzá, mert az én szememben ötvenöt évesen ő már öregember volt. Ma már büszkén beszélek róla, hiszen nagyon szép filmben vehettem részt általa.
S arra hogyan reagált az édesapja, hogy el sem kezdte a színművészeti főiskolát? Hogy iskolapad helyett Prága egyik híres társulatát választotta?
Egyáltalán nem örült. A színház igazgatója hosszasan győzködte őt, hogy szüksége van rám mint fiatal színészre. „Rendben – mondta apám –, de a színészmesterség alapjait el kell sajátítania!” És ezt a szerződésembe is belefoglaltatta. Hogy az idősebb kollégák megtanítják mindazt, ami megtanítható a szakmából. És elmondhatom: egy év alatt a Vinohrady Színház falai között annyit tanultam, mint mások négy év alatt a főiskolán. Rám osztották Hamletet, Cyranót, Oidipuszt, Hlesztakovot, Raszkolnyikovot. Jeles kollégákkal, nagyszerű rendezőkkel dolgozhattam, miközben rengeteg tévé- és játékfilmben játszottam.
Pályája legelején A tréfában is szerepet kapott, amelyet Milan Kundera regénye alapján Karel Kachyňa rendezett. Vele és Jiří Menzellel csodás filmeket hoztak létre.
Jirka alkotásaiban a költői látásmódot szeretem. A Sörgyári capriccióra úgy készültünk, mint egy színházi bemutatóra. Még mielőtt forgatni kezdtünk volna, átvettük, végigelemeztük azt a szépséges hrabali szöveget. Mindent megtudtam a szerepről, Pepin bácsiról, a cipők nem teljesen százas, bömbölő, üvöltöző doktoráról, aki a sörgyár kéményére is képes felcsalogatni szeretett sógornőjét. De a többi figurát is tisztán láttam. Mariskát, Francint, Gruntorád doktort. És ugyanilyen élvezet volt forgatni a Hóvirágünnepet is, ahol a szerencsétlenül járt ószerest játszottam. A Sörgyári capriccio bemutatóján velem volt Jana…
…Jana Brejchová, akit a szocialista tábor Brigitte Bardot-jaként emlegettek Nyugaton.
Tizenkét évet töltöttünk együtt, de már azután, hogy mindketten kiléptünk a korábbi házasságunkból. Nagy szerelem volt, nehéz szakítással a végén. De a Sörgyári capricciót együtt néztük meg. Én el voltam ragadtatva a filmtől, Jana végig hallgatott. Vártam, mikor szólal meg, mit fog mondani, mi az, ami nem tetszett neki. Már a Vencel téren jártunk, és még mindig semmi. Azt hittem, keresi a szavakat, nehogy megsértsen. De már nem bírtam tovább. Megkérdeztem tőle, hogy nagyon untad? És akkor nagy, ábrándos szemekkel rám nézett, és csak ennyit mondott: „Ha még egyszer születhetnék, akkor ezekkel az emberekkel, ott, a sörgyár mellett szeretnék élni.” Ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattam volna.
Első feleségével, fia édesanyjával ugyanannyi ideig élt, mint Jana Brejchovával. Csak a színházzal volt hosszabb a kapcsolata. Huszonhét évig volt a társulat tagja.
Bele is fáradtam, az az igazság. Lelkileg is, fizikailag is. 1993. június 3-án úgy jöttem le a színpadról, hogy vége, befejeztem. Kipakoltam a szekrényemet az öltözőben, két műanyag szatyorba bele is fért minden, és hazamentem. Amikor egy év fizetetlen szabadságot kértem, az igazgatónőm, Jiřina Jirásková úgy nézett rám, mint egy hazaárulóra. „Megőrültél?!” – kérdezte. „Ha most el lenne törve a lábam, nem léphetnék színpadra – mondtam. – Vegyük úgy, hogy nem a lábam tört el, hanem a lelkem, ami még rosszabb. Ilyen állapotban ugyanis nem tudok játszani.” Nem találtam értő fülekre, ezért döntöttem úgy, hogy akkor szerződést bontok.
És nem volt visszaút?
Lett volna, csak másképpen alakult az életem. Jött egy új szerelem. Akkoriban ugyanis már szabad volt a szívem. Újra szabad. És jöttek a váltókezelők.
Köztük ő, az új szerelem?
Az előadás címe volt Váltókezelők. Színházban voltam. Nézőként. Az előttem levő sorban megtetszett egy csinos szőke nő. Elviselhetetlen hőség volt a nézőtéren, a büfében pedig hosszú sor. Gondoltam, a szemközti boltban veszek egy jégkrémet. A szép szőke nőci már kint cigizett a járdán. Neki is vettem. Nem ismert. Bemutatkoztunk egymásnak. Mondta, hogy Svájcban él, csak hazajött pár napra, és színházba vágyott, egy jó előadásra. Másnap újra találkoztunk, és tizenöt évig együtt éltünk. Eleinte sokat utazgattam, aztán kiköltöztem hozzá Svájcba.
A filmrendezők ott is megtalálták, de a színház kimaradt az életéből.
És egyáltalán nem hiányzott. Megnyílt előttem egy új világ, és a lehető legtöbbet akartam látni belőle. El is jutottam jó néhány országba. Itthoni ismerőseim közül sokan csodálkoztak, hogy bírok megmaradni Svájcban, amikor az ottaniak olyan ridegek, és semmi humorérzékük nincsen. És hogy a szívük helyén kitömött pénztárca dobog. Ezt azok állítják, akik egyáltalán nem ismerik az ottaniakat. Az én meglátásom szerint a svájciaknak fejlett szociális érzékük van, rengeteget jótékonykodnak. A humoruk pedig hasonlít a miénkhez. Amikor kiköltöztem, nem beszéltem sem németül, sem franciául, mégsem néztek le. Befogadtak. Kedvesek voltak velem.
A svájci szerelem is véget ért aztán.
Most sem élek egyedül. A mostani párommal a tizedik évünket töltjük már együtt.
Színésznő?
Volt már színésznő az életemben. Még egyet nem akartam. Lenka gyógynövényekkel és illatos teákkal foglalatoskodik.
Huszonnégy éves volt, amikor a fia megszületett. Akkor ő most ugye betöltötte az ötvenet. Lehet, hogy már nagypapává avatta?
Két unokám van. Túl sok örömük sajnos nincs nekik belőlem. Kevés időt töltünk együtt, de ha mégis, képes vagyok gyerekké válni köztük.
Azt a bizonyos úriembert, akiről az ön forgatókönyve alapján készült Nyár egy gentlemannel című új cseh filmvígjáték szól, kiről mintázta?
Maradjon ez az én titkom. A története egy házaspárról szól, akik nagy meglepetésekkel már nem szolgálnak egymásnak. Nagyon sok éve élnek együtt. A férj már szinte észre sem veszi a feleségét, gyufaszálakból épít hajómodelleket. A „villám” akkor csap le közéjük, amikor a feleség megismerkedik egy jó megjelenésű, elegáns úriemberrel. Na, őt játszom én a filmben!
Magda Vášáryová:
„Öt perc alatt kiderül, milyen színész az illető, ha játszom vele. Jaromír Hanzlík nagy tehetségű színész. Érzelmeket ébreszt a nézőben, és tartani tudja a kapcsolatot a partnerével. Mivel nem iskolapadban tanulta a szakmát, nincsenek tankönyvízű elméletei, nem formálták tanárrá előléptetett, mellőzött színészek. Ő fényes, természetes tehetség. A Sörgyári capriccióban az egyéniségétől teljesen eltérő figurát kellett megformálnia. Ő romantikus alkat. Pozitív hősöket azonban csak nagy tehetségű színészek képesek hitelesen eljátszani. Egy rablógyilkost így vagy úgy egy gyengébb kvalitású színész is életre tud kelteni. A pozitív szerepek ugyanis nehezebbek. Pepin bácsi hangoskodása Jaromír Hanzlíknak sok gondot okozott. De a közös jeleneteinkben úgy dolgoztunk, mintha száz éve ismertük volna egymást. Bensőségesebb jeleneteim Jiří Schmitzerrel voltak a filmben, Jaromír Hanzlíkkal nem kellett külön próbákat tartanunk. Ha Schmitzert megérintettem, remegni kezdett, de a forgatás során nem árulta el, hogy szerelmes belém. Jiří Menzel nagyon igényes rendező, a maximumot követeli meg a színészeitől, még Rudolf Hrušínskýval is vagy huszonötször felvett egy jelenetet. Neki is, Hanzlíknak is sokat segítettem. A sörgyár kéményén egyáltalán nem féltem. A Szelíd teremtésben a negyedik emeletről, tíz méter magasból vetettem le magam, Petr Weigl egyik operafilmjében vágtázás közben emelt ki a nyeregből a partnerem. Ehhez képest a kémény könnyű kis kaland volt. Már elég magasan jártunk, amikor hirtelen feltámadt a szél, nekem ki kellett engednem a hajam, hosszú ruhában, mezítláb lépdeltem a létrafokokon, Hanzlík meg jött utánam, ott volt alattam, és hogy elterelje a figyelmemet a szélről, viccelődött. Folyamatosan a ruhám alá kukucskált, és kommentálta, mit lát, én meg zavaromban már azt sem tudtam, milyen bugyi van rajtam. Ez mindig eszembe jut, ha a Sörgyári capriccióról kérdeznek.”
Jiří Menzel:
„Sörgyári capriccio, Hóvirágünnep, Vége a régi időknek. Ebben a három filmben játszott nálam. A legnehezebb dolga kétségkívül Pepin bácsi szerepében volt, hiszen végig nagy hangerővel kellett beszélnie. Nem volt könnyű színészt találni a szerepre. Boldog vagyok, hogy őt választottam. Jaromír istenáldotta tehetség. Minden helyzetben feltalálja magát, könnyen alkalmazkodó, úgy húzza magára a szerepet, mint ahogy a kesztyűt veszi fel az ember, olyan természetességgel. Igazából nem is kellett volna kiabálva beszélnie. Hrabal ugyan azt írja, hogy Pepin bácsi mindenkinél hangosabb volt, de nem ordibált. Jaromír számára nagy kihívás volt ez a hangerő, mivel nem járt színművészeti főiskolára, nem tanult beszédtechnikát, nehezen találta meg a kellő hangszínt. Sokszor torkaszakadtából üvöltözött. Be is gyulladtak egy idő múlva a hangszálai.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.