A százéves Bálint gazdánál

Visszaemlékezéseiben említi, hogy édesapja a pozsonyi német gimnáziumban tanult. Mesélt ezekről az évekről?

Sokszor hallottam tőle diákcsínyekről, de arról is, hogyan jártak villamossal Bécsbe, az operába. Nagy hatással volt a gondolkodásmódjára az ott eltöltött idő, állandóan német irodalmat olvasott, és fontosnak tartotta, hogy mi, gyerekek is megtanuljunk németül. 1942-ben a halálos ágyán is egy Heine-verset mondott nekem, és arra kért, fordítsam magyarra. Előtte is sokszor hallottam tőle ezt a verset, azt hiszem, emlékezetessé akarta tenni a pillanatot. Akkor láttam utoljára, másnap reggel halt meg.

Gyöngyösön nőtt fel, jómódú zsidó birtokos családban. Gondolom, kiváló neveltetésben volt része.

Mindent ezek az évek alapoztak meg nálam, máig is ebből élek. Az első tizennyolc év, amelyet egy nagyon nyugodt, szeretetteljes, dolgos és művelt családban töltöttem, volt életem legszebb szakasza.

Vívott, lovagolt, úszott, síelt, érdekelte a zene, az irodalom – miért lett épp kertész?

Nagyon sok mindent kipróbáltam, de csak próbáltam, mert a szakmához, amelyet apámtól tanultam, hűséges maradtam. Mindig a mezőgazdasággal, a környezetvédelemmel foglalkoztam, mert ezt hoztam otthonról. Bár sosem beszéltünk erről, apám tudatosan vezetett ezen az úton. Olyan négyszáz hektáros birtokunk volt, nagyon értett a gazdasághoz. Számomra ma is ő a világítótorony, amikor este lefekszem, és próbálok mérleget készíteni az elmúlt napról, még ma is arra gondolok, mit szólt volna apám ahhoz, amit tettem. Önmagában az, hogy az ember ezt végiggondolja, sokat segít abban, hogy ha aznap nem sikerült is, legalább másnap a helyes utat válassza.

Pedig nehéz időket élt meg, könnyű lett volna megkeseredni, haragudni a világra.

Amikor megszülettem, ennek az országnak még királya volt, IV. Károly. Aztán jött egy vörös forradalom, egy fehér forradalom, az első világháború, a második világháború, majd a kommunizmus annak minden következményével. Sok hullámhegyet és hullámvölgyet megéltem.

Mi segített túlélni?

Elsősorban a humanizmus, amelyet apámtól tanultam. Mindig arra törekedtem, hogy eleget tegyek a francia forradalom három nagy gondolatának, a szabadság, egyenlőség, testvériség elvének.

Hogy lehet az ember humanista a munkatáborban, a koncentrációs táborban, a kommunista diktatúrában, a nyomor és megaláztatás kellős közepén?

Munkaszolgálatba egy év halasztással kerültem csupa értelmiségi közé, akik szintén halasztást kaptak, hogy befejezzék a tanulmányaikat. Nekik nagyon nehéz volt a fizikai munka, a tankcsapdák ásása, de én gyerekkoromtól a földeken dolgoztam, könnyebben forgattam az ásót. Azzal, hogy segítettem, befejeztem a munkarészüket, sok barátot is szereztem. Ukrajnában egy disznóólban szállásoltak el, ott esténként meséltünk egymásnak a szakmánkról.

Ez olyan, mint a Nő a barakkban című filmben. Megtart és felemel.

Van hasonlóság. Az emberben nagy a lelki késztetés, hogy megossza másokkal, amit tud. Túlélni is segít, ha nyomorúságában is képes arra, hogy kizárja a valóságot. Egyszer Nagyvázsonyban tartottam előadást, utána odajött hozzám egy középkorú hölgy. Letett elém egy fehér emlékkönyvet, és elmondta, hogy gyerekkorában Várnai Zseni írt bele egy gondolatot: „Ha van mit adnod, add jó szívvel át, add a tudásod és a csekély tapasztalatod. És jóllehet, ezzel nem váltod meg a világot, szebbé teheted egy pillanatát.” Ez nagyon szerény, de szép gondolat, elég ahhoz, hogy az ember a nehéz pillanatokat túlélje.

Soha nem volt elkeseredett, nem érezte úgy, hogy nincs remény?

Voltak rossz napjaim, de gyorsan kikeveredtem belőlük, mert élni akartam. A koncentrációs táborban is az éltetett az első naptól, hogy haza akarok jönni, pedig sok csábításnak voltam kitéve. A felszabadulás után egy ausztriai szanatóriumba kerültem, ott volt egy Kovács nevű amerikai százados, akivel sokat beszélgettem. Felajánlotta, hogy menjek ki Iowába, ő segít a kezdetekben. Azt mondta, otthon senkit nem fogok találni. Én mégis hazajöttem. Most lehetnék egy több száz hektáros iowai kukoricafarm tulajdonosa, de ne bánom, hogy nem vagyok az. Itthon tényleg nem találtam senkit és semmit, csak a kirabolt házat, a lepusztult birtokot meg az elhullott gabonaszemekből kikelt rozst. Ez elég volt ahhoz, hogy mindent újrakezdjek, amíg ismét, most már más ideológia jegyében el nem vettek tőlem mindent. 

Ekkor sem volt önben keserűség, bosszúvágy?

Csak szomorúság. A szanatóriumban egy olasz származású, Annunciata nevű nővér ápolt, sokat beszélgettem vele. Egy széket húzott az ágyam mellé, kérdezgetett, én pedig beszéltem. Amikor felépültem, és elhatároztam, hogy hazajövök, megkérdeztem, mivel tudnám meghálálni a jóságát. Azt mondta, két dologgal: az egyik az volt, hogy keresztelkedjek meg. A mi asszimilált zsidó családunkban ez már a háború előtt is téma volt, de apám azt mondta, hogy majd akkor, ha a zsidókat nem üldözik, mert akkor meggyőződésből, nem pedig kényszerből tesszük. Annunciata másik kérése az volt, hogy ha hazamegyek, ne próbáljak senkin elégtételt venni. Én ezt megígértem neki, és azt hiszem, meg tudok halni úgy, hogy nem szegtem meg az ígéretemet. Még az ellenségemnek sem akartam soha rosszat, ezért félelmetes számomra, hogy ma a magyar miniszterelnök azt mondja: az ellenfelet nem elég legyőzni, de meg kell semmisíteni.

Fiatal agrármérnökként Hatvany Endre báró, majd Hadik-Barkóczy Endre gróf birtokán gyakornokoskodott, a szocializmusban pedig a Mányi Állami Gazdaság agronómusa volt. Ki értett jobban a fölműveléshez, az urak vagy az elvtársak?

Nem ilyen egyszerű a dolog, mert a Hatvany-birtokon rendkívül korszerűen gazdálkodtak, gróf Hadik-Barkóczy Endre 40 ezer hektáros hitbizományán meg mindent hozzáértés nélkül és ráfizetéssel műveltek. Mondtam is apámnak, amikor befejeztem a gyakornokságot, hogy most aztán láttam, hogyan kell rosszul gazdálkodni. Azt mondta, buta vagyok, mert rosszul gazdálkodni sokféleképpen lehet, de jól csak egyféleképpen. Az állami birtokon az őskorban, amikor lovak voltak, traktor csak kevés, és az emberek sem felejtették el, hogy kell bánni a földdel, még lehetett jól gazdálkodni. Tizenegy évet töltöttem el Mányon, és virágzó gazdaságot hagytam ott.

Hogyan vezetett innen az útja odáig, hogy az ország kertésze, Bálint gazdája lett? Abban az időben nem nagyon szerette a rendszer, ha az emberek a saját kiskertjükben kapirgálnak.

Az elvtársak ellenségnek tartották azt, aki a saját kertjét művelte, mert az volt a párt véleménye, hogy a bekerített kert el van különítve a társadalomtól, a kapitalizmust képviseli. Úgy vélték, menjenek az emberek inkább a művelődési házba, politikai előadásra. De én mindig hittem abban, hogy a kertészkedés öröm, és talán hitelesen tudtam ezt közvetíteni.

Működhet ez manapság, mikor semmire sincs idő, és minden megvásárolható?

Hiszem, hogy igen, mert az emberek egyre inkább törekszenek arra, hogy egészségesen étkezzenek, közelebb legyenek a természethez. A kertészkedés legnagyobb hozadéka, hogy az ember a saját munkájának gyümölcsét eszi, és az ilyen ételben törődés, szeretet, gondoskodás is van, nemcsak cukor, rostok meg lé. Most olvastam Michelle Obama könyvét, amelyben arról is ír, milyen küzdelmet folytatott, hogy a Fehér Ház virágoskertjének egy részét konyhakertté alakítsák át, és az elnöki család asztalára az itt megtermett zöldség, gyümölcs kerüljön. Ahogy öregszem, egyre inkább úgy látom, hogy a kertészkedés nagyon fontos társadalmi kérdés. Maurice Maeterlinck belga író A méhek élete című könyvét még apám adta a kezembe. Most, hogy újra kezdtem olvasni ezt az 1942-ben megjelent művet, rájöttem, hogy ez a ravasz Maeterlinck nem a méhek életét írta le, hanem az emberekét. A két társadalom sokban hasonlít egymásra, és ha az emberek társadalmában érvényesülnek a méhek társadalmának szabályai, csak jót hoznak.   

Magyarországon és határon túli magyarlakta területeken milyen most a kertkultúra?

A magyar parasztember mindig szerette a kertet, és minden tisztességes portának volt egy kis része, ahol csak virágokat neveltek. Életem legszebb éveiben Halmajon nekünk is volt ilyen, és ma, szerencsére, úgy látom, kezdünk visszatérni ehhez a hagyományhoz.

Visszajár még Halmajra?

Szívesen megyek, és mindig szeretettel fogadnak, pedig már senki nem emlékezhet rám. Évekkel ezelőtt Dávid Ibolya igazságügyi miniszterrel jártam ott, amikor átadta a községnek az országzászlót. Amikor jöttünk ki a templomból, egy fekete ruhás idős asszony kiáltott rám, hogy „fiatalúr, isten hozta!”. Hetvenéves voltam akkor, de ez az asszony még fiatalemberként emlékezett rám, mert a fiamra vigyázott. Dávid Ibolya elkerekedett szemmel nézte a jelenetet, de elmondtam neki, hogy én itt voltam a gazda. 

Sok évtizedes tapasztalatai tükrében hogy látja, mennyire más most a kertészkedés, mint régen, hogyan hatnak rá a globális folyamatok?

Évszázadok óta nem volt ekkora változás, mert egyszerre észlelhető a technika rohamos fejlődése, ugyanakkor változik a természet, a társadalom is. Magyarországon ma már nincs parasztság, de munkásosztály sincs. Az elmúlt évek legnagyobb bűne, hogy arra szoktatták rá az embereket, hogy nem kell dolgozni, elég felvenni a többmilliós támogatásokat vagy rosszabb esetben a segélyeket. Eltűnt az emberek gondolkodásmódjából, hogy házat kell építeni, azt rendben kell tartani, meg kell művelni a földet, megteremteni a mindennapit.

Ezek az emberi tényezők, de a természetben is ilyen nagy változást lát?

Sokáig nem hittem abban, hogy a klíma, amely óriási természeti adottság, meg tud változni, de kénytelen voltam rájönni, hogy mégis igen. Az egész mezőgazdaságnak és környezetvédelemnek új utakat kell keresnie. Ezek még csak kialakulóban vannak. A gyümölcstermesztés ennek egy fontos ágazata lenne, hogy az emberek minél több otthon termesztett, egészséges gyümölcsöt fogyasszanak. A fejlődés, a természet feltételeihez való alkalmazkodás nem állhat meg. Amit apám még termesztett, abból ma már sok minden nem létezik, szinte beleborzongok, ha előveszek egy harminc évvel ezelőtt megjelent könyvet, és már egy szó sem igaz belőle.

Ősei generációkra visszamenőleg gazdálkodtak. Fia is követte ezt a családi hagyományt?

Büszke vagyok arra, hogy János fiam ugyanott kapta a diplomáját, ahol én, ott volt húsz évig egyetemi tanár, és az unokám is ott diplomázott. Bennük látom, hogy a jó példa hathat.

A szakmai életéből a rendszerváltást követően kitérőt tett a parlamentbe. Ma hogyan látja ezt az időszakot? Mit tanult meg akkor a politikáról?

Hogy nem szabad vele foglalkozni. Számomra zsákutca, elvesztegetett idő volt az a négy esztendő. A rendszerváltás után szinte minden párt megkeresett, hogy induljak a listájukon. Az SZDSZ szellemisége állt hozzám legközelebb, de miután láttam, hogy a vidékfejlesztés, az agrárium számukra nem fontos kérdés, a következő választási időszakban nem indultam. Elég is volt annyi, amennyit belülről láttam a politikai életből.

De a politika még most is beleszól az életébe, legutóbb a XVI. kerületi díszpolgárság kapcsán. Erről már minden elhangzott, én inkább azt emelném ki, hogy úgy tűnik, hosszú élete során soha nem volt jó helyen. Zsidó volt a negyvenes években, kulák, amikor a birtokokat államosították, liberális a nemzeti egyetértés rendszerében…

Ebből le lehetne vonni azt a tapasztalatot, hogy már semminek sem szabadna lennem, csak itt ülni a fotelban, de ezt még nem akarom. Úgy érzem, addig érdemes élni, amíg az ember alkotni tud. Ez az alkotás lehet egy újságcikk, egy könyv, egy szépen gondozott kert vagy egy finom paprikás krumpli. Ha az ember adni tud, az nemcsak kifelé, hanem befelé, a saját önértékelése szempontjából is hatalmas érték, és nem kell mellé kitüntetés. Számomra minden oklevélnél többet jelentett, hogy a kerület lakói kiálltak mellettem. 

Ezt a nyomasztó, gyűlölettel teli hangulatot, amely most uralja Magyarországot, hogy éli meg?

Változatlanul az a véleményem, hogy soha nem szabad a gyűlöletet tovább gerjeszteni. Azon kell munkálkodni, hogy az emberek életszemlélete barátságos, pozitív legyen, és mindenki a saját környezetében tegye meg, amit megtehet.

Amikor nem előadásra utazik, cikket, könyvet ír, mivel telnek a napjai?

Még elvetettem a korai zöldséget, de az ásáskor már segítségre van szükségem. Írok, olvasok, gondolkodom arról, mit lehetne még tenni, hogy nagyobb békében éljünk.

Azt, hogy miért kedvelte az egész ország fiatal korában, akkor értettem meg, amikor a régi fényképeit, televíziós műsorait nézegettem. És hogy miért szeretik még mindig, most kezdem érteni: mert senkire nem haragszik, mindenkit próbál meghallgatni és megérteni.

Nem érdemes haragudni a világra, inkább azon kell fáradozni, hogy jobbá tegyük. Mindig vannak emberek, akik erre teszik fel az életüket, és a jó dolgok mellé állnak. A többieknek elég figyelni, és követni őket.

Azt mondta, az ember addig él, amíg alkot. Most min dolgozik?

Terveim már nincsenek, de elképzeléseim bőven akadnak. A naptáram tele van, még egy könyv megírását is elvállaltam. Érdekel a körülöttünk lévő világ, kíváncsi vagyok, merre halad, és remélem, hogy előbb-utóbb elkezdődik benne egy öntisztulási folyamat.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!