Napokig figyeltem őket. A találkáikat. Sűrűn cserélődtek. Hol szürkék, hol szürkésfehérek, hol fehér gallérúak repültek. A legszebb egy majdnem teljesen szürke volt, farktollai fehéren villogtak, a nyakán hófehér sáv. Tavalyi volt a fészek, nem tudni, melyikük építhette, egyáltalán köztük van-e még, amelyik összehordta a pici gallyakat. A kis hajlék a fa ágán túlélte a teled, a viharokat, a szakadó esőket. Igaz, mostanra megroggyant kicsit, jó hely volt mégis a trécselni, szerelmeskedni vagy éppen veszekedni, kergetőzni akaró sok-sok galambnak. Néha más madárkák is látogatták kicsit megpihenni, tollászkodni. Örömmel lestem őket, bármelyiknek is volt éppen jelenése, de galambfészek volt ez, hát a galamboknak volt legtöbbször találkahelyük. Tudom, tudom én, hogy sok bosszúságot is okoznak ezek a városi gerlék, ha túl sokan vannak, ha szerteszét hagyják ürüléküket, hangosak is, sokan nem szeretik őket, nekem mégis olyan mulatságos a röpködésük, nótázásuk, búgásuk reggelenként. Még a városba menet is meg-megállok, nevetek rajtuk, a verebeken is, a fakopáncsokon is, és mind a többieken, amelyeknek a nevét sem tudom, csak élni segítő szépségükben, trilláikban örömködöm az ilyen-olyan pletykázások helyett.
Szóval a tavalyi fészek. Amolyan mindenki fészke volt, ahol néha magányosan gubbasztott egy nagyobbacska, néha meg egyenesen lökdösték egymást kifele, annyian voltak. Majd jött három-négy suhanc. Nem tudom, ők voltak-e, akik nemrég az utca macskáit üldözték, kínozták, dobálták, gonosz nevetéssel kísérve buta tettüket, nem tudom, de ezek most jókora köveket szednek ki a zsebükből, versengenek, ki dobja halálra a galambot, ki tudja leütni a fészket is. Még alig rügyeznek a fák, jól látható, könnyű célpont a sokat kibírt fészek. A srácok vihognak, hangoskodnak, egymást heccelik. Eltaláltam, b…d meg, visít az egyik, visong a többi, eszeveszett kődobálás… Elszomorodik a táj. Riadt szárnycsapkodás, menekülés, potyognak az apró ágacskákból rakott madárfészek darabkái, repülnek a kövek, valósággal agyonverik a kis lakot. Az egyik arra vetemedik, hogy iskolatáskáját lódítja fel, az nagyobbat üt, ha talál. Készülhettek a „mókára”, mert köveik csak nem fogynak, begyűjtöttek eleget.
Csáth Géza elbeszélése jut eszembe, az Anyagyilkosság, ahol egy bagoly lett a Witman fiúk áldozata. „Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét…”. Valami nagy gond lehet e mostani kődobáló suhancok lelkében is, valami nagy gubanc, félek, otthonról hozott indulataikat, sérelmeiket, megnemértettségüket próbálják megbosszulni, ahogy tudják, mert bár nagyon elevenek a mai gyerekek, de hogy ilyen rosszindulattal bántani madarat, bármit…
Mit fog tenni az ilyen vadorzó, ha felnő, s már nem leli élvezetét madárfészkek agyondobálásában, macskák üldözésében? Mit vagy kit fog akkor röhögve megütni, elgáncsolni, kínozni? Feleséget, gyereket, neki nem tetsző szomszédot? Jut eszembe, amikor néhány vásott fiú nemrég a macskákat riogatta, elkapkodta, feldobálta, akkor is volt kő, mert amikor kiszóltam a balkonról, hogy nem szégyellitek magatokat, feldobtak egy jókorát felém, röhögve. Próbálom elfeledni a látottakat, vidámabbra gondolni, holnapi madárfüttyös hajnalomra, mert csak megtalálják majd a módját ezek a krúgatók is, rossz fiúk ide vagy oda, hogy bolondozzanak egymással, nevettessenek a rügyező tavaszban. Most meg egy jókora begyes tollászkodik az ablakom előtti villanypóznán. Benéz rám, bólogat, majd elrepül.
Hát nem szép az élet?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.