Amikor a sors új embereket sodor életünkbe, rendszerint örülünk. Barátságok, ismeretségek, szerelmek ébrednek a véletlen találkozásokból. Ám ha a sors elveszi tőlünk ugyanezeket az embereket, a legtöbben dühösek lesznek.
Hibáztatjuk Istent, a sorsot és néha azokat is, akik távoztak életünkből. Az egykori kebelbarátok, jó kollégák eltávolodására gonoszságként tekintünk. Úgy is gondolhatjuk, hogy a volt barát önzése az, ami az elváláshoz vezetett. „Amikor szüksége volt rám, jó voltam neki, most pedig eldobott.”
Ha másnak az önzését emlegetjük, rendszerint önmagunkat leplezzük le. Mi másért is lehetnénk dühösek, ha nem azért, mert nem teljesülnek az elvárásaink? Ha a kapcsolatok megszűnését pártatlanul szemléled, észreveheted, hogy az egymásra találás és az elválás az emberi sors része. Életutunk időnként közelebb hoz valakihez, máskor eltávolít tőle.
Azt elvárni, hogy valaki úgy élje az életét, hogy elképzeléseink szerint cselekedjen, és kiszolgálja igényeinket, nem más, mint az emberi önzés megtestesülése. Ez nem bűn, hiszen az önzés természetes jellemvonásunk. Sokan tagadják, mégis időnként felszínre kerül.
Észrevenni és elfogadni azt, hogy életünk társai egyszer közelebb, máskor távolabb kerülnek tőlünk, szintén emberi erény. Ekkor félretesszük elképzeléseinket, és a sorsunkat olyannak fogadjuk el, amilyen valójában.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.