Európa szélén

Hogy minél inkább európaiak legyenek. Pedig nekünk kellene picit rájuk hasonlítanunk. Ennyi segítőkész emberekkel ugyanis még sehol nem találkoztam. Egy hét alatt egyszer sem éreztem azt, hogy be akarnának csapni, pedig bőven lett volna rá lehetőségük.

Az út előtt a szállásadónkkal leveleztünk, hogyan is jutunk el hozzájuk a repülőtérről. A megállók neve sehol sincs feltüntetve, így nem egyszerű a projekt. A buszmegállóban két fiú vár ránk, a gép késése miatt két órán keresztül, hogy a szállásunkra vezessenek. Lepakolunk, majd Tirana felfedezésére indulunk.

Tirana

Ebben a fővárosban az a jó, hogy a legtöbb nevezetesség egy helyen van, így egy nap alatt körbejárható az egész. Mi a Tímárok hídjával kezdünk, a 18. századi kőhíddal. Meglátogatjuk a leghíresebb albán, Teréz anya szobrát is, a Szent Pál-katedrális kertjében. Varázsütésre elered az eső, mely az egész utunkon végigkísér. Nem szaladunk el előle. Tovább sétálunk, megnézzük Tirana omladozó piramisát, mely a kommunista diktátor, Enver Hodzsa emlékére épült. Lassan sötétedik, így még szembetűnőbbek a közlekedési lámpák. Az egész oszlop jelzi, hogy mehetnek-e az autósok. Piros, narancssárga és zöld színekben világít, a vezető még véletlenül sem téveszti el a jelzést.

Másnap a Szkander bég (más néven Kasztrióta György, albán fejedelem a 15. században) téren kezdünk, amely Albánia történelmének idővonala is. Itt áll az Et’hem Bey-mecset a 18. századból, az Óratorony a 19. századból, majd a 20. századból Szkander bég lovas szobra, az Operaház és a Nemzeti Történeti Múzeum. A két utolsó semmiben sem különbözik a szocialista építészet nálunk is jól ismert produktumaitól. Albánia 20. századi történelme sok mindenben hasonlít a miénkhez. Világháborúk, majd szocialista diktatúra. A BunkART nevű, föld alatti járatokban létrehozott múzeum interaktívan szemlélteti mindezt. Mintha a Terror Házában járnánk. Hatását eléri, rossz közérzettel távozunk.

Magyarok Albániában

Hunyadi János emléktáblájához nem jutunk el. A parkot lezárták, újjáépítik. Ahogy Tirana számos részét. Mindenhol munkagépek, építkezések folynak, szeretnének fejlődni. És amekkora akarat van bennük, sikerülni is fog nekik. Az emléktáblát nem látjuk, de a hadvezérről elnevezett utat véletlenül felfedezzük. A középkorban Hunyadi és Kasztrióta György szövetségesek voltak a törökök elleni harcban, innen a nagy tisztelet. De nemcsak ez az egy magyar vonatkozás van. Királynét is mi adtunk Albániának. Az elszegényedett Apponyi családból származó, az Egyesült Államokban és Párizsban tanuló katolikus Geraldine 1938-ban lett a muzulmán vallású I. Zogu albán király felesége. A Magyar utazók rovatban részletesen bemutattuk életét.

Csupán félórányira van a fővárostól egy másik nagyváros, Durrës, régi magyar nevén Duránc. A kikötővárosban sétálva pár órára elállt az eső. A sétányra kivonultak a kofák, a pálmafákkal övezett sugárúton és a mecset előtti parkban helyiek sütkéreznek. Teljesen más arca ez az országnak, tengerparti nyugalom jellemzi. Durrës központjában áll a Nagymecset, mely 1931-ben épült, Zogu uralkodása alatt. A szocializmusban itt is vallástilalom volt, így 1993-ban nyitották meg újra, nem muzulmánok számára is látogatható.

Divjaka és Dajti

Amiért nagyon közvedelt Albánia, a meglehetősen barátságos árak és helyiek mellett, az a sok-sok nemzeti park, amely az országban van. Szám szerint tizenöt. Mi ebből csak kettőt láttunk. Az egyik a Divjaka Nemzeti Park, a tengerpart mellett lévő, ősfenyvesekkel körbeölelt lagúna. Vendégházak, halásztanyák, itt-ott felbukkanó helyiek jellemzik. Madárcsicsergés és szúnyograj között sétálunk az őserdőben, hogy a hosszú út után elérjük a partot. A sok kilométer alatt megéhezünk, frissen sült halra szavazunk. Kézzel-lábbal kommunikálunk a fogadót üzemeltető bácsival, aki a koce nevű halat ajánlja. Ő albánul, mi magyarul beszélünk, mégis azt kapjuk, amit szeretnénk. Sőt, az ebéd után még egy gyümölcstállal is kedveskedik. Csak úgy, felár nélkül.

A másik nemzeti park, ahova eljutottunk, a Dajti. Tirana szélétől libegő visz fel a hegyre. A körülbelül húszperces út alatt a tavaszi időjárásból hófödte hegyekbe jutunk. Csodás a látvány, felfelé és lefelé is. Alattunk a főváros, még a tengert is látni, ott süt a nap. Felettünk hófehér hegycsúcsok, szemerkélő eső, a kávézóban kabátban ülünk, olyan hideg van.

Hegyre épült városok

Stoppal jutunk el Beratba, vasárnap ritkán közlekednek a buszok. Egy mercis káposztakereskedő vesz fel bennünket, ott lakik, épp hazatart. Angolul egy szót se beszél, csak annyit, import-export, majd mutatja a fotót a káposztaföldekről. A belvárosban tesz ki bennünket, egy árva lekét (helyi pénz) se vesz el. Berat nem nagy, ellenben Albánia egyik legrégebben lakott városa. Az Osum folyó szeli ketté, két hegyre épült. Egymás hegyén-hátán sorakoznak a házak, a panoráma lenyűgöző.

Hegyre épült Kruja városa is. A már említett Kasztrióta György szülőhelye és hadiszállása. Ami miatt híres még, az a bazár, számos kis üzlettel, szuvenírrel, kézművesműhellyel. Egy szűk sikátorban található. Rajtunk kívül nincs más turista. Mégse tolakodóak. Beinvitálnak, ám amikor nemet mondunk, tudomásul veszik. Azt azért majdnem mindenki megkérdezi, honnan is vagyunk. Büszkén mondják azt a pár magyar szót, amelyet ismernek: jó napot, köszönöm, Budapest. A hegyoldalról jól látni, hogy a zivatar pár perc múlva eléri a várost, így a kisbuszba menekülünk. Az egész ittlétünket végigkísérte az eső. Ám amikor a hazafelé tartó járatra várunk, kisüt a nap. Kár, hogy csak most.