Utolsó vacsora

A vacsoraasztalnál, majd utána kettesben a Roland kávézóban kávé és tortaszelet mellett életének csodálatos szavai kapcsán, mi másról, az étkezésről beszélgettem vele az Új Szó Ízvilág mellékletének szerkesztőjeként úgy, hogy ahhoz az asztalhoz képzeletben az olvasók is odaülhessenek. Most ezzel a beszélgetéssel búcsúzik tőle a Vasárnap, melynek olvasói sajna már csak a tori asztal mellé ülhetnek.

Kedves EP! Onnan, ahol nem tudom, jelent-e valamit a fogalom: formaérzék, de ahol újra finom ízlésű édesanyja keríti Ön köré a világot, remélem, elégedetten, mint egy jóllakott napközis néz le ránk, és mosolyog azzal a hamisítatlan EP-s, megértő, elnéző mosollyal, hogy mint kapkodunk, bénázunk mi itten, ahol mostantól már bizony, csak éve lesz. Mégis annyian, zavarba ejtőn sokan hiszik, hogy egyszer majd odaülhetnek még ahhoz az EP-asztalhoz, ívet formálva saját életüknek. Szerencsére, Ön dönt. Isten Vele.

Györgyi, akinek Ön eljött a könyvbemutatójára Dunaszerdahelyre, köszönöm

Esterházy Péterrel vacsoráltunk

Amikor először beszélgettünk ugyanitt, akkori kenyéradó gazdám azzal bocsátott útnak, hogy okvetlenül járjam körül az Ön grófságát mint témát, amit viszont én nem voltam hajlandó megcselekedni...

Nagyon helyesen tette, mivelhogy én soha nem is voltam gróf. Mielőtt az lehettem volna, eltörölték. Így aztán nagyon rövid beszélgetés lett volna az.

Erre természetesen nem is gondoltam, hanem mert amióta ismerem, mindig az írót tiszteltem Önben a származásától függetlenül. Ami, persze, egy külön beszélgetés tárgyát is képezhetné akár, hogy lehet-e bárki írósága független a származásától.

De, ugye, ezt nem most és nem az Ízvilágba?

Hát erről van szó..., hogy itt ülünk egy vacsoraasztalnál, ráadásul a magyar kultúra napját ünneplendő, s most úgy érzem, sehogy sem kerülhetem el a kérdést, mit jelent az Ön étkezéskultúrájában az arisztokrata származás?

Erre megint csak azt mondhatom, hogy nem tudom, mert nem tudom, mit jelent arisztokratának lenni. Azt azonban tudom, hogy mit jelent egy olyan családban lenni, ahol van formaérzék. A mai napig kiütést kapok, ha nincs például az étkezésnek formája. Tehát ha nem kezdődik el, és nem ér véget. Csak éve van. Hogy valahogy odakeveredünk az asztalhoz, van, aki eszik, van, aki nem eszik, van, aki abbahagyja, van, aki még eszik, és nem törődnek azzal, hogy az evés, az egy rituálé, hogy arra figyelni kell. Hogy ott van egy rend, amit nem érdemes megsérteni. Ennek pedig nincs köze a grófsághoz, csak, mondjuk, az édesanyámhoz van köze, akinél ez a rend megvolt, és ezt a rendet áthagyományoztam az én családomba is.

Azért csak volt a majki nagymama, meg voltak a különféle tántik, sőt a mai napig is vannak.

No most kulináris szempontból a majki nagymama volt a mélypont. Ő nagyon rosszul főzött, katasztrofálisan főzött, és a formák se nagyon érdekelték. Annak ellenére, hogy volt mindenféle forma, merthogy a férje Magyarország miniszterelnöke volt, de ő magától lényegében egy plebejus asszony volt, és úgy élt, mint egy parasztasszony. Avval a szorgalommal, avval a kiszolgáltatottsággal, csak éppenséggel tudott három világnyelvet, meg levelezőviszonyban volt a pápával, tehát voltak a paraszti létnek ellentmondó relációi. Kulinárisan, ha lehet, kontraproduktív volt, ott tehát nem tanultam én semmit.

És az édesanyjától mit tanult, tényszerűsítsük.

Anyámtól sokat tanultam, amit többször én már meg is írtam. Mi, akiket sok más hatás is ért, ha az óvodáé nem is, de mondjuk, egy iskolai étkeztetés brutalitása, időnként az ő konyháját túl finomkodónak tartottuk. Mindig olyan nagyon finoman főzött. A klasszikus eset a krumplileves. Tehát hogy abban is volt mindig egy kis tejföl, olyan franciásan volt csinálva, mi meg azt szerettük volna, ha kicsit zsírosabb meg hagymásabb, mert a barátainknál olyanokat ettünk. De a botrány igazán nem is ebből volt, hanem a struktúrából. Hogy anyámnál volt előétel. No most az ötvenes években Magyarországon élő ember nem tudta már, hogy mi az az előétel, illetve az öregek még tudták, de a mi barátaink, akikkel együtt fociztunk, nem. Mi meg úgy nőttünk fel, hogy tudjuk, mi az előétel. Az egyébként komoly kulináris fejlődés eredménye, hogy az ebéd vagy a vacsora, az egy egész. Nem pedig úgy van, hogy van a főétel, és ami előtte meg utána van, az valami mellesleg való dolog. Hanem hogy az egésznek van fölépítése. Hogy van egy vacsora, és akkor az elkezdődik egy előétellel, levessel, főétellel, egy főétellel, kettővel, hárommal – ugye, ha a régi, teszem azt, Bornemissza Anna szakácskönyvét nézzük, akkor látjuk, hogy azért nem csak három fogás volt, hanem tizenhárom vagy nem tudom én, micsoda –, és akkor annak van vége, édességek satöbbi, tehát, hogy ennek van egy íve. És a főétel, az nem a legfontosabb étel, bár igen, van egy speciális szerepe, de azért az csak egy rész ebben az egész struktúrában. És ugye, hogy ezt megszokni. Hogy ami a nagyobb kulináris kultúrával rendelkező országokban, mint például Olaszország vagy Franciaország, természetes. Ott egy akármilyen gyárban is van előétel, főétel, utóétel.

Üzemi konyhában?

Üzemi konyhákban. Ha ott betéved az ember egy olyan helyre, ami nem olyan egyszerű, mert az ember mindig csak afféle turistahelyekre téved, tehát egy olyan helyre, ahol csak olaszok vannak, mondjuk, olasz építőmunkások, akkor meglepetten látja, hogy úgy rendelnek, mint nálunk egy finom haspók. Pedig nem csinál semmi mást, csak vesz előételt, és mi az előétel, hát ugye, a tenger gyümölcsei. Aztán vesz egy tésztát, meg valami kis dolcsét... És akkor én mint ugye kifinomult kulináris nem tudom, mi, ugyanezt rendelem, és ő meg eleve tudja, mert a kultúrájában benne van. Mert – és ezt mindig szeretem is hangsúlyozni – az étkezés nagyon erősen a kultúra része. Ezért is örülök mindig a francia díjaknak, mert a francia irodalmi díjak jó része olyan, hogy szakácsok is kapják. Pontosabban fordítva van, tehát hogy az a díj, amit a szakácsok kapnak, azt időnként írók is megkaphatják. És ez mutatja, hogy ez egy fontos díj.

Ráadásul erről már az Ízvilág olvasói is tudomást szerezhettek az Ön évnyitó Ízlet-beli írásából – egy amúgy sötét téli estén.

Na tessék, mondom én, hogy a kultúra része, azt meg tudja, ugye, mindenki, hogy ismétlés a tudás anyja.

Én viszont jobb szeretném, ha az Ön anyjáról beszélgetnénk még egy kicsit tovább. Meg arról a grófságról, mely nem grófság, de azért az ötvenes években kénytelen-kelletlen éltek, mint Marci Hevesen – hogy Önt is idézzem végre –, azaz Heves megyében kitelepítettként. És a Harmonia caelestisből egyértelműen kiolvasható, hogy ott, azok között a nem éppen főúri körülmények között is meg volt bizony teremtve a forma.

Hát kulinárisan, az nyilván nem lehetett valami nagy dolog. De egyrészt valóban, ez a forma valamelyest megmaradt, és haszna is lett, mert áthagyományozódtak ételek, melyek nagyon egyszerű ételek voltak. Például a legprimitívebb, ami sok bánatot okozott, és sok kritikát kaptam én emiatt a testvéreimtől. Én nagyon krumplis vagyok, bármit szeretek, ami krumpliból készül. Hetekig el tudnék csak krumplin élni. No és van egy nagyon egyszerű krumplis étel, mely főtt krumpli, és ettől függetlenül hagymát olajjal, majd ezt a kettőt összemismásolni. És hát én éltem-haltam ezért. Nekünk, gyerekeknek pedig megvolt az a privilégiumunk, hogy születésnapkor azt kértünk, amit akartunk. No és ilyenkor mindenki mit kért? Rántott csirkét meg ilyeneket. Hogy végre akkor valami! Én meg mindig – az volt a neve ennek az ételnek, hogy kedvenc, merthogy nekem az volt – ezt rendeltem. Pedig ugye bármikor bárki, még egyedül is össze tudja ezt az ember állítani, de én akkor is mindig ezt akartam. És ezt is kaptam, azért aztán hihetetlen elvtársi kritikákban részesültem a testvéreimtől, hogy lehet valaki ilyen barom. Most is, ha egyedül vagyok, ehhez folyamodom, mert sajnálatos módon nem tudok főzni...

Nem, ez hihetetlen!

Sajnos, ez a nagy csődje az életemnek.

No de ez hogyan van, hisz Önt olvasva az embernek nemegyszer főzni támad kedve?!

Ez úgy van, hogy mindig szájaltam én, hogy de szívesen megtanulnék főzni, de ez meg az... És aztán amikor egyedül voltam, persze, ehhez azt is tudni kell, hogy nagyon keveset voltam én egyedül, mert én mindig ebben a családban vagyok. De kétszer-háromszor volt, hogy úgy egy hónapra egyedül voltam, és ugye ez kiváló alkalom arra, hogy az ember elkezdjen főzni. De mindig sajnáltam az időt. No most az úgy rémes. Tehát hogy mindig olyan kapkodva elkezdtem volna valamit, de nem jött ki belőle semmi. Így aztán inkább fogtam magamat, és puff, elmentem étterembe. Most már látom is, hogy soha nem is fogok megtanulni főzni. Pedig van olyan csodálatos, mint a szavak élete. Azt hiszem, ugye, az előbb emlegetett francia díjak is ezt bizonyítják. Tudom ám én, hogy van abban szép. Van egy barátom Hamburgban, s emlékszem arra a felejthetetlen napra, amikor egyszer náluk voltam, és szombat estére vendégeket is hívtunk. S akkor a következő történt: reggel ő és én – és ezt nem kell nagyon macsón érteni, hanem csak úgy, mint egy mesét –, a két férfi elment a hamburgi kikötőbe, a halpiacra, és vett egy eeeekkora, nyolcvancentis lazacot. Még mindenki aludt otthon, s a két férfi elment vadászni. Ez egyáltalán nem úri hely, a lazac egy vacak újságba van becsomagolva. Betesszük a csomagtartóba, hazavisszük, és elkezdődik egy főzőcske. Én mint kukta vagyok ott, kell vágni a hagymát, vágom, izét pucolni, nem tudom micsodát... És közben pedig könnyű fehér borok az asztalon, pontosabban a konyhában, amit a két férfiember iszogat, és elkezdődik ennek a főzése. A délelőtt, az elmegy, s akkor úgy délben elkezdjük, és valamikor olyan hat órára ez készen lesz. Egy hihetetlen processzus, közben beszélgetünk, csoda! Valóban csodálatos. No most ezt az időt én egyedül soha nem tudtam megteremteni. Mert kisstílű vagyok saját magammal, vagy sajnálom az időt.

Jól tettem, hogy nem hittem! Arról lehet szó valóban, hogy nem is akar főzni. Mert egyébként Ön szakembere az étkezésnek, hisz gasztronómiai szaklapokba is ír! Ön éttermeket kóstolgat és minősít. Persze, most jöhet a klasszikus tojásmese, hogy attól még, hogy nem tudok tojni, mondhatom rá, hogy záp... No de hogy egy rántottát se, semmit? Lusta.

Igen. Nem. Illetve igaza lehet, de most, hogy mondja, egyvalami van, amit tudok csinálni, és az a kocsonya. S a kocsonya, az ugyanaz a főzési metódus, amiről az előbb beszéltem, tehát, hogy hosszan tart. Közben pontosan kimérni a különböző fűszereket, időről időre leszedni a fölhabzott zsírokat, nem tudom, micsodákat, ügyelni, hogy a fokhagymát csak a legvégén tegyük bele... Az ugyanilyen jó processzus, és az ugyanilyen fehérborozással történik. Végül, ugye, kiporciózni, a cupákosokat leszedni, leszopogatni, de ezen kívül nem tudok semmit felmutatni főzésileg, valóban.

A feleségét sem lepte meg soha semmivel, a kezdet kezdetén sem?

Nem. Kezdetben, ugye, volt ez a hagyományos struktúra, hogy én eljártam hazulról dolgozni matematikusként, a munkaidő letelte után jöttem haza, úgyhogy még csak kísértésbe se eshettem. Ráadásul meg az a környezet, amely engem körülvett, hol az anyámtól, hol meg a feleségemtől, az mindig nagyon finom volt. Következésképpen én azt gondoltam, hogy a világ maga finom. Pedig csak két finom ízlésű nő kerítette körém ezt a világot. De ez azzal a következménnyel járt, hogy én nem foglalkozom a környezetemmel. Nem csinálok semmit, nem is zavar semmi. Ha nézem a barátaimat, a Nádast például, az hihetetlen ízléssel és energiával dolgokat eldönt. Én soha semmit nem döntök el a környezetemről, én mindig olyan voltam, mint a napközis. A jóllakott napközis. Mindig meg voltam elégedve a környezetemmel. Mert mindig a legmagasabb nívón kaptam. Nekem teljesen megfelelt, s azt gondoltam, hogy az természetes, hogy így van. Emiatt aztán ez ügyben passzív vagyok. Kulinárisan is ezért vagyok passzív, de ott azért van az a befuccsoláseffektus, mert volt idő, amikor azt gondoltam, na, akkor mégis elkezdek főzni, de ebből aztán, ahogy mondom, nem lett semmi.

Honnan származik akkor ez a nagy-nagy hozzáértés?

Nem minden hozzáértés, ami annak látszik. Az én látszólagos hozzáértésem pedig bizonyos tapasztalatból származik, mégpedig hogy nagyon sok nagyon jó étteremben voltam. Erre én soha nem sajnáltam a pénzt. Amikor nagyon kevés pénzünk volt, mondjuk, hetvenhétben, szinte az összeset otthagytuk étteremben. Aránytalanul sokat. Egyáltalán: az én érdeklődésem az éttermek iránt, az parodisztikus, az nevetséges. Hát gondolja meg, hogy ha én egy idegen városba beérek, s megyek az utcán, akkor minden étteremnél megállok, és megnézem, mi van az étlapján. A városról nem tudok semmit, de azt tudom, hogy melyik a három jó étterme. Azt nem tudom, hogy milyen barokk épületek vannak, és milyen gótikus templomok, de azt tudom, hogy hol érdemes megebédelnem. No, most ez vicc, látom, hogy ez nevetséges, de hát ha nevetséges, akkor nevetséges. Tehát ha őszinte akarok lenni, hogy mi érdekel, amikor egy idegen helyre elkerülök, akkor azt kell megállapítanom, hogy tulajdonképpen leginkább az éttermei érdekelnek. Elkerültem Barcelonába, mert a spanyol kiadóm Barcelonában van, és aztán persze megnéztem a Gaudíkat, s az baromi jó is volt, de csak azután, miután nagyon jót ebédeltünk... És reményem volt egy jó vacsorára. És én tudom, hogy ez nem olyan jó történet, tehát magam is csodálkozom ezen egy kicsit, hogy ez így alakult, de így alakult.

Műveit viszont megszámlálhatatlan nyelvre lefordították már, tehát jól alakult, ahogy alakult, mert e szempontból is kiélheti magát, végigkóstolhatja a világot.

Tulajdonképpen igen. Decemberben voltam most Horvátországban, mert az elmúlt évben megjelent négy horvát könyvem, s ezért meghívtak egy pulai könyvfesztiválra. És ott a legnagyobb élmény az volt, hogy kiderült, Pula környéke szarvasgombavidék. Szarvasgomba-éttermek vannak. Elmentem egy ilyen étterembe, egy egyszerű bélszín volt szarvasgombával, de annyi gombát kaptam, amennyit én még életemben nem láttam. Úgy kellett kikaparni a húst a gomba alól. Most nem tudom, hogy maga tudja-e, hogy a szarvasgomba kilója mennyi, de egy autót lehet venni rajta...

Tudom, de csak az Ízvilágnak köszönhetően, nem olyan régen ugyanis Fukári Valéria írt róla, a konyha gyémántjáról, Petrőczyné Révay Erzsébet lobbizóeszközéről, ki elsőként Rákóczinak kedveskedik vele, de szerepel megajándékozottjai közt egy bizonyos M. Groff Eszterházy JoseP’ is. És valamennyien nagyon hálásak voltak neki ezért.

Na látja. Ha most visszagondolok én is, hogy mi maradt meg nekem ebből... Hogy ott engem, rémlik, szenvedélyesen ünnepeltek mint szerzőt, hát azt már eléggé elfelejtettem, de a szarvasgombára még emlékszem.

És valóban olyan felejthetetlen, hogy Rákóczi is háromezer forint ezüstpénzt küldött érte?

A kérdés jogos. Én elég sokszor ettem már szarvasgombát, és soha nem tudtam, hogy mitől olyan különös, tehát hogy mi az a fantasztikum. Lassan adja meg magát. Talán ettől.

Készült ilyen film is, ugye jól tudom, amikor Orsós László Jakab beszélget Önnel, s közben jóízűen eszegetnek.

Igen, pont ebből a parodisztikusságból adódott, hogy egy filmet úgy csináltak meg, hogy a végén valóban eszegetés van, az is a címe, hogy Esterházy-vacsora. Egyébként kevés köze van a kulináriához, talán csak annyi, hogy az Orsós a végén Esterházy-rostélyost rendel – vagy én is? Nem, én okosan pörköltet kértem.

Tessék, és már megint a grófságnál tartunk! Ahhoz képest, hogy Ön nem az, engemet meg még nem is érdekel, elég sokat beszélek róla ma, ugye? De Ön hozta föl – bár ezt is nekem kellett volna –, az étlapon a nevét. Kivált valamilyen érzést, amikor látja?

Hát, van egy kis mulatságosság benne. De az már nagyobb dolog, hogy egy frankfurti elegáns étterem étlapjára rákerültem én.

Ön?

Igen. Tehát nem Esterházy-rostélyos, hanem EP. Mégpedig mint homár káposztával EP módra. Nem E módra, hanem EP módra, érti?

Hogyne. A fesztáv a pacaltól a homárig terjed...

És akkor még márka volt, és 54 márkába került az étel, tehát nagyon jó kis drága étel volt...

Drága ember...

... és elég sokáig rajta volt, úgyhogy akkor kezdődhetett az izgalom, mint egy könyvnél, hogy meddig marad a listán. De azt gondolom, hogy avval elértem a szakmai csúcspontomat. Egy étlapra rákerülni... Mit mondjak, egy Jókai!

No és azok az E-receptek otthon gyakran terítékre kerülnek?

Nem. A Gitta egyszer megcsinált egy ilyen Esterházy-rostélyost, hogy akkor lássuk, hogy az milyen, mert ugye annak több verziója van, és amit az ember úgy általában eszik, az nem rossz, de nem is jó.

Milyen az igazi, akkor mondjuk el! Tudja-e?

Hát, nem tudom... Például pánikból rostélyos helyett bélszínt szoktak venni, hogy még jobb legyen. De nem, rostélyos kell hozzá. És akkor van ez a, egy ilyen kicsit savanykás szósz hozzá, aminek az elkészítését én most nem tudnám prezentálni, de hát a recept szerint pontosan meg kell csinálni, és akkor egy nagyon érdekes étel lesz belőle. Nagyon nem triviális. Sokféle íz van benne, tehát egy jól kitalált étel. Esterházy Pálnak, aki a 19. században angol nagykövet volt, annak a szakácsa találta ezt ki, azt hiszem.

Én az elmúlt karácsonyra Esterházy-tortát sütöttem a családomnak. Hát, mit mondjak, elég macerás volt, de ők kijelentették, hogy ezentúl csak ilyet akarnak. Legalább nekik is lett konkrét hasznuk abból, hogy az anyjuk Esterházy-rajongó. Én viszont vagy négy Esterházy-tortarecept közül böktem rá a legkevésbé macerásra, úgyhogy most már abban sem vagyok biztos, valóban Esterházy-torta volt-e az.

Hát igen. Ezt tőlem nem fogja megtudni. Szerintem a francia forradalom jegyében kell nézni ezeket a recepteket, tehát az egyéni szabadság és ízlés jegyében, és ha például túl édes, akkor visszavenni, ha nem, hozzátenni, azt biztosan tudom, hogy nem diót kell venni, hanem mogyorót, tehát ez rendben legyen... De hogy ehhez én rendesen hozzászólni tudjak, ahhoz az kellene, hogy főzős ember legyek.

És a finom ízlésű felesége, Gitta mennyire főzős ember? Napi szinten?

Ő egy nagy főzőtehetség. Ám azonban közben eltelt egy kis idő, és most éppen krízisben van, krízisben vagyunk... Tehát hogy elege van a főzésből. Négy gyerek, az nem nagyon szórakoztató, mármint az a fajta főzés. A gyereknél, ugye, nincs mese, ott mindennap ott kell lenni az asztalon az ételnek, de hát ezt nagyon jól ismeri maga. Szóval hogy ebéd, vacsora, ebéd, vacsora... és ez így megy, s mindennap kell valami, ráadásul időben kell, ennek semmi köze nincs a kulináris ügyekhez, ez egy taposómalom. És az a balszerencsés dolog támadt, hogy ez az én feleségem beleunt a főzésbe. És mivelhogy már kevesebb gyerek is lakik otthon, valami különös alkalom kell ahhoz, hogy rávegye magát úgy igazán, tehát hogy figyelmesen. Egyébként zseniális érzékű nő, és épp ebben a családi gyárban nagyon fontos, hogy az ember gyorsan meg tudjon valamit csinálni. S ő, hihetetlen, hogy negyedóra alatt olyan ebédet vagy vacsorát tud összevágni valami maradékokból, ami, ugye, definiálhatatlan, hogy mi az, ami lett, de hát fantasztikus. És ez megfizethetetlen ennyi ember között, hogy ez működjék. Hogy nem kell várni, nem kell lamentálni, hogy jaj, akkor most mi legyen, hanem valami van, és akkor abból. Tehát ő nagyon jó érzékű főzős ember, ugyanakkor nagyon jó társ is ezekben az éttermi kalandozásokban. Például a mai napig nem bírunk, mert sajnáljuk, ugyanazt rendelni. Merthogy az kár. Mást kell rendelni, és akkor felezzünk. Vagy nem kell felezni, de átadjuk, és akkor két dolgot lehet egyszerre megismerni. Néha van, hogy én annyira szeretnék ezt, és akkor a másik, hogy de én is annyira szeretném, és akkor az olyan nevetséges, mert persze, hát, ha annyira szeretjük, akkor vegyük ugyanazt. De olyan erős ez a tiltás, hogy egy kezemen meg tudom számolni, amikor ugyanazt rendeltünk. Mert az evés mint egy fölfedezés, egy helynek vagy egy konyhának vagy egy szakácsnak a megismerése, az olyan erős szenvedély, hogy ebben a tiltásban tart minket. De ez nagyon jó, hogy ő osztja ezt az idiótaságot velem.

Ez nem is idiótaság.

Jó, meggyőzött. Egyébként a francia kiadómnak is azt mondtam, hogy csak akkor vagyok hajlandó szerződést aláírni, hogyha a kiadó kötelezi magát, hogy a könyv megjelenésekor a szerzőt elviszi egy legalább kétcsillagos étterembe. És nem voltak hajlandók ilyen szerződést írni, mert azt mondták, hogy ez komolytalan. De hogy én komolyan értem. Jó, ők ezt akceptálják, el is visznek, de nem hajlandók beleírni a kontraktusba. Kicsit még huzakodtam, de hát van egy ilyen évszázados hagyománya a komolyságnak, nem került a szerződésbe. Aztán pedig elvittek jobbnál jobb éttermekbe, de furcsállták kicsit a történteket.

Nincs humorérzékük.

Én ezt nem humornak szántam.

Megfelelő humorérzékkel szerintem azt is meg lehetett volna érteni.

Ha mondja. Mellesleg financiálisan sem volt rossz ötlet a részemről. Mert egy francia első osztályú étterem, az több pénz, mint amennyit a könyvek behoznak.

Nos, tehát megállapíthatjuk, hogy Ön tulajdonképpen egy jó ívű vacsorával, valami ínyes fogással vagy akár egy ehető kajával is levehető a lábáról?

Mér, mit főzött?

Én ezt nem humornak szántam. Ha jól tudom, vannak olyan tisztelői, akik időnként meglepik valami finommal.

Akadnak kedves emberek, igen. Volt egy magyartanárnő, aki minden évben a születésnapomra meglepett egy tortával. Jött egy diákja, és hozta a tortát. Elképesztő torta volt egyébként, piskóták mindenféle alkohollal meglocsolva, meggy, csoki, tulajdonképpen egy posztmodern lagybaty, minden volt benne. Ilyen nagyon buja, fantasztikus torták voltak azok. Minden év április 14-én beállított egy gyerek, és mondta, hogy XY tanárnő küldi. És azért az jó.

Az bizony jó. S erről jut eszembe, otthon van-e torta, mondjuk, születés- és más ünnepnapokon?

Hát van egy alaptorta, az úgynevezett Babica-torta. Babica az édesanyám nővére, aki még él, és elképesztően jó tortákat tud csinálni. S neki van egy – szerintem – mandulás tortája, aminek, mint látja, nincs is neve, egyszerűen csak Babica-torta, és hát az a világ teteje. A nők próbálták ezt megtanulni, de az az igazi, ha ő csinálja. S szerencsére 85 évesen is meg tudja csinálni, vagy legalábbis meg tudja mondani, hogy hogyan. Anyámnál is voltak torták, de az az igazság, hogy én magamat nem tartom édesszájúnak. Persze, amiről az elején beszéltünk, egy vacsora ívébe ez is beletartozik, és akkor ott szeretem is az édességet meg a hozzá való borokat. Az még egy érdekes dolog. Azok azért jók tudnak lenni. Egy jó tokaji egy édességgel egyben ott a végén.

Az, hogy így tobzódunk mi itt az ízekben, nagyon rendben van, annál is inkább, mivel benne járunk a farsangban, mikor tobzódnánk, ha most nem. Ám mire e mi beszélgetésünkre nyomtatásban is fény derül, ha jól sejtem, épp a nagyböjti időszak kezdődik. Ennek kapcsán érintsük egy kicsit a kímélő étkeket, a különböző diétás programokat, tisztítókúrákat, egyéb fogyasztó, alaktartó, már-már önsanyargató procedúrákat, egyebeket. Van-e ezekről valamilyen véleménye?

Ez elsősorban alkat kérdése is. Ennek nincs viszonya az egészséghez meg a soványsághoz-kövérséghez, ennek ahhoz van viszonya, hogy az ember mit szeret magán, meg mit nem. Én azt legitimnek tartom, hogy az ember időnként nem szereti a saját súlyosságát, merthogy az nem olyan jó. Azt nem tartom normálisnak, hogyha ennek az ideális testidiótaságnak a rabjává lesz. Merthogy ez egy külső szempont, ezt nevetségesnek tartom. Engem nem nagyon érdekel, hogy egy-két-három-öt kilóval több vagyok, mint kéne. Annál is inkább, mert látni, ugye, ezeket a korombéli férfiakat, akik ha beülnek vacsorázni, s ahelyett hogy rendes súlyos tehénhúsokat ennének vörösborral, ásványvizeket isznak, és salátákat esznek, és nyilván azt remélik, hogy örökéletűek lesznek. No most látni ilyeneket, látni azt is, hogy egy deka felesleg nincs rajtuk, s ebben nyilván van jó is, de én még azt is látom benne, hogy van nevetséges is.

Úgy is van. Hagyjuk hát itt az ÍVnek a végén azt a tokajit az édességgel egyben. Aki pedig komolyan tartja a böjtöt, annak ajánljuk a kedvencet, Esterházy Péter születésnapi kívánságát. (Új Szó, Ízvilág melléklet, 2004. február 27., 16–17. oldal)