A minap a gólyával kapcsolatosan jutottak eszembe fura gondolatok. Aztán megkaptam a Vasárnap a heti számát, és csudák csudájára tél közepén benne volt a gólya! Ezek szerint nemcsak én várom. No nem a gyerekszállítót! Ahhoz már öreg vagyok. Az igazit!
Az előttem elterülő mezőkön nagy tócsákban áll a víz. Mint valamikor régen, mikor még a falunkban fészkeltek a gólyák. Ki-kinézek az ablakon, és nem tud elhagyni a gondolat: Ha ezt látná a gólya! Ha most itt volna, biztos rakna a faluban újból fészket. De tél van, a gólya meg messze. Pedig már várom. Már csak rövid hónap, és itt fog keringeni a szülőfalum fölött. Ráismer, és boldogságában nagy köröket tesz: Hazaérkeztem! Pedig a régi haza menyire megváltozott. A fűzfás, itt-ott vizes rétből mára szántóföld lett. A Sajót beszabályozták. A rétről a vizet levezették, a faluból minden víz a kanalizációba folyik. Eltűnt a gólyahírtől sárgálló kis patakocska, eltűntek a fűzfák és a békáktól hemzsegő pocsolyák. Aggódva várom, vajon lesz-e mit ennie a hosszú út után, ha hazatér.
Hogy mióta várom a gólyát? Gyerekkorom óta. A Dusza-kertben egy nagy szalmakazal tetején fészkelt, költötte a kicsinyeit. Szárnyteregetéssel és hajlongással üdvözölte a napot, kerepelt, hosszú piros lábain méltóságteljesen sétált a réten, és ami a legfontosabb: szénatakaráskor cukorkákat potyogtatott a fűzfák tövébe. Háromszor, négyszer is körbekutattam minden fűzfát, míg a felnőttek a réten dolgoztak. Akkoriban a cukorka nagy dolog volt. Azóta, ha gólyát látok, még az autóból is integetek neki. Ha tehetem, kiszaladok az útra vagy a kertbe, hogy üdvözöljem. Ha letelepszik valahol, rituálisan, gólya módra üdvözlöm. Az az ősz hajú néni, aki egylábon áll és széttárt karokkal hajlong előtte, az én vagyok. Kerepelnék is, de nem tudok. Legszívesebben békával is megkínálnám, de sajnos már békák sincsenek. Pedig mennyi volt belőlük, és micsoda koncerteket adtak!
Már pár éve nincs fészkük a falunkban. Pedig annyira szeretném! Mondom nekik: Jöjjetek vissza, rakjatok fészket! Értik is, meg jönnének is, de valahogy nem jön össze a dolog. Már kétszer próbálkoztunk. Közösen. Tetszett nekik a vasúti sínek melletti magas oszlop. Mondták: ez jó hely, innen belátják az egész határt. De nem tudtam nekik elintézni az építkezési engedélyt. A vasút sehogy sem akart beleegyezni. Következő éven váltottak. A faluban kerestek egy villanyoszlopot. Jaj, de boldog voltam! Már készült a fészek... de valakinek nem tetszett, hogy ott fognak szemetelni és kerepelni. A természetvédők se segítettek. A villanyvezeték nekik sem tetszett. Nem is tudom, tudtak-e ezekben az években tojást rakni, költeni. Tudom, hogy minden intézkedés a javunkat szolgálta, de én mégis várom a gólyát. A hosszú lábút, a hosszú csőrűt, az igazit. Bízom benne, hogy lesz még a falunkban, mint azelőtt. Oly kevés kell hozzá: egy tavacska, vizes, mocsaras terület, ahová visszatérhetnének a békák. És természetesen egy kis emberi jóakarat: nem csak élni, de élni hagyni is. Addig a fák körül én szórom szét helyettük a cukorkákat, hogy az unokáimnak is legyen okuk várni a gólyát.
Tömöl Zsuzsa, Gömörhorka
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.