Kép Unsplash
Könny szökött a szemébe. Különösebb oka nem volt rá látszólag, mégis ott ült az asztal mellett és egyre homályosodott előtte a kép. Csillogni kezdett minden, a tárgyak körvonalai eltűntetek, a színek keveredni kezdtek.
Az első könnycsepp legördült az arcán. Búslakodásra is akadt volna ok bőven, de ezek nem a bánat, sokkal inkább az öröm könnyei voltak. A szája önkéntelenül is mosolyra húzódott, miközben érezte, olyan, mintha egy másik dimenzióba került volna. Oda, ahol semmi sem számít, csak a szeretet. Ezen a homályos, mégis tűpontosan éles szemüvegen át látta a világot. A saját világát. Mindazt, ami történt az elmúlt esztendőben. Látta a bút, az év nehézségeit, félelmeit, mindennapi és nem mindennapi kínlódásait. Érdekes, mégsem a fájdalom könnyei csorogtak arcán, hanem a háláé. Azt érezte, így visszatekintve mindez már kevésbé számít, s ha fájt is, mára már lehet vele élni.
A homályban látta a saját örömét. Annak minden jelentős és jelentéktelen pillanatát. Az embereket, helyzeteket, pillantásokat, amelyek a boldogságot hozták-vitték az életében. Könnyei folytak, arca mégis ragyogott. Volt, amit már rég elfeledett, akire nem is emlékezett, s olyan is, aki máig mindennapi örömének okozója. Hálás szívvel tekintett e furcsa szemüvegen keresztül ismerősre és ismeretlenre egyaránt. A furcsa, létnélküli állapotából a kakukkos óra zökkentette vissza a valóságba. Érezte, hogy valami megváltozott, s miközben zsebkendő után kutatott, meglátta magát a tükörben. Arcán még mindig ott volt a mosoly, s egyszer csak megértette, mit akart üzenni ez az éber álom: minden elmúlik.
Mosollyal teli évösszegzést, zárást kívánok Neked!
Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.