Az utolsó felvonás
Jelre várt. Egy mások számára láthatatlan, fényeken túli, aprócska jelre. Egy messziről jövő, fontos üzenetre. Erről beszélt több mint egy éve. Ez foglalkoztatta. Ez volt az egyetlen vissza-visszatérő gondolata. Hogy ők ketten, élete egykori párja, nagy szerelme, első számú alkotótársa, Maár Gyula és ő találkoznak-e még? Mert ha igen, akkor mindent lezárva készen áll a végső útra.
De a jel váratott magára.
Lassú volt a búcsú. Fokozatos. Előbb az otthonától köszönt el, Budán. Csendre, háborítatlan nyugalomra vágyott. Velemi házának képzeletbeli bástyái közé. Szeretett diófája finom ölelésére. Kertbe futó udvara biztonságot jelentő illatára. Gazdag életet éltem, közölte egyetlen mondatba sűrítve a számára leglényegesebbet. Filmben is, színpadon is megélt több száz életet, de a legszebbet, a legszínesebbet, a legteljesebbet a Teremtő színe előtt élte meg.
A vallással hadilábon állt. Ezt így ő fogalmazta meg. Misére járni nem szeretett, templomba viszont igen. Beszélgetett Istennel. Kért tőle hülyeségeket is, mesélte, de olyat is, hogy tartsa rajta a szemét, nehogy emberileg elromoljon. Ezt is gyakran hallottam tőle. Hogy megőrizni az emberi nívót külön művészet. Jónak maradni minden helyzetben. Egy igazán jó színész teljesen rossz nem tud lenni, még akkor sem, ha a jelleme, a magatartása megbicsaklik. De azt a ragyogást, amely az emberi nagyságból ered, elveszíti. S ezt már a közönség is észreveszi. Ez is az ő megállapítása. Egy nagy művészé, aki emberként is nagy tudott lenni.
Budai lakása után a színháztól is elbúcsúzott. Ez sokkal fájóbb volt számára. Ebbe kapaszkodott a legtovább. Hogy ha felépül, még színpadra léphet. Volt néhány dédelgetett színészi álma. Lear királyt játszott volna Vasziljev rendezésében. Vagy Hemingway Öreg halászát. Azt is a moszkvai sztarec állította volna színpadra. De már egyikre sem volt lehetősége. Pedig volt néhány nagy vitájuk Kaposváron, amikor a Naphosszat a fákon próbái folytak. A szigorú orosz színházi mogul nem kegyelmezett a fizikai halálból visszatért színésznőnek. Tudta, hogy félholt állapotban küzd Marguerite Duras szövegével, hogy lebénult jobb kezével még egy papírlapot sem képes megfogni, és tizenöt percnél tovább képtelen dolgozni, koncentrálni, ennek ellenére ő maga is mindent nagyon akar, legfőképpen élni a visszakapott lehetőséggel. Hogy tovább élhet, tovább haladhat azon az úton, amelyhez irdatlan energiára volt szüksége. Minél nehezebb az út, annál felfokozottabb az örömöm, mondta hetvennégy évesen. De még utána is játszott több helyen. Forgatott is, ha hívták. Hőstettet hőstett után hajtott végre.
Az elmúlt három év volt a legkeservesebb számára. Amikor már tudta, hogy nem hitegetheti magát a nagy visszatéréssel. Hogy ki kell mondania: színpadra lépni már nem tud, új szerepben a közönsége már soha nem láthatja, hiszen velemi otthonában is nehezen közlekedik.
Csakhogy az élni akarása minden kínját-fájdalmát uralta, sőt le is győzte. Erős volt a szíve. Itt tartotta. Jobb napokon kinézett az ablakon. A kapuig már nem jutott el. A világ azonban így is ott volt nála. Fotókon, apró tárgyakban, lelkének fontos emlékekben, Maár Gyula és két gyermekük, Teréz és Son szemében.
Szeretett ápolója, gondozója a nap huszonnégy órájában ott volt mellette. Vigyázott rá, óvta-féltette mindentől, ami bajt okozhatott volna legyengült szervezetének. Szombathelyi orvosai is állandó megfigyelés alatt tartották. Tudták, mindennemű láz végzetes bajt okozhat nála. A legnagyobb sikernek azt könyvelték el, ha étvágya volt, enni tudott. Valamikor tavaly ősszel azzal dicsekedett, hogy már túlsúlyos. Negyvenhárom kiló nyolcvan dekát mutatott a mérleg alatta.
Súlyos sorsok madárcsontú asszonya volt. Az év elejétől már a semmiből fogyott. Éjszakáit ébren vagy félálomban töltötte, nappal aludt, sokszor délután ötkor kelt. Suttogva beszélt. Szaggatottan. Gyakran alig hallhatóan. Nehezen érthetően. De amíg kezébe tudta venni a telefont, felvette, ha hívtam.
Tudta jól, hogy mi következik. Nem félt tőle. Fel is készült mindenre. Földi dolgait precízen elrendezte. Jó szóval sem maradt adósa senkinek. Már csak a jelre várt, amely egy hűvös hajnalon megérkezett végre. Halhatatlan, megfoghatatlan volt az üzenet. Egyedül ő értelmezhette. Kezét már nem tudta felemelni, hogy annak az egy embernek, aki ott ült szorosan az ágya mellett, jelezze, hogy megjött, amire olyan régóta várt, de az arcán megjelent egy félmosoly, amely arról árulkodott, vette a távoli üzenetet, amely egyetlen szóból állt.
Törőcsik Mari nyolcvanhatodik évében járva erre az „igen!”-re hunyta le örökre a szemét.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/17. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.