Kadarkai Endre: "Szegény nagymamám, ha hallaná"

Gyerekként a saját gombfocimeccseit közvetítette, és arról álmodott, hogy televíziós műsorvezető lesz. Ma ő az egyik legnépszerűbb magyar riporter: Youtube-csatornájának több mint 140 ezer követője van, beszélgetőműsoraira pedig 55 milliószor kattintottak rá. A Párkányból induló, Budapesten élő Kadarkai Endrével beszélgettünk.

A Szavakon túl című műsorodban azzal kezded a beszélgetéseket, hogy felsorolsz néhány kifejezést, s azokból választ az interjúalany. Most fordítsuk meg a szerepeket, neked kell választanod az alábbiak közül: becsvágy, iskolatáska, cselédandalító díszzsebkendő, emberlépték, dovidenia. Melyikkel kezdjük?

Legyen a becsvágy.  

Húsz évvel ezelőtt a Riporter kerestetik című műsorban azt mondtad az akkori kultuszminiszternek, Hiller Istvánnak: „Látom, hogy egy becsvágyó emberrel van dolgom.”

Ma már különösen hangzik, de akkor bármit kérdezhettem volna Hillertől – egy minisztertől! – a tévében. Nem egyeztettük előre a kérdéseket. Még csak nem is utaltak arra, hogy valamilyen témát jobb volna elkerülni.

Hogy jutottál el odáig, hogy tizennyolc évesen miniszterrel készíts tv-interjút?

Épphogy leérettségiztem, amikor megláttam a tévében a hirdetést, hogy riportereket keresnek. Abban a pillanatban tudtam, hogy jelentkezni fogok. Erre készültem gyerekkorom óta, holott eladdig szemernyi tapasztalatom sem volt.   Csak akkor lett egy pici önbizalmam, amikor az előválogatás során föltették a kérdést, hogy hányan olvastak azon a nyáron legalább öt könyvet és az ezer jelentkezőből csupán néhányan jelentkeztek. Én akkoriban valósággal faltam a könyveket. Aztán csörgött a telefon Párkányban, és azt kérdezték, ott leszek-e másnap reggel kilenc órakor a budapesti stúdióban. Mondtam, hogy valószínűleg igen. Tizennyolc éves voltam, addig sosem jártam egyedül Budapesten. Azt se tudtam, hol kell leszállnom. Megérkeztem az Árpád-hídhoz, és rögtön elkeveredtem. Egyébként is meglehetősen rosszul tájékozódom. Végül negyedórát késtem. Beléptem egy terembe, ott várt Gyárfás Tamás, Baló György, Vitray Tamás, Megyesi Gusztáv és Ragáts Imre, az MTV akkori elnöke.

A felvételen az látszik, hogy meglehetősen laza nyári szerelésben érkeztél.

Nyári papucs, kigombolt ing, rövidnadrág. S persze vállig érő haj, napszemüveg. Gyárfás elképesztő módon leteremtett, a maga pikírt stílusában, hogy mégis hogy vagyok felöltözve. Fölhívta a figyelmemet arra, hogy egy miniszterrel fogok beszélgetni, még jó, hogy nem meztelenül jöttem. Igaza volt. Szombat délelőtt ment le az adás, de így is négy-ötszázezer ember nézte meg a tévében.

Nem izgultál?

Dehogynem. Csoda, hogy nem ájultam el. Arra emlékszem, amikor Baló bemondta, hogy „Kadarkai úr”, megfordult a fejemben, hogy elnézést kérek, és kimegyek hányni. Annyira rosszul voltam. Aztán ez átment rajtam. Rettenetesen be voltam tojva, de közben élveztem is az egészet.

Milyen volt a visszhang?

A műsor egy pontján Baló megállította az adást és azt mondta: ez a fiú figyelemre méltó! Olyan bátorító mondatokat kaptam, hogy utána három méterrel a föld fölött jártam.

Ma azt írják rólad: „Kadarkai újságíró, kedves ismerős, nyomozó őrmester és pszichológus egy személyben.” Melyiken kellett a legtöbbet dolgoznod?

Imádom a krimiket, de nem vagyok jó nyomozó, nem szeretem nyakon csípni a másikat. Érdekel az emberi lélektan, de pszichológus sem vagyok, az egy szakma. Újságírónak sem tartom magam. Talán ahhoz van adottságom, hogy empatikusan tudjak beszélgetni emberekkel. Riporter vagyok, műsorvezető. Kedves ismerős? Nem tudom. Ezt majd döntsd el az interjú végén.

Korábban napokig készültél egy-egy beszélgetésre. Nehéz úgy életben tartani a riporteri kíváncsiságot, ha majdnem mindent tudsz a vendégedről?

Vitray egyszer azt mondta, a jó riporternek az az ismérve, hogy figyel. Vagyis nem az a legfontosabb, hogy monomániásan jó kérdéseket tegyünk fel, hanem hogy tudunk-e figyelni, reagálni. Már nekem sincs előzetes koreográfia a fejemben. A beszélgetés során menni kell az alannyal. De ebben sok munka van. Meg tudok őrülni attól, ha kérdezőként úgy ül le valaki, hogy nem készült föl, mert szerinte így lesz spontán a beszélgetés. Ezt lustaságnak hívják.

A rögtönzés is flottul megy? Ha itt a kávéházban megjelenne, tegyük fel, Jézus Krisztus, tudnál mit kérdezni tőle?

Ebben azért nem vagyok biztos.

Képzeljük el a helyzetet.

Szegény nagymamám, ha hallaná.

Jelenjen meg inkább Márai Sándor?

Ha kérhetem.

Tőle mit kérdeznél?

Nem tudom. Lehet, hogy ijedtemben leverném a vizespoharat.  

Szereted Márait?

Márai egy szellemóriás. Bár, ha az ember elolvassa a naplóit, abból azért kiviláglik, hogy az emberi makulátlanság és az írói nagyság nem ugyanaz. Lolával, élete társával, tudott kegyetlen is lenni. Woody Allen mondja azt, hogy azért nem szeretett volna Marlon Brandóval forgatni, mert ha közel megy hozzá, csalódik benne. Úgyhogy talán nem is olyan nagy baj, hogy Márai most nem kávézik velünk.

Akik visszajöttek – ez volt a címe annak a műsorodnak, amelyben olyan embereket beszéltettél, akik visszajöttek a halál széléről. Milyen tanulságot szűrtél le a végén? Van túlvilág?

Nem tudom. Ugyanolyan talány számomra, mint a műsor előtt volt. De azt hiszem, jobb úgy élni, azzal a tudattal, hogy van folytatás. Ki miben hisz, abban üdvözül, de amikor kizárólag azzal érvel valaki, hogy a sorsát a karma határozza meg, vagy a születési dátuma, és sorolja, hogy a csillagok állása így, a bolygók állása úgy, nos, akkor azért felugrik a szemöldököm. Szerintem mindenekelőtt biztosan nem ez befolyásolja az életedet, hanem a gyerekkorod, a szocializációd, a mintáid, a csalódásaid, a sikerélményeid, a személyiségképleted, a genetikád, az intellektusod, az önreflexiód, a korrekciós készséged és így tovább. De nyilván egyszerűbb csupán a horoszkópban hinni, mint belátni, hogy felelősek vagyunk a saját életünkért. Biztosan te is ismersz hatezer olyan embert, aki beviszkizve, besörözve éjjel fél 2-kor levezeti neked, ki a felelős az ő sikertelenségéért: a szülei, a felesége, a férje, a főnöke, az anyósa, az apósa, a kisebbségek, a kormány, a körülmények. Egyvalakit biztosan nem említ meg ebben a nagy kavalkádban, saját magát.

Te elégedett vagy az életeddel?

Nézd, már eddig csodálatos dolgokat kaptam ettől a szakmától, egy párkányi fiú számára korábban elképzelhetetlennek hitt élményeket. Jelenleg a Youtube-csatornámnak havonta közel 3 millió kattintása van. Ez óriási szabadságot ad. A saját műsoraimban a saját kérdéseimet tehetem föl, nem kell kompromisszumokat kötnöm, nézik az általam kitalált formátumokat, megbecsülnek… Régen pontosan ilyesmiről ábrándoztam. Számomra ez eszményi állapot. De vágyom már egy féléves kimaradásra, egy nagy feltöltődésre.

Mivel töltődsz föl?

A semmittevéssel. Az csodálatos tud lenni. Amikor az embernek nem kell szorongani a teendők miatt. Hogy minduntalan föl kell hívni, le kell adni, válaszolni kell, készülni kell. Meghalok a határidőktől. Jó lenne kikapcsolni mindezt. Felszabadító érzés akkor kelni, amikor akarok.

A következő kulcsszó az iskolatáska. Nem bánod, hogy nincs diplomád?

Nem vagyok rá büszke, de úgy alakult, hogy egyik felsőfokú intézményben tett látogatásom sem végződött diplomával. Jobb lett volna, ha ezek az évek nem így zárulnak, de mindez nem jár belső szorongással, vagy bizonytalansággal.

Adsz a formára, az öltözködést beleértve. Friderikusz műsorában mondtad azt a zakózsebedből kikandikáló zsebkendőre mutatva, hogy cselédandalító díszzsebkendő. Exhibicionista vagy?

Van bennem exhibicionizmus bőven. De nem szeretek nyilvánosan beszélni magamról.

Ezt jelezted az interjúnk előtt is. Azt hittem, csak manír.

A manírokról is leszoktam.

Voltak?

Voltak.

Mondj egy példát.

Kitaláltam, hogyan kell megigazítanom a szemüveget. Rettenetesen tudálékos mozdulat volt. Sok idegen szót használtam, mert huszonvalahány évesen azt hittem, így fog komolyan venni Hankiss Elemér vagy Jancsó Miklós. Nevetséges voltam.

Van olyan tulajdonságod, amit riporterként nem szeretsz magadban?

Van, sok. Az utóbbi időben például elkezdtem jóváhagyólag hümmögni. Mond valamit az interjúalany, én pedig hümmögök, hogy igen.

Milyen a jó riporter?

Sokféle iskola van, én azt vallom, a riporternek az a dolga, hogy általa mutatkozzon meg a másik ember a létező legpóztalanabb formában. A folyamatosan vitatkozó, saját véleményét a másikra ráoktrojáló riporteri attitűd távol áll tőlem. Vitray ezt úgy fogalmazta meg, hogy aki felülkerekedik, az alulmarad.

Milyen a jó kérdés?

Szilágyi Jánosnak volt egy műsora, az volt a címe, hogy Nagyítás. Jött az ismert vendég, hozta a képeket a családi archívumból, arról beszélgettek. Képzeljük el: adott a kép, amelyen a jeles színész látható a feleségével. Mit mond egy átlagos műsorvezető? Negyven éve vagytok együtt jóban-rosszban a feleségeddel, itt éppen Jesolóban, családi körben… S erre az alany válaszol valami csacskaságot, hogy igen, Ilona negyven éve a társam, van három gyönyörű gyermekünk. Ehhez képest mit csinál Szilágyi? Megnézi a képet – többen ülnek egy asztal körül, mindenkinek van valami a kezében, sör, üdítő, gofri, palacsinta, csak az interjúalany kezében nincs semmi –, és azt kérdezi: figyelj már, itt vagytok Jesolóban, mindenkinek van valami a kezében, csak a tiédben nincs semmi, te egy bevarrt zsebű, garasoskodó csávó vagy? Ez a különbség. Neki ugyanarról egészen más jut az eszébe, mint a többségnek. Ez ritka adottság. Kácsor Zsolt írja az új könyvében, hogy óvodás korában az egyik társa fordítva ette a vajaskenyeret, a vajas oldala volt lent. Kácsor megkérdezte tőle: így finomabb? A válasz: nem finomabb, de érdekesebb!

Jöjjön egy új kifejezés a listáról: a becsvágy, az iskolatáska és a cselédandalító díszzsebkendő is volt, marad az emberlépték és a dovidenia.

Legyen az emberlépték.

Kosztolányit idézted egy interjúdban: fontos, hogy egy történet emberléptékű legyen. Mit értesz ezen?

Hogy érthető legyen emberi viszonyrendszerek mentén. Nem elvont, nem absztrakt. Koltai Lajos mondta egyszer, hogy olyan filmeket szeret, amelyekben egymásba szeret a lány meg a fiú, de az apa nem akarja a házasságot. Ezek emberi dilemmák és konfliktusok. Átélhetőek, köznapiak, adekvátak. Engem kizárólag az emberi történetek érdekelnek. Nincs annál izgalmasabb és összetettebb jelenség. Ha elmegyek egy külföldi városba, ott sem az épületek érdekelnek, hanem az emberek. Hogyan élnek. Mikor esznek. Mennyit nevetnek. Boldogok-e. Milyenek a nők, kacérak vagy visszahúzódók? Ahogy öregszem, egyre jobban tudok szemlélődni.

Könyvvel a kezedben érkeztél. Sokat olvasol?

Nem annyit, amennyit szeretnék. A könyv munkaeszköz is számomra. Aki folyamatosan a magyar nyelvet használja, annak elengedhetetlen, hogy választékosan fejezze ki magát. Ötéves koromtól közvetítettem magamnak a saját gombfoci-meccseimet, a koromnak megfelelő, tőlem telhető legnagyobb nyelvi igényességgel. Remélem, nem voltam dinnye, de már akkor is azzal az illúzióval fogalmaztam, hogy ezt a tévénézők is hallgatják. Természetesen pontosan tudtam, hogy ez nincs így.

Hány interjút készítettél eddig?

A pontos számot nem tudom, de több százat, közel ezret.

Bármilyen lehet a lelkiállapotod, ugyanúgy leülsz és csinálod. Megterhelő néha?

Ez minden szakmával így van. Az orvos is operál, a színész is színpadra lép, a pszichológus is odaül, akkor is, ha nincs hozzá kedve. Szerintem ez a profizmus. Nekem az a szakmám, hogy érdeklődő és kíváncsi legyek. A nézőt nem érdekli, hogy mi van a fejemben. Amikor tanítottam, egy lány nem írta meg a dolgozatát, mert összeveszett a fiújával. Azon az órán pont ott volt egy jeles magyar író is, aki elmesélte, hogy az édesapja halálának délutánján is megtartotta a közönségtalálkozót. Mondtuk a lánynak, hogy figyelj, ez ilyen szakma. Nem írtál meg egy dolgozatot, mert összevesztél a pasiddal? Mi lesz, ha épp élő adásban fogsz ülni? Bemondjuk, hogy bocs, ezennel vége az adásnak, mert Géza megsértődött? Ez nem tartozik a nézőkre, már bocsánat.

Önmagaddal szemben szigorú vagy?

Szigorú is, kritikus is. Nem vagyok az a típus, aki hazamegy, megnézi a saját interjúját, és elégedetten azt mondja: Endre, ezt most nagyon odaraktad! Inkább a hibáimat szoktam észrevenni. A lehető legtöbbet akarom kihozni magamból, de nincs bennem versenyszellem, nem akarom legyőzni a pályatársakat, nem is méricskélem magam másokhoz. Annak semmi értelme.

Fontosak számodra a visszacsatolások? Elolvasod a kommenteket?

Ma már ritkán, és sajnálom azokat, akik teljesen elvesznek a kommentmezőkben. Egy idő után ugyanis belátod, hogy nem szerethet mindenki. Egyszer Rónai Egon meghívta a műsorába a fentebb említett Szilágyi Jánost. Szilágyi azt mondta: hiába tudja, hogy ez egy jó interjú, ha ezt az adást nézi négy ember, abból kettőnek tetszik, a harmadik úgyis azt mondja, mekkora seggfej ez a Rónai, a negyedik pedig azt, hogy mekkora hólyag ez a Szilágyi. Nem tudsz mindenkinek megfelelni.

Egy kulcsszavunk maradt hátra, a dovidenia. Arra utal, hogy Párkányban érettségiztél, de nem beszélsz szlovákul.

Ötéves koromtól tudtam, hogy Magyarországon van a jövőm. Szabó István filmrendező egyszer megkérdezte tőlem, kit ismerek a szlovák színészek közül. Pironkodva válaszoltam, hogy senkit. Én színmagyar családból jövök. Benedek Miklóst ismertem, Szacsvay Lászlót meg Gálvölgyi Jánost. A magyar kultúrán nőttem föl. Ettől még meg kellett volna tanulnom.

Nem politizálsz, a közéleti témákat tudatosan kerülöd, de vannak fontos társadalmi ügyek, amelyek mellé odaállsz. Ilyen az anyanyelvi oktatás ügye, hogy a szlovákiai magyar gyerekek magyar iskolába járjanak. Miért fontos ez számodra?

Ez közösségi felelősség. Ha nem járnak magyar iskolába a gyerekek, akkor ötven év múlva nem lesz magyar a Felvidéken. A gyerek nem attól fog jobban érvényesülni az életben, ha szlovák iskolába jár. A magyar iskolában is meg lehet tanulni szlovákul. Nekem nem sikerült, ez az én hibám. De a magyar iskolával igenis lehet egészséges lelkű, normális identitású, érvényesülni tudó, művelt és életképes gyereket nevelni Szlovákiában. Ebben biztos vagyok.

A Kadarkai Endrével készített interjú a felvidéki Vasárnap családi magazin 2023. szeptember 19-i számában jelent meg.