Zsidónak lenni folytonos vállalás

„Édesanyám szegedi, édesapám komáromi volt. Otthon csak magyarul beszéltünk, de a zsidók asszimilációs kényszere folytán szlovák iskolába írattak, és soha nem beszéltek nekem arról, mit éltek át. Apám Mauthausenben szabadult 35 kilósan, tífuszosan. Édesanyám Zuglóban vészelte át a háborút, de mindkettejükben megmaradt, hogy meg kell húzódni, be kell olvadni, mert csak így lehet megmaradni. Apám számára Isten Mauthausenben meghalt annak ellenére, hogy nagyon vallásos családból származott. Szüleinek kóser élelmiszerboltjuk volt Komáromban. Nyolcan voltak testvérek, és az egész családból egyedül tért vissza. Meg tudom őt érteni, de csak most, mert gyerekkoromban erről otthon egy szó sem esett soha. Apám tagja volt ugyan a hitközségnek, de csak a mártírnapi megemlékezéseken vett részt, mert azt mondta, besúgó is van köztük, és ő nem akar olyan közösségbe járni, ahol minden szavára vigyáznia kell. Anyámmal együtt arra ügyeltek, hogy számomra a zsidóság már ne is legyen téma, mert attól tartottak, hogy ez csak bajjal járhat. Én pedig nem érdeklődtem különösebben a származásom iránt, ezért felnőttként kellett visszatalálnom önmagamhoz.”

Motorkerékpárral Bécsbe

Scheiner Péter már komáromi gimnazistaként is tudósította a szlovák televíziót a helyi történésekről, komáromi és országos lapokba írt, érettségi után pedig operatőrasszisztensként dolgozott a pozsonyi rövidfilmstúdióban. Oktató- és dokumentumfilmek készítésében vett részt egy nagyon szerencsés időszakban, amikor Csehszlovákia éledezni, nyitni kezdett, és szinte semmi sem volt tilos.

„1965-től kezdve már nagyon sok érdekes témát meg lehetett említeni, beleértve a zsidóságot is, de akkor még engem sem érdekelt. Ma már sajnálom, mert azokban az években még sok érdekes ember élt Komáromban, akiknek a tanúságtételét, visszaemlékezéseit érdemes lett volna megörökíteni. Azt gondoltam, mindenre lesz idő, eszembe sem jutott, hogy el kellene innen menni. Egyetlen okom lett volna: nem akartam bevonulni a kötelező katonai szolgálatra, ezért egy orvos barátom igazolást írt, hogy gyomorfekélyben szenvedek. Ezt két évig bevették, de 1968-ban kellett volna jönnöm Pozsonyba a katonai kórházba kivizsgálásra, és ott már kiderült volna a csalás. Aggódtam is, de végül a történelem döntött helyettem. 1968 augusztusában bevonultak az oroszok, és én láttam, hogy itt nincs maradásom. Egy hétig még filmeztem a pozsonyi és prágai utcákon, és teljesen véletlenül megismertem egy osztrák tévéproducert – egymás mellett feküdtünk a földön, amikor az oroszok a levegőbe lőttek. A következő napokban már együtt dolgoztunk, és ő ezeket a filmeket szinte minden nyugati televíziónak eladta. Utána hazament, én pedig egy Pionier motorbiciklivel, tíz schillinggel a zsebemben, nyelvtudás nélkül mentem ki Bécsbe. Huszonkét évesen ez nem tűnt problémának, megtaláltam a rokonaimat, és pár hétre befogadtak. A csehszlovákiai orosz invázióról készített filmnek köszönhetően nagyon sokat segített az osztrák közszolgálati televízió akkori programigazgatója, Bécs későbbi polgármestere, Helmut Zilk. Ő ajánlott be a svájci televíziónál is, amikor eldöntöttem, hogy továbbállok, de az állást végül más kapta meg, én egy fotólaboratóriumban találtam munkát. Egy zsidó családnál laktam albérletben, és tulajdonképpen ott kezdtem el ismerkedni a zsidó szokásokkal.”

Látogatás Mauthausenben

A kivándorlás akkortájt azt jelentette, hogy itthon távollétében elítélték az emigránst, és ha hazalátogatott volna, börtönbe zárják. Hozzátartozói sem utazhattak Nyugatra. Scheiner Péter is csak tíz év múltán, 1978-ban látta viszont édesapját. Bécsben találkoztak, onnan mentek autóval Zürichbe, útba ejtve Mauthausent.

„Megkérdeztem tőle, nem állunk-e meg; ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán szóba került köztünk a múlt. Visszakérdezett, muszáj-e. Mondtam, hogy nem muszáj, de ha már itt vagyunk, jó lenne megnézni ezt a helyet. Rábólintott. Úgy láttam, őt kevésbé rázta meg az egész, mint engem. Ő már minden szörnyűségen túl volt, engem minden újdonságként ért, amit láttam. A sokkhatás ott kezdődött, hogy a pénztárnál belépőjegyet akartak vetetni velünk. Apám mondta a hölgynek, hogy ő itt raboskodott, erre az szégyenkezve válaszolta, hogy természetesen bemehetünk ingyen. Apám odaszólt nekem: »Látod, ha velem jössz, mindenütt spórolsz« – oldani kellett a súlyos pillanatot. Egy barakkban, ahol három priccs volt egymás felett, elmondta, hogy minden priccsen hárman aludtak. Arra vártak, hogy valaki meghaljon, és felszabaduljon a helye. Megkérdeztem, hogy létezik, hogy túlélte. Azt mondta, aznap, amikor ő lett volna a soron, a krematórium műszaki hiba miatt nem működött. A németek mindent terv szerint, szisztematikusan csináltak, és ezt a csoportot egyszerűen kihagyták. Nagyon mély benyomást tett rám, amit ott láttam: attól a pillanattól számítom tudatos zsidóságomat. Komáromban alig szembesültem vele, ezért nem is foglalkoztatott. Negyedikes vagy ötödikes lehettem, amikor a hentes lánya az órán lezsidózott. Olyan pofont kapott tőlem, hogy az asztal adta a másikat, rögtön elindult az orra vére. Ma már nem vagyok rá büszke, de a tanár egy szót sem szólt, meg sem büntetett. Ez volt egyetlen negatív »élményem«; egyébként zsidó fiúkkal barátkoztam, és mindenki tudta rólam, hogy zsidó vagyok, de magam sem tudtam volna megmondani, hogy ez mit jelent. Ma már tudom. Állandó keresést, vállalást és önmagammal való szembesülést. A többséghez tartozók gyakran éreztetik, hogy nem tartozom közéjük. Például azt kérdezik, mit csináltok ti, zsidók Gázában. Nem Izrael, hanem ti, zsidók, így általánosítva. Ez egy finomabb formája az antiszemitizmusnak. A gimnazista osztálytársaimmal évek óta rendszeresen találkozom Pozsonyban, és vannak köztünk olyanok, akik csak most vallották be, a hetvenhez közeledve, hogy ők is zsidó származásúak – még a szüleim sem tudták róluk. Amikor itthon járok, értem ezt a félelmet, mert érzem az erősödő antiszemitizmust. A komáromi zsidókról szóló Naiv álmok című filmemben érintem is ezt a témát. Ugyanakkor furcsállom, hogy egy szabad, demokratikus EU-tagállamban valakinek titkolnia kell a származását. Vagy ha titkolnia nem is, de beszélnie nem ajánlatos róla, mert azzal csak rossz pontokat szerezhet. Talán ez a mi beszélgetésünk is ebbe a kategóriába tartozik. Nem hiszem, hogy a szlovák televízió ezután műsorra tűzi a filmet, és készít egy beszélgetést »Zsidónak lenni a mai Szlovákiában« címmel. De úgy vélem, aki ezen a téren meghúzódik, és arra játszik, hogy megússza valahogy, az más, fontosabb dolgokban sem tud kiállni a meggyőződése mellett, ha még van neki egyáltalán. És az egészben az a legszomorúbb, hogy ha odáig fajul a helyzet, úgyis mindenkit megtalálnak. Akkor pedig inkább emelt fővel ítéljenek el, mint meghunyászkodva.”

Hazatérés Komáromba

A fotólaboratóriumból egy magánvállalathoz került Scheiner Péter, ahol ipari oktatófilmek készítésében vett részt operatőrként. 1972-ben saját vállalkozást alapított a feleségével, aki a filmek forgatókönyvét írta. Házasságukból két fiú született, az idősebb, Dávid elektromérnök-informatikus, a fiatalabb, Andreas filmkritikus. Mindketten jártak már Szlovákiában, de nem nagyon értik ezt a világot, mint ahogy az édesapjuk sem értette már, amikor húsz év múltán először hazajött.

„1989 decemberében rögtön hazaindultam, de egy egész napra volt szükségem, hogy Bécsből autóval ideérjek, mert legalább tízszer visszafordultam. Féltem, hogy mégis le kell ülnöm azt a két évet, amelyre emigránsként ítéltek, és nagyon erős volt bennem az az érzés is, hogy nincs már itt keresnivalóm. Mindent ugyanúgy találtam, ahogy itt hagytam, a városok ugyanolyan szürkék voltak, a komáromi Európa Szállóban is csak a kárpit kopott meg a bútorokon. Édesanyám még élt akkor. Édesapám 1985-ben halt meg; a temetésére sem tudtam hazajönni, mert bebörtönöztek volna. Aztán sokáig nem is jártam vissza, édesanyámat kivittem Svájcba. Tizenkét éve Paszternák Sándor barátom, aki szintén Svájcban élt, de azóta, sajnos, meghalt, rávett, hogy jöjjek el vele a mártírnapra. Eljöttem, és ekkor döbbentem rá, hogy én is felelősséggel tartozom ezért a közösségért. Eldöntöttem, hogy készítek egy filmet a még élő komáromi zsidókról, hogy maradjon valami nyomuk. Négy évig forgattunk, minden évben eljöttem a mártírnapra, és nem győztem csodálkozni, hogy az érintetteken kívül a holokauszt témája az égvilágon senkit sem érdekel Komáromban. A filmet, amelynek Emlékezés a jövőért a címe, le sem akarták vetíteni a városban, végül Svájc pozsonyi nagykövete írt az akkori polgármesternek, így sikerült. Majdnem száz néző látta a Tatra moziban annak ellenére, hogy alig volt reklámja. A Duna Menti Múzeumnak vetítőt és VHS-kazettákat is felajánlottam ingyen, de nem tanúsítottak érdeklődést. A második világháborúnak és a 2700 odaveszett zsidónak a múzeum csak egy kis szobát szentelt. Még mindig ugyanazok a tárgyak vannak ott, mint az 50-es években, mikor bennünket az iskolából vittek el oda. Úgy látom, ez a város ki akarja törölni emlékezetéből, hogy egykor nagy létszámú zsidó közösség élt itt, mert ha nem így tenne, a lelkiismeretével is számot kellene vetnie. És attól tartok, ez nem csak Komáromra, hanem egész Szlovákiára igaz. Ezek csak benyomások – nem élek itt, nincs tapasztalatom és ezért jogom sem, hogy ítélkezzek. De véletlenül részt vettem egy beszélgetésen a Pozsonyi Egyetemi Könyvtárban, ahol professzorok és történészek próbáltak nemzeti hőst kreálni Jozef Tisóból, s ez megdöbbentett.

Naiv álmok, keserű csalódások

Scheiner Pétert 2014-ben az 55. évfordulóját ünneplő helyi fotósklub egyik első tagjaként hívták meg Komáromba. Az elmúlt évtizedek történéseit bemutató fényképeinek kiállítása a Duna Menti Múzeumban volt látható, ugyanitt mutatták be Naiv álmok című filmjét is, amely már a komáromi zsidók jelenével és jövőképével foglalkozik.

„Kíváncsi voltam rá, mi a helyzet ma a zsidósággal Komáromban, és arra kellett rájönnöm, hogy bár a jelentős zsidó ünnepeken mindig eljön egy pesti rabbi, és van elég látogató is, inkább hagyományápolásról van már szó, mint élő közösségről. Húsz év múlva lehet, hogy marad egy kulturális centrum – remélem, legalább ennyi, mert a következő nemzedéknek ez nagyon fontos –, ahol majd mindenki megnézheti, hogy éltek itt zsidók is, de kihaltak, feladták, beolvadtak. Tudom, hogy messziről jött embernek nem illik tanácsokat osztogatnia, de próbáltunk mi is a feleségemmel – akinek Komáromhoz semmi köze, a nyelvet sem beszéli – tenni a filmekkel valamit azért, hogy téma legyen a zsidó közösség múltja és jelene. Ám itt szinte mindenki hárít, vagy ha már kénytelen szót ejteni róla, harmadik személyben beszél. Róluk, akik őket kiűzték, de nem hangzik el, hogy ezen és azon az oldalon is a mi felmenőink álltak. Nem nyilvános bocsánatkérést várok el, csak némi együttérzést, annak a beismerését, hogy igen, mi is felelősök vagyunk. A háború előtt Komáromban 2743 zsidó élt, 248-an tértek vissza; ma 45 tagja van a hitközségnek. 2014. június elején volt a deportálás 70. évfordulója, de a magisztrátus nem találta szükségesnek, hogy a lakosság erről a tragikus eseményről rendesen tájékoztatva legyen. Az volt a hivatalos vélemény, hogy ez a zsidó hitközség feladata. A külföldi vendégek részére szerveztek egy városnézést, és a résztvevők érdeklődtek a zsidó emlékhelyek iránt. Megnézhették a gyönyörűen restaurált Menházat, egy kis táblát az első komáromi zsinagóga helyén s az 1940 és 1945 között elpusztult komáromi polgárok közös emlékművét. A 2743 odaveszett zsidó emlékének egyetlen utcát sem szenteltek. Úgy tapasztalom, ez itt minden téren így megy, nincsenek megnevezve sem a besúgók, sem a feljelentők, sem az áldozatok, a nemzeti egység jegyében közkegyelem és felejtés vonatkozik mindenre. Mindenki tudja, mit kellene tenni, hogy a dolgok működjenek, de senki sem tesz semmit, nehogy valamit elrontson, valakit megbántson, netán saját magának ártson. A nagy mellébeszélésben a szocialista realizmus köszön vissza, ezért érzem három nap után mindig úgy, hogy elegem van. Aztán persze húz vissza a szívem, mert akármilyen mostoha, mégiscsak ez a szülőföldem.”