Újjászületések

* Hol érzi szükségét a nagyobb önfegyelemnek, a sípályán vagy az autópályán?

Imádok vezetni, és most, felnőtt fejjel a síelést is megszerettem. Elmondhatatlanul élvezem, ahogy siklom lefelé egy meredekebb szakaszon, de a fejemet nem veszítem el. Sem a volán mögött, sem a sítalpakon. Az ész nélküli száguldás vagy a kontrollmentes gyorsulás távol áll tőlem. A Forma–1 pilótái közül is azokat kedvelem, akik átgondoltan vezetnek. Jenson Button a nagy kedvencem, aki született gentleman. Lehet, hogy sokaknak nem rokonszenves, én azt bírom benne, hogy nem buldogként, mindenkit félreszorítva versenyez, hanem igazi úriemberként. Schumacher mindenáron győzni akart. Bárkit durván „eltakarított” az útjából. Soha senkire nem volt tekintettel. Nem véletlenül nyilatkozta róla Phil Collins, aki a közelében lakik Svájcban, hogy: »Ez egy javíthatatlan rosszfiú.«

* És Lewis Hamilton?

Őt is láttam már robbanni. Csak elegánsan.

* Erős tehetség, gyenge idegek? Tomáš Maštalír milyen helyzetekben robban?

Nem robban. Visszafogja magát, és szép lassan elillan a dühe.

* Jó természet.

Ugyanis már rájöttem: semmi értelme, hogy valakit felidegesítsek. Attól semmi nem változna. Kerülöm a kontraproduktív helyzeteket. Kiabálással nem oldanék meg semmit. Még egy színházi próbán sem. Tönkretenném, lerombolnám, amit addig felépítettünk. Megéltem már, hogy a rendező teljesen kikelt magából, és úgy ordibált, mint egy barom. Három hetünk volt még a bemutatóig. Én már egyetlen szót sem váltottam vele. Elvesztettük egymást. Végérvényesen.

* S ha szerelmében sérti meg a másik?

Akkor sem robbanok. Az energiámból fogja megérezni, hogy baj van. Nyelek, nyelek, nyelek, egyszer csak fordul a kocka, és anélkül, hogy bármit is mondanék, nem fog tudni megmaradni mellettem.

* Nagy szenvedélyek, nagy érzelmi kilengések?

Az arany középút a legjobb. Mindig azt keresem. Bonyolult ember vagyok. Naponta többször változik a kedélyállapotom. Nem könnyű élni velem. Ha nem tetszik valami, azonnal megéreztetem. Más lesz a kommunikáció köztünk.

* Mikor lett a nagyszombati fiúból pozsonyi fiatalember? Rögtön, ahogy felvették a színművészetire?

Később, amikor már nem utazgattam naponta haza. Az első két hónapban ugyanis még nem laktam Pozsonyban. Nem kaptam kollégiumi szobát, mert az akkori előírások szerint az csak azoknak járt, akiknek az állandó lakhelyük hatvan kilométernél távolabb esett Pozsonytól. Nagyszombat pedig csak ötven kilométerre van innen. Korán reggel jöttem vonattal, és az utolsó járattal mentem haza. Éjfél után érkeztem, a városi buszok már nem közlekedtek, így minden éjjel fél órát gyalogoltam hazáig. Sportoltam, tíz évig versenyszerűen röplabdáztam, nem fárasztott az éjszakai gyaloglás. De reggel hatkor már keltem. Egy színészmesterség-órán aztán elaludtam, s akkor azt mondtam: vége, befejeztem a napi ingázást. Feketén laktam a kollégiumban, és már csak hétvégeken jártam haza. De még a következő évben sem éreztem felnőttnek magam.

* Pedig akkor már egy jó kis négyes fogat tagja volt. Varga Anikóval, Nyuszival, azaz Alexander Bártával és Marko Igondával alkottak erős egységet.

Én még hozzájuk képest is zöldfülű voltam. Nyuszi két, Marko és Anikó négy évvel idősebb nálam. Mi négyen már a főiskola első évében összetartoztunk. Egymást választottuk a különböző helyzetgyakorlatokhoz, jól dolgoztunk, hajtottunk, inspiráltuk egymást. Anikóra mind a hárman felnéztünk. Minket hármunkat végig támogatni tudtak a szüleink, ő nehezebb körülmények közül jött. Jóval kisebb anyagi segítségben volt része, mint nekünk. Nappal együtt voltunk, de ő éjszakánként dolgozni járt. Ezért a mai napig tisztelem őt. Lehetett bármennyire fáradt vagy kialvatlan, az sem vette el a kedvét, és soha nem éreztette velünk. Olyan volt, mint egy energiabomba. Ugyanolyan erővel, odaadással építgette a monológjait vagy a közös jeleneteinket, mintha egész éjjel pihent volna. Hétvégeken négyünknek főzött. Olyan vasárnapi ebédjeink voltak, hogy még most is összefut a nyál a számban, ha akár csak a paprikás krumplijára gondolok. Mindent vérbeli szakácsnőként készített el. Szerettük őt mind a hárman, ragaszkodtunk hozzá.

* Gyerekkorából őriz valamilyen drámai pillanatot?

Torkomon akadt egy zöld ringlószilva. Nem jutottam levegőhöz. Fuldokoltam. Mutogattam, hogy vigyenek gyorsan haza, mert még mielőtt meghalnék, látni akarom a szüleimet, el akarok búcsúzni tőlük. Tízéves lehettem. Verték-püfölték a hátamat, hogy elinduljon valamerre a szilva. De nem mozdult. Odatapadt a torkomhoz. Úgy éreztem, itt a vég. Aztán lejjebb csúszott egy centivel, de még másnap sem tudtam rendesen nyelni. Nagyon megijedtem.

* És később, már felnőtt fejjel, megélt valami hasonlót?

Sokkal rosszabbat. Elütött a vonat. Március 31-ét azóta a második születésnapomként ünneplem. Hét éve már. Vasúti átjáró sorompó nélkül, szemembe sütött a nap, nem álltam meg, és belehajtottam a szerelvény mozdonyába. Addig kellemes volt a napom, gondoltam, átmegyek Parndorfba, megajándékozom magam egy tornacipővel. Az utolsó pillanatban vettem észre a közeledő tehervonatot. Késő volt. Tele volt a fejem, nem tudtam idejében fékezni. Az volt a szerencsém, hogy nem kapott el a mozdony, nem gyűrt maga alá kocsistul, mindenestül. Nem tolt maga előtt. Félrelökött, méghozzá olyan erővel, hogy úgy forogtam a levegőben, a kocsiban ülve, mintha egy mosógépben a csavaró programra állítottak volna. Repültem egy nagyot, aztán nekicsapódtam egy villanyoszlopnak, és négy méterrel odébb toltam. Bár a kocsi úgy nézett ki, mint a harmonika, és füstölt is, fejjel lefelé landoltam a volán mögött, és beszorult az egyik lábam, valahogy mégis ki tudtam szabadulni. Jött a mentő, kérdezték, tudom-e, hol vagyok. Tudtam. Pozsony, Jarovce – mondtam. Kérdezik: az ország neve? Szlovákia. A maga neve? Tomáš Maštalír. Születésének időpontja? 1977. szeptember 4. Lehet, de hogy ma újraszületett, az biztos. Ezt jegyezze meg! Másnap a kórházban, az orvostól tudtam meg, hogy egy ilyen nagy erejű ütközés után ezerből mindössze egy ember marad életben, s az én vagyok. Ennél megrázóbb élményem azóta sem volt. Emlékszem, ültem a fűben, távol a ronccsá vált kocsitól, és ott volt egy fénykép, fekete szalaggal az út mellett. Két hónappal korábban ugyanazon a helyen meghalt egy nő. Nem élte túl a balesetet. Én megúsztam pár öltéssel a szemem mellett és egy könnyebb lábtöréssel.

* Mennyi idő után lépett újra színpadra?

Egy hónapig kellett várnom, de közben forgattam. A nőgyógyászt játszottam a Rendelő a Rózsakertben című tévésorozatban.

* Kit hívott fel elsőként a baleset után?

Az édesanyámat. Féltem, nehogy a rádióból vagy a tévéből értesüljön a hírről. Infarktust kapott volna. Még a mentőből szóltam neki, hogy ne ijedjen meg, minden rendben, túléltem. De volt egy ezzel kapcsolatos fura élményem is. A rendőrségi jelentéseket is én mondtam alá egy kereskedelmi televízió műsorában. Baleset, jarovcei vasúti átkelő, autó, tehervonat. Dramaturgiailag jól fel volt építve a hír. Átfutottam a szöveget, nem éreztem semmit. Talán még akkor sem, amikor felolvastam. De amikor az egészet képekkel és zenével együtt láttam, elöntött a hideg veríték, és megizzadt a tenyerem. Minden visszajött, mindent újra átéltem.

* Évekkel a rokonszenves nőgyógyász után most újra orvost játszik: Dr. Tökéletest.

Színészileg ez utóbbi az izgalmasabb. Hozzám is közelebb áll, hiszen bevalljuk a hibáit. Egy pozitív figurának nem igazán látunk a lelkébe. Bár ez a doki igazi csodabogár, sőt sokszor érzéketlennek tűnik, a végén mindig kiderül: nem valami rossz szándék vezérli, hanem a »mindenképpen célt érni« elve.

* Van az életében hasonló ember, ilyen látszólag hibátlan személy?

Az enyémben? Igen. Nem sok, csak pár, de ők igazán fontosak számomra. Fontos a véleményük. Inspirálnak. Feltöltenek. Ami közös bennük: olyannak fogadnak el, amilyen vagyok. Tudják, hogy néha nehéz velem, mégis szeretnek. A kórházban, a balesetem után, a sok kivizsgálást követően, amikor már ágyba kerültem, gondolati síkon megjelentek mellettem azok, akik a legfontosabbak az életemben. Elsőként természetesen a szüleim. Ők mindig mellettem állnak. Ma már nem sokat tudnak az életemről, hiszen ritkábban vagyok velük, és talán nem is volnának feltétlenül boldogok, ha mindent tudnának. De ez így van rendjén. Nem akarok terheket aggatni rájuk.

* Oidipusz, Heródes, Petrucchio, Stanley Kowalski után most itt a Vénusz nercben Thomasa.

Egy túlfűtött művészember, mélyen titkolt erotikus vágyakkal. Izgalmas feladat. Meg kellett küzdenem vele. Eszenyi Enikővel most dolgoztam másodszor. Elképesztő fantázia, lenyűgöző energia. S mivel színésznő is, nemcsak rendező, pontosan tudja, milyen instrukciót kell adnia ahhoz, hogy a színész beinduljon. Egyetlen szóval szárnyakat ad az embernek. Tanulni akartam tőle, és tanultam is rengeteget. Korábbi pozsonyi rendezésében, az Antonius és Kleopátrában még pályakezdőként kaptam szerepet. Ez a mostani volt a nagy találkozásunk. Örülnék, ha ezek után már csak ilyen kaliberű alkotókkal dolgozhatnék.