Tudta, hogy Alfred Hitchcocknak nem volt köldöke?

A horror Mozartja

Lassan pedig beszivárgott életü(n)kbe a televízió, melynek köszönhetően bepótolhattak mindent, ami addig elmaradt. Ennek a korszaknak Walt Disney mellett Alfred Hitchcock volt egy másik emblematikus figurája. De míg Disney személyisége jócskán eltért rajzfilmjeinek aranyos, megható világától, Hitchcock a való életben is azt hozta, amit filmjeiben. Ijesztő jelenség volt, aki ráadásul kimondottan élvezte, hogy ő ilyen. Ha pedig épp nem érezte magát elég „súlyosnak”, akkor mondott vagy csinált valamit, amitől a környezetében levők elszörnyedtek vagy legalább elszomorodtak. A közismert rendező például előszeretettel mutogatta a köldökét. Amikor valaki ránézett, megijedt, Hitchcocknak ugyanis nem volt köldöke. Egy műtét során bevarrták neki, úgyhogy szinte semmi sem látszott belőle. Szintén híres aberrációja volt, hogy imádta a vonatmenetrendeket, az akkori angol vasúti indulások és érkezések időpontját képes volt fejből megtanulni. Vonzódott a vakítóan szőke nőkhöz is, előszeretettel szerepeltetett ilyen színésznőket filmjeiben. Munka közben mocskos vicceket mesélt nekik, kikezdett velük, vagy megszégyenítette őket. Aztán ha férjhez mentek, nem hívta őket többé a filmjeibe, keresett helyettük mást. Egyszer egy kislánynak egy porcelánbabát adott ajándékba, de egy kis fadobozba fektette, és úgy adta át, mintha koporsóban fekvő halott baba volna.

Szülői inspirációk

Biztosan nehéz gyerekkora volt – legyintenek talán sokan ezeket a történeteket olvasva. És hát igazat legyintenek, mert Alfred Joseph Hitchcock gyerekként rengeteg olyan élményt kapott szüleitől, amely későbbi filmjeinél inspirálhatta. Még felnőttként is megrögzötten félt például a papoktól és a rendőröktől (ezért autót sem volt hajlandó vezetni, hiszen előbb vagy utóbb igazoltatta volna egy rendőr). Ez a fóbiája úgy alakult ki, hogy a kis Alfredot édesapja egyszer elküldte egy borítékkal a helyi rendőrségre azzal, hogy adja át egy rendőrnek. A gyerek odaadta, az illetékes elolvasta, majd bezárta a fiút egy cellába, hozzátéve, hogy így bánunk a rossz gyerekekkel. Horrorilag anyukája is elkényeztette őt – minden este odaszólította az ágya végébe, és be kellett számolnia, mi történt vele aznap. Ez volt az esti gyónás – mesélte később a rendező.

Egyébként 1899. augusztus 13-án született, először grafikusként dolgozott, a 30-as évek elejére pedig már Anglia egyik legjobb rendezője lett. Első nagy sikerét 1925-ben aratta A titokzatos látogató című filmmel, mely Hasfelmetsző Jack történeteit dolgozta fel. Később Hollywoodba hívták, A Manderley-ház asszonya című filmmel Oscart nyert. Hátsó ablak (1954), Psycho (1960), Madarak (1963) – Hitchcock filmjei egytől egyig kasszasikerek lettek.

Vicces bácsi beszélget

Élete utolsó éveiben sem csinált igazán mást, mint addig – horrorfilmeket forgatott (egyre kevesebbet), és élvezte, hogy szórakoztathatja az embereket. Beszélgetős műsorokba járt tereferélni, saját filmjeiben pedig apró mellékszerepekben bukkant fel. Még a Flintstone család egyik részében is alakított egy kőkori feleséggyilkost. Szőke nőkkel kapcsolatos aberrációi és kalandjai ellenére szokványos családi életet élt feleségével. 1979-ben bejelentette visszavonulását, az angol királynő pedig lovaggá ütötte. A következő évben meg is halt. Élete és életműve bizonyíték arra, hogy az ember csak abban lehet igazán eredeti és sikeres, amivel szabadidejében, fizetség nélkül is szívesen foglalkozik.

Utálta a tojást, eltörte a csészét

A vér derűs, élénk színű, a tojássárgája viszont undorító, sárga és folyékony, ráadásul egy kerek valamiből jön ki, amit fel kell törni, mert nincs rajta lyuk. Hitchcock bevallottan undorodott a tojásoktól, főleg a belsejüktől. Azt állította, soha nem kóstolta meg a tojássárgáját. Nem kímélte a porcelánt és a poharakat sem – forgatásai közben, miután elfogyasztotta a felszolgált kávét vagy más italt, az üres csészét egyszerűen elhajította.

A néző lelkébe vetít

Hitchcocktól filmesek generációi tanultak, és valószínűleg fognak is még sokáig. Jellegzetes módszere a késleltetés – a másodpercekre lebontva kidolgozott jelenetekben már-már érezzük, hogy megtörténik a szörnyűség… aztán mégse. Aztán egy hirtelen véletlen folytán váratlanul megtörténik. Az eredeti „hitchcockos” képek kidolgozása mellett jó érzéke volt ahhoz, hogy a szörnyűséget ne csak a vászonra vetítse, hanem a néző lelkébe is, így a borzalmakat nem csak végignézzük, hanem részben bennünk is lejátszódnak.