Törődni, jövővel

Fontolgatja az ember, mit is írjon a Jézuskának. Mert kérések ideje van, óhajoké és álmoké. Én is töprengtem már egy ideje, mígnem is egy havas esővel szürkére áztatott hajnalban, a dombtetőn, kis faluban, halk szavú reggeli harangszó és gyors szelek, nyálkásan hömpölygő kéményfüst és kopasz-csupasz diófa mellett megálmodtam az én kívánságomat. Meg azt is, mivel fogok foglalkozni a télen. Hosszú az, megeszi a jókedvet ez a setét, morc idő, tenni kell ellene valamit tehát. Arra jutottam, én nem kérek a Jézuskától a már meglévőhöz semmit, mert amit eddig adott, azért se tudok neki elég hálás lenni! Érzem az illatokat, tapintom, látom a világot, íze is él, hallom is, mit üzen. Csak ez az óhajtás, ez maradjon!

Ni, hiszen látok, látom ezt a kinti makacs ridegbe burkolódzó világot, s ez is szép, még ilyen visszahúzódott, didergő állapotában is. Mikor mindenki siet benne, hajtva, mint űzött vad, futva egyik boltból a másik plázába. Szerzésnek ideje van, s számon kell tartani, ki mit mikor s milyen értékben. De én ezt is szépnek látni vélem, mert remélem, ha majd vége lesz, s leállnak a fejszámológépek, ajándékosztás után pedig elraktározódnak a mosolyok – őszinték és megjátszottak egyaránt –, majd akkor a loholásban megfáradt emberek talán csak megélik magukban az ünnepet. Eszükbe jutnak élők és túlpartiak is. Romhalmaznyi mosogatnivaló és félresikerült sütemény mellett is. Ha csak egy pillanatra is. Ahogy nekem a karácsony napján temetett nagyanyám, Besszarábia végtelen útjain, a világháborúban elveszett asztalos dédapám, angyalka nővérem, pár már soha többé nem jövő barát. Felmerülnek a fázós lelkek, s melegszenek az emlékezés lángjánál. Én most újra tanulom, hogy mi a mennyi, s jó látni tudni, felfogni az értékeket. Lehetne másképp? Megpróbáljuk? Kicsit kifelé s egyszerre befelé figyelni. Érezni!

Mert érezni jó! Érzem az illatát a füstnek, látom, mint gomolyog. Figyelem a párolgó teának, az ujjam közt elmorzsolt fenyőgyantának, a sercegő szalonnának, friss kenyérnek mintázatát hogyan adja tovább illatuk felém. Régi újságok lángolnak fel a gyújtós alatt, a fürge láng máris harap, rá kell gyorsan csukni a fegyelmező vasajtót a tűzhelyen. Ez is micsoda illat, s betűk, ahogy a lángban elmúlnak, tudom, ez a gondolat megtisztulása. Nem szabad mégse félni, mert ami örök érték és érvény, nem fog azon a tűz. Igaz szó leírva megmarad, s porrá válik a hamis. Milyen jó fogni, megmarkolni ezt a világot! Tapintom a nyálkás halat, lesem átváltozásait, sülés közben, mint zsugorul, s hogy hasznos is legyek ebben a nagy ünnepi bámészkodásban, hát késsel formálom a krumplik kerekdedségét kockára, s a csobbanó vízben, hová mosdani dobom őket, csillanó lámpa fényében azt vélem látni, ezer hableány siklik el ujjam elől. Pazarság! Ez az én álmom itt most. Ízek bújnak elő, dióé, máké, káposztáé, a víg cukor kedves omlása a kanálban, ahogy szórják bele a tésztába, mint repkedő hóesés, parányi kristálypaloták. Vaj incselkedik, vanília messzi tájról hozott barnaságát illegeti, szegfűszeg csillaga táncol a borban, ami sápadt és ijedt kicsit, sárga mézessége alig egy napja bújt ki a hordó mély gyomrából még csak. Kristály, metszett pohárban táncol vele most a lámpafény, nyújtózkodnak is már elő az illatok, egy-egy fontos íz még éppen most faragódik, majd a nyelv titokzatos lebenyein érik élménnyé. Hangok is jönnek, emberi beszéd, rádióból zene, valami kéménymanó vad tutulása, s persze, örök barátaim, a madarak hangja. Kedves cinkéim, pintyek, sármányok, őszapók, stiglicek, rozsdafarkúak cseveje holmi kofáskodó verébcsiripeléssel keveredve. S mindez a kis madáretetőn. Lecsonkolt birs mered madárhadra, s gyanúsan lassan cammogó macska lesi a ricsajt.

Kedves Jézuskám, ugye, érted már, miért is nem kívánok már tőled semmit! Semmilyen talmi csillogást, csillogó papírba csomagolt ürességet. Nekem ez az ajándék! Ez a te mindenhatóságodról szóló bizonyíték, hogy engeded lenni s elmúlni a dolgokat. Engeded nekem illatát, látványát, ízét, formáit és hangjait e világnak. Kellhet-e több ennél? S mi is lenne akkor az a befektetés, amit úgy felemlítettem? Kérek mindenkit, igyekezzen megérteni, elfogadni azt, ami van. Örülni szépnek, jónak most, s nem rettegni attól, hogy múlik. S ne feledjék el etetni a madarakat, mert etetni kell őket! S ne feledjék táplálni bent az imbolygó fényt, a szellem fényét! Most még behúzódni, pihenni, figyelni. Éberen ám! Rossz idők is járhatnak. A gonosz acsarkodásának hangja ugyan nem hallatszik be a karácsonyi daloktól a békés otthonokba, mégis. Vigyázzanak!

Ezt a jóra való készséget és a gonosz felismerésére való éberséget megtartani kérem tőled! Egyedül ennyit, Jézuska!