Szingapúri kalandozás, avagy mindenkinek más az álma

Négy bőrönddel, két gyerekkel, izgalommal és szorongással telve hagytuk el New York-i otthonunkat. Karácsony előtt indultunk el a hat hónapos délkelet-ázsiai körutunkra. Első állomásunk: Szingapúr.

Fáradtan és éhesen, harminchat órai utazás után érkezünk meg, a bevásárlók Mekkájába, az Orchard Streetre. A harmincfokos melegben karácsonyfák díszelegnek, az üzletek ablakán festett hóemberek, miközben az utca zeng a hagyományos angol karácsonyi daloktól. A zűrzavarban többször halljuk, ahogy a mellettünk sétálók a Jingle Bells-t dúdolják. 

A nevezetességek

Szingapúr a jólét országa. Egyike a három ország-városnak – a Vatikán és Monaco mellett –, a világ egyik legzöldebb metropolisza. Mindenki szép házban/lakásban él, nincs szemét, sem hajléktalanok. Szingapúrnak minden hatodik lakosa milliomos, a helyiek 92%-ának ház vagy lakás van a tulajdonában, amelyek vásárlásához az állam segíti őket. Rágógumit csak orvosi előírásra lehet fogyasztani, és aki nem húzza le a nyilvános vécét, büntetést kap. A szingapúri iskolák adják a világ legsikeresebb diákjait. „Hatalmas a konkurencia – meséli az Ausztráliából származó professzor, aki az itteni egyetemen tanít. – Két évre írtam alá a szerződést, de alig várom, hogy vége legyen. Itt a tizenegy éves gyerekek azért ugranak ki az ablakon, mert nem jók az iskolai eredményeik, vagy nem olyanok, amilyeneket elvárnak tőlük. Nem szeretném ilyen nyomás alatt nevelni a lányomat, még akkor sem, ha a fizetésem az otthoninak a sokszorosa.”

Ötnapos ittlétünk első megállója a Gardens by the Bay, a 250 hektáros, tudatosan épített park. A Felhőkertbe igyekszünk, már a bejáratnál arcunkba csap a hatalmas vízesés kellemes párája és a dzsungellevegő légkondicionálóval szabályozott hőmérséklete. Ázsiai szobrok, orchideák, páfrányok és sok más ismeretlen növény között sétálunk. Magával ragad az épület elképesztő struktúrája, minden szögből fényképezem a hatalmas, üvegszerkezetbe bújtatott titkos, ember által teremtett világot, amely bármelyik trópusi ország nevezetessége lehetne. Megnézünk egy rövid filmvetítést, bolygónk szomorú jövőjét mutatja be. Mi lesz, ha nem óvjuk a Földet, és tovább szennyezzük környezetünket? Kicsit ijedten barangolunk tovább. Egyszer csak a nyolcéves fiam kijelenti: „Mama, ne kérjünk többé szívószálat az éttermekben, mert a madarak meg a halak megeszik, és elpusztulnak!” Megegyezünk, hogy mától így lesz, és továbbmegyünk egy magas épület felé, melynek tetején hajó formájú park van.

Ez a Sands Marina Bay Hotel. A 2561 szobáját három torony között osztották el. Mindegyik erkélyéről virágok és növények zuhataga omlik alá. Belül üzletek, kávézók, bárok, éttermek és kaszinó a sok konferenciaterem mellett. Mi a legfelső, ötvenötödik emeletig liftezünk, ahol a bár és a végtelen medence található. A kilátás fantasztikus, a medence félelmetes és izgalmas szélétől óvakodunk. Szingapúrban megvan minden a jó és nyugodt élethez, mégis hiányzik a város lelke, különleges, magával ragadó hangulata, amelyet olyan nehéz szavakba foglalni.

Éjjeli szafari és az arabok

Este ellátogatunk az állatkertbe. Hosszú sor vár az éjjeli szafarira, de nemcsak a nyitott dzsipet keressük, amely körbevisz a sötétben. Olyan családdal beszéltünk meg találkozót, amelyet egy magyar mamacsoportban ismertem meg, de személyesen még sosem találkoztunk. Három csemetével jöttek Washingtonból. Milyen jó magyarokkal összejönni a világ végén, és milyen fantasztikus, hogy az öt, Amerikában született gyerek magyarul is csacsog, míg az orrát a pocsolyába túró vízilovat csodálja!

Másnapi megállónk az arab negyed és a trendi Haji Lane. Hangulatos kis utcácskái érkezésünkkor ébredeznek. A sarki étteremben sokan szürcsölik reggeli levesüket. Bár nem ilyen reggelihez szoktunk, a helyiek étvágya arra utal, hogy ez a leves legalább olyan jó, mint a vaj és kifli párosa. Valahol olvastam, hogy van itt egy kávézó, ahol a vásárló arcát ráfestik a kávéhabra. Meg is találjuk a Selfie café-t. A pultos kezünkbe ad egy telefont, szelfizünk, aztán kérdezem a hölgyet, nézhetem-e hogyan készül habos önarcképem. De nem engedi. Gondolom, üzleti titok. Átadjuk a mobiltelefont, várunk egy kicsit, és már ott is van a latte, színes fotónkkal a tetején. Bámuljuk, fényképezzük önmagunkat, s közben arra gondolok, milyen gyorsan megváltozott a világ. Mikor lettünk részesei az önimádó társadalomnak, ahol boldogan fizetjük ki dupláját a kávénknak csak azért, hogy arcmásunk tejszínhabról köszönjön vissza?

A következő utcácska már az arab negyed, tele kis boltokkal, ahol szőnyegeket, kelméket és lámpásokat árulnak. Rábukkanunk a híres Masjid Szultán mecsetre. Gyerekeink kíváncsian szemlélik a bejárat előtt sorakozó cipőket. Tájékoztató táblákat olvasva jó pár mindent tudunk meg a muzulmán vallásról. Lábunk alatt a szőnyeg puha, színes mintákkal ékesített, otthonos. Megható lehet, amikor megtelik a mecset ötezer hívővel, és az ima hangját messzire viszi a szél.

Ebéd közben kérdések zúdulnak ránk. Mi a különbség keresztény, zsidó, muzulmán, buddhista között? A sok kérdésre habozva válaszolunk, hiszen bonyolult téma, de örülünk, hogy nyolcéves gyerekeink előítéletek nélkül tekintenek a világra.

Mi az álmunk?

Az utolsó szingapúri napon még mindig az időeltolódás mellékhatásaival küszködünk. Nyugodt programot keresve találunk rá a helyiek egyik kedvenc időtöltésére: a garnélarák-halászatra. Medencék mellett, műanyag széken ülve horgásznak, miközben szól a rádió, s a csirkeszív csali mellett ott az üveg sör. Ugyanaz, mint nálunk, a csallóközi kis faluban a halásztó és a Bažant. Kis idő múlva sikerül egy rákot horogvégre kapni. De mit csináljunk a félelmetesen kalimpáló csápokkal? A helyiek mosolyogva nézik férjemet és a tehetetlenségünket, ahogy sikoltva próbáljuk kitalálni, hogyan kell az ötcentis vadat leküzdeni. A mellettünk lévő rákhalász megsajnál bennünket, és megmutatja, hogyan kell egy gyors mozdulattal kitépni a csápokat és a vízbe akasztott zsákba tenni, majd a medencék melletti grillen megsütni. Az ujjaink megmaradnak, az ebéd fantasztikus. Csomagolunk.

Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor engem is elért a rák diagnózisa, villámgyorsan megtanultam, amit a nővér is írt – csak egy életünk van arra, hogy beteljesítsük álmainkat. A mi álmaink nem tárgyi dolgok. Nem vágyunk nagyobb házra, jobb autóra, márkás ruhára. Sokkal inkább szeretnénk együtt beutazni a világot, megmutatni csemetéinknek, hogyan élnek másutt, tanulni, közös emlékeket szerezni. Izgalommal várjuk a többi délkelet-ázsiai kalandozást. A következő állomás: Vietnam.