Szabó Ottó emlékére

Senki sem tudta, hogy ilyen közel a vég, mert utolsó erejével is leplezte, titkolta. Végezte a dolgát, teljesítette, amit vállalt, olvasóink kérdéseire is kimerítő alapossággal válaszolt a Panaszkönyvben. Aki nem kapott választ a panaszára, annak tudnia kell, hogy nem hanyagságból, hanem mert már nem volt hozzá ereje. Neki is lett volna panaszolnivalója: felpanaszolhatta volna, hogy kevés a kimért idő, túl sok a fájdalom, és annyi mindent szeretett volna még látni, tenni, de hallgatott. Soha senkit nem terhelt a saját bajával, mert úgy nevelték, hogy másoknak mindig csak segítségükre, soha ne gondjukra legyen. És ezt olyan természetességgel, olyan derűsen tudta tenni, hogy soha senki nem érezte adósának magát. Ehhez volt tehetsége: könnyedén, nagyvonalúan adni, mindig jókedvet sugározni, és mindig ott lenni, ahol szükség van rá. Az tartotta életben, hogy ha magáért már nem is, másokért még tehet. Az utolsó hetekig felvette a telefont, elintézte, amit tudott, mindenkihez volt jó szava, pedig joggal perelhette volna a sorsot. Nem tette, belenyugodott, hogy rá ez méretett, talán alkut kötött a Teremtővel, hogy szenvedésével kiváltja a szeretteit.

A család volt számára a legfontosabb, minden munkája és igyekezete érte volt, szakmai sikereknél és társadalmi rangnál is többre értékelte azt, ha egy-egy ünnepen sokan ülték körül az asztalt. Büszke volt az övéire, azt akarta, hogy mindenki ismerje meg őket – ezért mutathattuk be 2008-ban az egész családot a Vasárnapban. Akkor azt mondta, közjegyzőként és civilként a megegyezés embere – tényleg az volt. Ha lehetett, humorral, ha kellett, eréllyel simította el a konfliktusokat, oldotta a feszültséget, mintha csak tudta, érezte volna: túl rövid az élet ahhoz, hogy magunk keserítsük.

2011-ben fiáról, Ádámról, a sikeres zenészről és jogászhallgatóról írtunk, aki szokatlan nyíltsággal beszélt arról is, amit talán csak zenében lehet elmondani. Túl korán, tizenhat évesen vált felnőtté, amikor leküzdötte a szörnyű kórt, és még nem sejthette, hogy nem egész tíz év múlva már a családfő is ő lesz. Édesapja a betegséget nem, csak önmagát tudta legyőzni, úgy, ahogy a családjában mindenki, amikor mások boldogulását többre tartotta a saját kényelménél.

Ezt a józan, egyszerű tisztességet láttuk a medvesalji Újbáston, Szabó Ottó apai nagyszüleinél is, akiknél 2013 tavaszán, hetvenéves házassági évfordulójuk kapcsán jártunk riporton. Ottó már túl volt egy komoly, akkor azt hittük, életmentő műtéten, kicsattanó életkedvvel mutogatta a tájat, ahol gyerekkora vakációit töltötte, nevetve-sírva olvasta a nagyapa frontról írt leveleit. Valamennyit lefényképeztette, fontos volt számára, hogy a gyerekei is megismerjék, honnan indult, hogy Ádám és Anna ismerjék a család történetét, mert tudta, hogy tartást csak az erős gyökerek adnak. Sokszor gondolok erre az útra, bár gyerekkora óta ismertem, de ott ismertem meg igazán Ottót, ott értettem meg, honnan a kópéság mögé rejtett csupa szív természete.

Most a halála tudatában mondhatnánk: úgy élt, mintha tudta volna, hogy rövidre méretett az ideje. De aki ismerte, tudja, ha száz év adatott volna neki, azt is kitölti cselekvő szeretettel. Az ötvenedik születésnapját már nem élte meg, mégis teljes volt a földi pálya, amelyet bejárt. Sokak szívében hagyott nyomot, és sokan fogunk rá évek múlva is mosolyogva emlékezni.

Elment a megegyezés embere

Ugye, Önök közül is sokan emlékeznek a Vasárnap mindig mosolygó, sziporkázó, jó humorú, sokaknak segítő közjegyzőjére? Annyira diszkrét volt és szemérmes, hogy azt is csak nem olyan rég tudtam meg, s nem tőle, hogy évek óta súlyos beteg. Holott rendszeresen értékelte nekem a lapot, vagy felhívott, vagy SMS-t küldött egy-egy szellemes mondattal. Igen, Szabó Ottó sem hív már, ír már többet, telefonomban egyre több a holt szám. Életének 50. évében, egy mágikus napon, 2. hó 22-én már el is temették a galántai új temetőben, ahová annyian kísérték el utolsó útjára, hogy szemmel nem lehetett belátni a lehajtott fejű, csendes tömeg végét. Kérem, emlékezzenek rá velünk, Vrabec Máriával, dr. Parti Tamással, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnökének búcsúbeszéde által és a szerkesztőségben, még a felhőtlen időkben készült boldog felvételekkel. Édes Ottónk, a Te lelked már szárnyal, szellemed égi szeretteimet nevettetheti meg, hát kérlek, nevettesd őket, földi szeretteidet meg vigasztald a Te magad módján.

Cs. Liszka Györgyi

Ottó barátom búcsúztatására

Dr. Szabó Ottó búcsúztatása, Galánta, 2017. II. 22.

Kedves Ottó, kedves Éva, gyermekek, szülők, tisztelt jelenlévők!

Nem csupán barátként, hanem kollégaként is szólok most, nemcsak a magam, hanem a Budapesti Közjegyzői Kamara és a Magyar Országos Közjegyzői Kamara nevében, ezáltal minden magyarországi kollégám nevében is. De leginkább mégis barátként.

Eszembe jut egy sok évvel ezelőtti közös emlék, egy téli vadászat emléke Somogygesztiben. Ottó erre a vadászatra itteni kollégáival együtt érkezett, de nem vadászként, hanem csak a barátság kedvéért jött el. Körültekintően előkészítettünk mindent, így megbeszéltük azt is, hogy milyen öltözetet célszerű viselni a vadászterületen. Ő eszerint járt el, azzal a kis különbséggel, hogy az ilyenkor használt színeknek a lehető legélénkebb változatait viselte, minek következtében messzire elkerülték Őt a fácánok, és ezzel valószínűleg jó párat megmentett közülük a pecsenyévé válás gyors lehetőségétől.

Ahogy felidézem Őt, ott áll a napsütötte havas téli erdőben, vállával egy fának dőlve, derűsen, arcán mosollyal, mint egy utazó, aki épp csak megpihen egy pillanatra, hogy okos tekintetével felmérje és megértse a tájat, megértse a „most”-ot, az éppen történő jelent, mosolya mögött alig érezhető csipetnyi szomorúsággal, mert tudja és érti, hogy a fizikai valóság minden pillanata, beleértve a magunk fizikai valóját is, egyszeri és megismételhetetlen, és a fizikai világban mindennek, ami elkezdődik, annak vége is szakad egyszer, és tudja és érti, hogy ettől annyira szerethető és ettől annyira szép a fizikai létezés. És tudja és érti, hogy ugyanakkor ez a fizikai létezés ad lehetőséget valami ezen túlmutató érték kibontakozására, lehetőséget ad arra, hogy valami maradandóbbat teremtsünk és adjunk át embertársainknak.

Így bontakozott és terjedt ki az Ottó által hordozott értékek közül a barátság ezen a vadászaton, és lett katalizátora más barátságoknak és alapja a szlovák és magyar közjegyzői kamarák baráti viszonyának.

Úgy hiszem, hogy az emberek akkor képesek békés és értékteremtő életet élni, ha arányosan oszlanak el közöttük az emberiség egy sajátos tulajdonságokkal bíró kis létszámú csoportjának tagjai. Ennek a csoportnak a tagjai a cselekedeteikkel, az életükkel adnak példát a jóra, az emberségre, a személyes példájukkal teremtenek egyensúlyt maguk körül. Ottó élete ilyen élet volt, értékhordozó és értékteremtő élet, híd emberek és kultúrák között. Aki ismerte Őt, már nem állíthatja nyugodt szívvel, hogy a világ híján van a jónak.

Az általa hordozott értékekből, barátságból, megértésből, elfogadásból, törődésből, segítőkészségből, a család és a haza szeretetéből és egyáltalán szeretetből sokan részesültünk és részesülünk általa ma is. Ma is, hiszen valamennyien, akik ismerjük Őt, felidézvén az együtt töltött időt, ma is tapasztaljuk, érezzük a derűt, a reményt adó támogatást, amit a jelenlétében éreztünk, ma is élvezzük remek, mély értelmű humorát, és ismerjük az élete által adott példát. Ismerjük és az ő lelki hagyatékaként megőrizzük, és tehetségünk szerint továbbadjuk. Továbbadjuk, mert ő is ezt tette, és az ő értékteremtő élete követendő példa a számunkra.

Mi ketten nem csupán egy anyanyelvet, hanem valóban egy nyelvet beszéltünk a szó legteljesebb értelmében. Gyakran eszembe jutnak a beszélgetéseink, mindegy, mennyi idő telt el közöttük, ott folytatódtak, ahol legutóbb abbamaradtak, és most is ott hangzanak az emlékezetemben. Sokszor végig sem kellett mondani a mondatot, csak bólintottunk. Megértettük egymást. Értettük egymást a fizikai távolság ellenére is egy nagy folyó, a Duna két partjáról, egy országhatár két oldaláról. És most, hogy Ő egy jelentős tapasztalattal immár előttünk jár, értjük egymást egy másik folyó partjairól és egy másik határ két oldaláról is.

Úgy képzelem, olyan lehet ez, mint mikor az ember hirtelen megszabadul egy nagyon szeretett és szívesen viselt, ám nehéz tehertől, a fizikai létezés terhétől, és a megkönnyebbülés érzésétől eltöltve, mintha mély lélegzetet (lélekzetet) venne, egy addig ismeretlen szabadságérzéstől áthatva veszi szemügyre maga körül a világot. Nem nehéz ezt elképzelni annak, aki hisz a lélek örökkévalóságában.

Ma is látom Őt magam előtt, látom arcán az ismerős mosolyt, érzem a derűt, a biztatást, érzem a fényt, mint abban a somogyi erdőben egykor. Talán inkább érzem, mint látom, de ugyanúgy érzem annak a másik folyónak a túlpartjáról és annak a másik határnak a túloldaláról is.

Isten veled, Barátom, nyugodj békében.

Parti Tamás, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke