Szabadkai befutó

A rendszerváltás utáni évek zavaros vizeiben halászó Hollós Endre fiatalkori énjét játszotta a magyar HBO gyártotta Aranyéletben, és ő volt Dávid, a nála tizenöt évvel idősebb, háromgyerekes családanyába belezúgott pultos fiú a Korhatáros szerelemben. Mindkét fazon jól állt neki. De tud ő mást is. Színpadon már jelét adta. Például a sorozatgyilkos Roberto Zucco szerepében vagy Rivers grófként a III. Richárdban.

Már megjelent a hír a Korhatáros szerelem folytatásáról. Az első évadot, amely magasba repítette, milyen érzésekkel zárta?

Hatvan napon át embert próbáló, feszített tempóban dolgoztunk. Volt nap, amikor 16 percet vettünk fel; ez rengeteg. Külföldi sorozatoknál 8 perc a normális. Egy idő után el is vesztem a történetben. Megkaptam a jelenetszámot, és már fogalmam sem volt, hogy előtte hol tartottunk, honnan jövök, hová megyek, de a rendező, Rohonyi Gábor szerencsére csodálatosan vezetett bennünket. Üdítő volt tapasztalni, hogy az ő fejében minden pontosan megvan. Eleinte vacilláltam, hogy elvállaljam-e a szerepet, hiszen egy sorozat szélesebb réteghez eljut, annak alapján ítélnek majd meg, és nem mindegy, milyen minőséget képviselek. De egy fiatal színésznek ma már ilyen lehetőségei vannak, ezekben kell helytállni maximálisan. Tévéfilmek nagyon ritkán születnek. És sorozatból sem készül annyi, hogy olyan nagyon válogatni lehessen. Örüljön az ember, ha tud forgatni, akkor viszont legyen a lehető legjobb, a többi pedig már nem rajta múlik. Ami magát a történetet illeti: van a környezetemben olyan pár, akiknél hasonlóan nagy a korkülönbség, mégsem tudják elképzelni, hogy másvalaki legyen a társuk. Biztos, hogy ez létező jelenség. Egy új-zélandi sorozat magyar változata a Korhatáros szerelem, csak bizonyos fokig átalakították.

Kovács Patríciával szemmel láthatóan azonos hullámhosszon voltak.

Gördülékenyen dolgoztunk együtt. Úgy álltunk a feladathoz, hogy ez a szakmánk, ezt meg kell csinálni. Bár ott van körülöttünk harminc ember, az illúziót meg kell teremteni. Ha szövegváltoztatást kértünk, ami elég gyakran előfordult, meghallgattak bennünket, és elfogadták az észrevételeinket. Mindenki nyitott volt felénk.

Bánsági Ildikóval, a történetbeli anyósjelöltjével is több jelenete volt.

Csodálatos színésznő. Alázat, koncentráltság, jókedv és humor a tizenharmadik órában is, amikor mi már nagyon fáradtak voltunk. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla. Megszerettük egymást. Én is igyekeztem jól dolgozni, színészileg pontos lenni. A tévésorozat külön műfaj, tanultam is belőle sok mindent. Például lazán összpontosítani. Én ugyanis hajlamos vagyok a görcsös koncentrációra. Trenírozom magam. Horváth Csaba Halál Thébában című előadásában végig színpadon vagyunk, sokszor passzív a jelenlétünk, de abban is erősen figyelni kell, hogy aztán ritmusban, pontosan szólaljunk meg. A túlfeszülés energiapazarlással jár, s akkor minden a visszájára fordul.

A saját arcát is nyilván jobban megismerte a sorozat révén.

Távolról indítok. Operatőr a testvérem. Elsős gimnazista voltam, ő negyedikes. Bejött a szobámba, mondta, csináljunk egy kisfilmet. Később az összes vizsgájában az én arcomat használta. Azokban a filmekben sokszor visszanéztem magam. Figyelmeztetett, ha sok voltam. Az egyetemen Szász Jánossal volt filmes kurzusunk. Verseket mondtunk kamera előtt. Elemeztük egymás arcát, kinek mi áll jól, mi nem, megtapasztaltunk sok technikai dolgot. Hogyan kell bevilágítani egy arcot.

Fizikai adottságai tökéletesek. Nincs rossz profilja.

Ezt vagy tudja használni az ember, vagy nem. Zsámbéki Gábor mesélt egy történetet. Akrobata volt a színész, sétált az utcán, helyből ugrott hátraszaltót. Bármire képes volt a testével. Idős korában újra találkozott a színésszel, a teste már nem úgy működött, elöregedett az egész gépezet, morcos, mogorva, cinikus, gúnyos tekintettel, görnyedten járt-kelt a világban, mindenkit gyűlölt. Fiatalon jóképű, rendkívüli képességű, flexibilis, dinamikus, energikus fiú volt, de a lelke nem öregedett hozzá a testéhez. Színész esetében ez borzasztó.

Huszonhárom évesen ezt még könnyű kimondani.

Tudom, hogy ez el fog múlni, az meg el fog jönni. Ahogy Zsámbéki Gábor ezt elmesélte, megelevenedett bennem egy ember belső tragédiája. Hogy lélekben még akrobata, a teste viszont már máshol tart.

Fizikai rátermettségét a sportnak köszönheti. Annak, hogy sokáig futballista akart lenni. Száznyolcvanhét centijével nem volt hozzá túl magas?

Az előny a pályán. Hátvéd voltam. Vegyük bármelyik nagy csapatot. Magas, robusztus hátvédjeik vannak. Nagyon szerettem focizni. Sok klubban megfordultam Szabadkán. Ha nem tetszett az egyik, a barátommal mentünk tovább. Elég sok focicsapat van nálunk. Tizenegy évesen is váltottam, de a barátom már nem tartott velem. A szerb nyelvvel akkoriban még hadilábon álltam. Időbe telt, míg megtanultam. Egyedüli magyarként nem volt könnyű a klubban. Gyengének, alárendeltnek éreztem magam.

Ezzel a külsővel?

Szívattak. Odamentem az edzőhöz, nyújtottam a kezem, mondtam, hogy ki vagyok, itt szeretnék edzeni. Jó, megnézzük, felelte. S amíg én abban a klubban nem vívtam ki a tiszteletet, nagyon szívattak. Akkor változott a helyzet, amikor látták, hogy küzdök, fegyelmezetten edzek. Nem lógtam, nagyon akartam, a pályán megbízható voltam, nagyon alázatos. Motorja lettem a csapatnak.

A családja is átjött Budapestre?

A szüleim és a nővérem ma is Szabadkán élnek. Oda megyek haza. Nem települt át a család. Később átmentem egy másik klubba, a Spartacusba. Több éven keresztül mi voltunk a legjobbak a ligában. Az is nagy lemondásokkal járt. Tizenhat évesen napi két edzésem volt, nem járhattam sörözni a barátaimmal, annyira fáradt voltam. Az élsport nagyon megterhelő, de akkor is azt mondom: megéri.

Aztán mégis abbahagyta.

Másodikos gimnazista voltam, edzésre mentem, és azt éreztem, már nem akarom, nem ez az én utam. Új edző jött, nem igazán találtam meg vele a hangot. Nem nagyon szeretett, én sem őt. Új játékosokat hozott, velük sem tudtam kijönni. Tekertem a bicajt, és egy belső hang azt súgta, hogy ne folytassam. Elmentem még arra az egy edzésre, de többre már nem. Nem ott volt a helyem. Imádok focizni, most is megyek, ha csak tehetem, de ez már így egészen más.

Szabadkán magyar gimnáziumban érettségizett. Milyen a városban a lakosság nemzetiségi összetétele?

Hivatalosan harminchárom százaléka magyar a lakosságnak. Százezer ember él a városban, a környező falvak, települések lakóival együtt százötvenezer. Egyharmada magyar, egyharmada szerb, egyharmada horvát. Nagyon sokszor megvertek, rengeteget bunyóztam. Hárman tartottunk hazafelé, tizenöten jöttek ránk. Tudtam, hogy a fülemet és az arcomat kell védenem. Leguggoltam, és vártam, hogy vége legyen. Egyszer elkezdtek szeméttel dobálni bennünket, miközben burekot ettünk. Volt, hogy az utcán a lábam elé köptek, mert hallották, hogy magyarul beszélünk. Halál a magyarokra! – ordították. Én nem fogok rettegésben élni, mondtam, és megálltam. A haverom azonnal megfogta a kezem. Ha most továbbmegyünk, elfogadjuk, hogy velünk ezt meg lehet tenni, mondtam. Hátrafordultam, és odaszóltam, hogy kit köpködjenek és hova. Megint elvertek bennünket. Vérző orral kullogtunk haza. De akkor is! Nem fogunk megfélemlítésben élni. Szabadkán otthon akarom érezni magam, biztonságban. Simán adódhat ilyen helyzet ma is. Kevés a magyar. Húszan érettségiztünk a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban, ebből tizennyolcan külföldre mentek. Bécsbe, Grazba, Szegedre, Budapestre. Ketten maradtak otthon.

Megviselte, hogy Szabadkáról Pestre költözött?

Újvidéken kétévente nyílik magyar osztály a színművészetin, az nem lett volna jó. A bátyám már Budapesten élt, ez nagyban megkönnyítette a helyzetemet. Kicsit kitaposta előttem az utat. A legelső élményeim egyike: a Blaha Lujza téren nem találtam a zebrát. Nem is volt. Nem vettem észre, hogy van aluljáró. Futottam át a négysávos úton. A rettenetes zajt mind a mai napig nem tudtam megszokni. Megyek az utcán, jön egy mentő, befogom a fülem. Szeretem a nyüzsgést, de a zajt nem. Szabadkán akkora csend van az utcánkban, hogy az néha ijesztő.

A szerb nyelvhez ma milyen a viszonya?

A focipályán megtanultam. Tizenhat éves fiúk között természetesen nem az irodalmi szerbet. De jó iskola volt. Magabiztosan szólalok meg. De van még valami. Azokra a színészekre, akik keményen sportoltak, ragadt egy olyanfajta fegyelem, ami abszolút kamatoztatható a színházban. Ott ugyanis sokkal nagyobb fegyelem kell, mint egy forgatáson. Ahhoz is kell kitartás, de igazából a színházban derül ki, hogy mennyit bír az ember. Amikor úgy érzed, hogy nincs tovább, rájössz, hogy még hatszor annyit bírsz. Próbára tudod tenni a terhelhetőségedet.

Az Aranyélet előtt filmezett már?

Még otthon, Vicsek Károly Bolygó tűz című filmjében. Nyolcéves voltam. Több vajdasági színész mellett nyolc napom volt. Édesapám és a bátyám is játszottak benne.

Most három színházhoz kötik különböző előadások. A Hóhérok a Katona József Színházhoz, a Nemzetihez a III. Richárd és a Woyzeck, a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz a Halál Thébában. Oda is szerződött a következő évadra.

Mindenütt helyt kell állni, minden szerepbe energiát kell fektetni. És bírni kell kitartással. Vannak persze mélypontok is. Amikor a Korhatáros szerelmet forgattuk, az ötvenedik napon azt mondtam, szívesen csinálnék bármi mást, csak ezt nem. A napi tizenöt óra munka halálosan kifárasztott. Felébredtem a besötétített szobában, és azt sem tudtam, milyen nap van. A fociban megtanultam a legfontosabbat, hogy tedd oda magad, nyújtsd a maximumot függetlenül attól, hogy van-e izomlázad vagy nincs, csúszik-e a pálya vagy nem, és utána a szívedre teheted a kezed, hogy erre voltál képes, minden tőled telhetőt megtettél. S ha nem sikerült, akkor sem kell elkeseredni, nincs depresszió, menni kell tovább. Egyetlen előadás után sem érezheted azt, hogy lusta voltál, nem tetted oda magad igazán. Ha nem így gondolod, az nagyon tud fájni.

A Hóhérokban hátborzongató hat perce van az előadás elején.

Annyira szeretem! Ötvenszer ötven centis a lyuk, ahová le kell esnem az akasztás után. Ha nem állok pontosan a helyemre, zuhanás közben összeverem magam. Amikor a kaszkadőr ugrott, hogy megmutassa, mit kell tennem, beverte az orrát. Ott lógok, nyakamon a kötéllel. Nagyon kell figyelni, hogy jól álljak jelbe, és jó szögben tartsam a fejem, nehogy baj legyen. Nagyon szűk a lyuk. Az első tizenkét próbálkozás során összevissza vertem a térdem, mert reflexszerűen összehúztam magam. Ezt ki kellett iktatnom az ugrásból. A tizenkettedik ugrás után kértem tíz perc szünetet, vérzett az orrom. Azóta semmi bajom nem történt, pedig több mint negyven előadást játszottam. És most már elmondhatom azt is, hogy sok minden voltam már színpadon. Még akasztott ember is.