Segíteni kötelesség

– A munka szeretete volt az egyik legfontosabb, amit atyám gyerekként édesapjától megtanult. Tehetséget bőven kapott a Teremtőtől, és mert tudásvágy és szorgalom is társult hozzá, talán mondhatjuk azt, hogy elhivatott élet állt előtte – meséli. – Elbeszéléseiből tudom, hogy kora gyerekkorától kezdve éhes volt a tudásra, és hogy valóban szeretett tanulni, azt tanúsítják a záhonyi iskolás korából származó kitűnő bizonyítványok is. A munkaszeretet, a szorgalom és a tudásvágy későbbi életében olyan fontos alapértékekkel társult, mint a tisztesség, hazaszeretet, a másik ember tisztelete. Az emberek iránti szeretet, a másik emberen való segíteni akarás egész életének vezérfonala lett. A legnehezebb időkben is inkább a saját bőrét vitte vásárra, mint hogy elutasította volna a segítséget.

Ezek voltak azok a dolgok, amelyeket ön legjobban tisztelt az édesapjában?

Különleges és nagyon erős példa családunk számára az ő egész élete. Sokat hallhattunk a gyerekkoráról, katonaéletéről, munkájáról. Történetein keresztül kaptuk az igazi erkölcsi nevelést. Később feleségemmel együtt is sokat foglalkoztunk vele, amikor arra vállalkoztunk, hogy megírjuk az élettörténetét. Mindenben azt láttuk, hogy a tisztesség és az emberek megsegítése nagyon fontos számára. Nagyszerű ajándékot kaptunk az élettől, hogy felnőtt emberként lehetőségünk nyílt mellette, vele együtt dolgozni. Közvetlenül tapasztalhattuk meg szorgalmát, teherbírását, tehetségét és végtelen emberszeretetét.

Ha valaki ebben nő föl, ebben él, beleivódik mindez a gyerekei, unokái génjeibe? Azzal együtt, amit az apaági nagymama annak idején úgy fogalmazott meg, hogy »segíteni kötelesség«?

Kizárt, hogy mindaz, amit látunk, hallunk, apránként ne csiszolódna bele valamiképpen az életünkbe. Minden korosztálynak más jelenti a lényegeset. Bennem is fejlődött a segíteni akarás vágya és a válaszkeresés arra, hogy miként élhető meg a nagyanyai intelem: »Fiam, ha segítséget kérnek tőled, és te tudsz segíteni, akkor megtenni kötelességed.« Egy gyerek valójában fel sem fogja, mit is jelent ez, de életének egy későbbi szakaszában biztosan felidéződnek a tanítások. A jó példa mindig gyökeret ver. Most, amikor itt vagyunk Pozsonyban, határainkon túl, impulzusok érnek bennünket az itteni magyarok részéről. Azt kell mondanom, hogy az ő magyarságszeretetük minket is felemel. És nagyon jó megérezni az összetartozásunkat! Ilyenkor duplán sajnálom, hogy Szlovákiában ez idáig ritkábban fordultunk meg.

Ennek van oka?

Nincs különösebb: egyszerűen így hozta az élet. Édesapám révén – akinek híre legelőször a Délvidékre futott – gyakrabban mentünk Zentára és környékére, a rendszerváltás után pedig főleg Erdélybe utaztunk gyakran. A határon túli magyarság sorsa mindig mélyen megérintett bennünket, az évek során nagyon sok »kinti« barátra tettünk szert. Minél mélyebben láttunk bele az életükbe, annál erősebb kötelékek alakultak ki közöttünk. Sok nehézséget és sok felemelő, előremutató dolgot tapasztalhattunk meg. Találkozunk jól működő intézményekkel, alapítványokkal, műhelyekkel, amelyek nagyon jó úton járnak, teszik a dolgukat, eredményesek, tartják a magyarságukat. Azt persze folyamatosan érzékeljük, hogy rászorulnak magyar segítségre, civilre és államira egyaránt. Általánosságban azt mondhatom, hogy a segítségnyújtás a Béres Gyógyszergyár életében a megalakulása óta jelen van. A vállalatunk 1989-ben jött létre, a magyarországi rendszerváltással egy időben. Azóta folyamatosan segítjük a rászorulókat. 1993 óta működik az alapítványunk – Béres Alapítvány a Teljes Életért –, hogy támogatásainkat összehangoltan, hatékonyan tudjuk végezni. Elsősorban termékadományokat adunk, például évente százezer üveg Béres Cseppet osztunk szét, sok tízezer emberhez juttatva el a gyógyító segítséget.

A segítség több síkon fut, hiszen a termékadományain túl a Béres egyéb támogatásairól is ismert.

Mi gyógyszergyártók vagyunk, ezért természetesen elsősorban ezen a területen kell jeleskednünk. Az első számú felelősségünk az, hogy milyen gyógyszereket kínálunk az embereknek. Hitvallásunk: »Gyógyíts anélkül, hogy ártanál.« Ezt tesszük a hivatalos munkánkban. A társadalomért érzett felelősség a kötelezőn túli, belőlünk, értékrendünkből fakadó többlet. Nekünk nagyon fontos az is, hogy a megkeresett javakból fordítsunk a társadalom javára is. Segítsük a határon túli testvéreinket, támogassuk a kultúránkat, az oktatást, olyan célkitűzéseket, amelyek jobb életminőséget s a meg- és fennmaradásunkat igyekeznek szolgálni.

Bizonyos ellentmondás van abban, hogy édesapja egész életében segíteni próbált, és segített is, viszont ő nélkülözte a segítséget, inkább akadályokat gördítettek elé. Önt ez nem rémítette el?

De. Bizony, megrémített bennünket. A 70-es évek nagyon nehéz évek voltak. A Béres Csepp 1972-ben született meg, és ahogy édesapám akkoriban mondta: »Nem gondoltam volna, hogy életem legnehezebb szakasza most kezdődik el.« Az üldöztetések és gáncsoskodások korszaka ekkor indult el igazán. Én akkor egyetemista voltam Budapesten, de az ő pokoljárását a távolból is jól érzékeltem. Szerettem volna őt megóvni, igyekeztem még arról is meggyőzni, hogy hagyja az egész Béres Cseppet, az élete, egészsége sokkal fontosabb nekünk. De őt nem lehetett eltántorítani attól, amiben hitt. Szerencsére! Hála a Gondviselésnek, sosem volt egyedül. Ha egyedül van, egészen biztosan elveszett volna. Hiába volt ellene a fél ország, a politikai hatalmasok, a félretájékoztatott orvosok, mindig voltak barátai is. És ott voltunk mellette mi is, a családja – édesanyám, a nővérem és én –, akik sosem kételkedtünk benne. Aztán megismerkedésünk után, 1975-től nagy támaszt és segítséget jelentett leendő feleségem is. Klárika szívvel lélekkel édesapám mellett állt, nem csoda, hogy atyám saját lányaként szerette őt élete végéig. A feleségem ma is a cég egyik igazgatója és az alapítványunk elnöke.

Kis kitérőként hadd említsem meg, hogy édesanyám, aki éppen most lenne százéves. Bodrogkisfaludon született, de a családnak zólyomi gyökerei vannak, az ő három legidősebb testvére ott született. Visszakanyarodva: édesapámat sokan támogatták, és a támogatók köre egyre szélesedett. Nemcsak a közvetlen testi-lelki jó barátok biztatták, hanem eredményeit megismerve sok orvos, gyógyszerész és humanista gondolkodó is mellé állt. Ratkó Józsefet, Balczó Andrást, Kósa Ferencet az elsők között kell megemlíteni. Aztán Budapesten is híre futott, a támogatók között találjuk Pozsgay Imrét, Nagy Lászlót, Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Czine Mihályt, Zelk Zoltánt.

1989-ben megalakult Béres Részvénytársaság, édesapja saját kezébe vehette a sorsát, és ön melléje állt. Nem bánta meg, hogy feladta a ragyogó jövőt ígérő kutatói pályáját?

Nem volna igaz, ha azt mondanám, könnyű volt a döntés. Akkorra már szép szakmai sikerek álltak mögöttem, és valóban egy ígéretes akadémiai pálya állt előttem. A megalakuló részvénytársaság jövője bizonytalan volt, egy olyan vállalkozás, amelybe néhány elszánt ember hatalmas lelkesedéssel beleveti magát, de hogy mi lesz majd belőle, azt nem tudhatta senki. Ugyanakkor ez volt az a pont, amikor a tettek súlyával is atyám ügye mellé tudtam állni. Ezért a választás nem lehetett valódi kérdés a számomra. Mellette volt a helyem, és kész.