„Rómeó már nem lehetek”

Ebből az alkalomból adunk közre néhány beszélgetést a Jókai Színház és a belőle kivált, előbb az anyaszínház kassai tagozataként, ma pedig önálló intézményként működő Thália Színház művészeivel.

Illés Oszkár a Kassai Thália Színházból

Vannak olyan színészpályák, amelyek simán kezdődnek, és göröngyös utakon zötyögnek tovább. Vannak olyanok, mint Oszkáré, aki vargabetűvel jutott el oda, ahova rendeltetett.

* Úgy tudom, 1990-től vagy a Tháliánál. A szamárlétra minden fokát végigjártad, színpadi díszítőtől kezdve a szervezési osztályon át a színészetig.

Mondhatjuk, hogy a véletlenek összjátéka volt, ami erre a pályára terelt. A nagykaposi gimnáziumban Géczy Lajos bácsi volt az osztályfőnökünk, aki minden osztályával csinált egy színdarabot. Az egyik ilyen amatőr színházi munkánkba besegített Gombos Ilona, a Thália Színház legendás művésze is. A sors úgy hozta, hogy jó pár évvel később Kassára kerültem, és éppen nem tudtam mit kezdeni magammal. Összefutottam az utcán Gombos Ilonával. A legnagyobb meglepetésemre megismert és megszólított: »Fiatalember, hogy van, mit csinál itt, Kassán?« Azt válaszoltam neki, hogy éppen nem tudom, mit csinálok. Megkérdezte, miért nem próbálkozom a színházzal. Szót fogadtam, elmentem, de nem volt merszem azonnal színésznek jelentkezni. Éppen volt egy üresedés a műszakban. Ott kezdtem el dolgozni. Pár hónap múlva, a korábbi szokáshoz híven, pici, egy-két mondatos szerepekben én is színpadra léptem. Úgy alakult, hogy a rákövetkező évadban már át is minősítettek. Így haladtam, fokról fokra a színházi ranglétrán. A szervezési osztályra is úgy kerültem, hogy ott is éppen krízis volt. Pólos Árpád kollégám szólt, hogy be kellene segíteni. Ő már jól ismerte ennek a munkának a fortélyait.

* Mostanra belaktad a színpadot, jó sok szerep van már mögötted. Nagyon közhelyesnek tűnik, de megkockáztatom: álmodsz-e szerepről? Esetleg megvolt már?

Hát, Rómeó már nem lehetek… Megjegyzem, nem is akartam lenni, mert nem az a típus vagyok. Érdekes módon nincsenek különleges szerepálmaim, hanem mindig megtalálnak azok a karakterek, amelyek illenek rám. Az utóbbi években az tesz boldoggá, ha valamelyik rendező felhív, és azt mondja: »volna itt egy jó kis karakterszerep«. Sokszor előfordul, hogy nem is ismerem a darabot, de amikor elolvasom, rájövök: tényleg milyen jó, hogy rám gondolt. Ezeknek valóban tudok örülni.

* Eddig inkább vidám és pozitív szerepeket játszottál. Olykor a szeretetre méltó balek, máskor a suta intrikus bukkant elő az általad megformált figurából. Van egy olyan érzésem, hogy nagy színházi kaland lenne egyszer kipróbálni magad egy igazi drámai szerepben.

Egy-két kisebb volt ilyen is, de például most is olyan egyéniséget játszom, amely végképp nem vígjátéki figura. Vagy ilyen volt a Két úr szolgája, ahol az első apaszerepemet kaptam. Egy idősebb hölgy odajött hozzám az előadás után, és gratulált, majd hozzátette, hogy mindig ilyen szerepben szeretne látni a színpadon. Nagyon jó is volt Valló Péterrel dolgozni, valóban egy másik énemet tudtam megmutatni a rendező úr és a szerep segítségével a színpadon.

* Úgy gondolom, hogy minden színészben ott van a vágy, hogy olyan oldalát is megmutassa, amelyet addig még nem látott a közönség…

Tudod, a rendezők gyakran a bevált recept szerint osztanak szerepet. Nagyjából ismerik a társulatot. Ez a színész képviseli ezt és ezt a figurát, és akkor automatikusan ő kapja. Olykor kényelmi szempontoktól vezérelve.

* Ráadásul a mi színházaink vendégrendezőkkel dolgoznak, akik csak elvétve veszik figyelembe, hogy a néző már kilencvenszer látta az adott színészt ugyanabban a szerepkörben. Mindezzel együtt milyen a színészlét, olyan, amilyennek megálmodtad?

Gyerekkoromban nagyon távolinak tűnt ez a világ. A legelső előadást nagyon kicsi koromban, Kiscsernyőn láttam. Ráadásul az Elveszett paradicsomot! Az első nagy színházi élményem az volt, amikor Csendes Laci összeroppantotta a markában az üvegpoharat, és vérzett a keze. Ez elevenen él bennem a mai napig, de nem voltak elképzeléseim arról, hogy milyen a színészélet. Lehet, hogy máig gyermeklelkem van, de ha összefutok vagy netán együtt dolgozhatom egy olyan nagy egyéniséggel, akit filmekből, a tévéből ismertem, akire gyerekkoromban felnéztem, az akkora öröm, hogy szinte tátott szájjal rácsodálkozom. Amikor Koncz Gáborral dolgoztam, elkezdtem magázni és művész urazni. Ő rám szólt, hogy ne tegyem, hiszen kollégák vagyunk. Nekem ez olyan nagy dolog, hisz az ő filmjein nőttem fel, és most felajánlja nekem, hogy tegeződjünk…

* Gombos Ilonával, akinek az indulást köszönheted, játszottál együtt?

Persze, sokat játszottunk együtt. Egészen az utóbbi évekig, amikor nyugdíjba vonulása után vendégszerepelt.

* Valami meghatározó sztori, ami a pályán történt veled?

Tudod, hogy a legjobb sztorik kilencvenkilenc százaléka publikálhatatlan. De a legnagyobb kollektív színpadi röhögésünk – természetesen előadás közben – a Tudós nők bemutatóján történt. Talán Zselízen volt. Apró bakik után annyira fokozódott, hogy a végére visszafojthatatlan és frenetikus hahotázásba fulladt az egész. Az volt a szerencsénk, hogy a közönség is velünk tartott, együtt nevettünk.