<p>Állunk a kígyózó sorban, Laci kezében üdítős pohár, nekem a pattogatott kukorica jutott. Általában már jóval a film kezdete előtt befaljuk a kukoricát, de ez a mostani kifejezetten pocsék, sótlan, s mintha kicsit állott is lenne. A sor egyre csak nő – még jó, hogy viszonylag időben érkeztünk.</p>
A moziterem ajtaját a film kezdetéig zárva tartják. Ez valami premier előtti, zártkörű vetítés, Laci nyerte az ingyenjegyeket a neten. Káros szenvedélyeink közé tartozik ugyanis a különleges kávék fogyasztásán és az ezerforintos DVD-filmek vásárlásán túl (hihetetlen, micsoda klasszikusokat lehet megszerezni potom pénzért), hogy filmes nyereményjátékokon próbálunk szerencsét. Ha a kaparós sorsjegy nem is, ez legalább bejön.
Közben két hatalmas plazmatévén a legfrissebb előzeteseket vetítik. Először Bruce Willis, John Malkovich és Anthony Hopkins jelenik meg a képernyőn, akiknek eszük ágában sincs a nyugdíjasok nyugodalmas hétköznapjait élni, helyette visszatérnek korábbi szakmájukhoz, és folytatják a bérgyilkolást. A csapat díszes hölgykoszorúval is kiegészül: az egykor II. Erzsébet királynőt alakító Helen Mirren kezében például kifejezetten jól mutat a stukker (pláne, ha egyszerre kétfelé tüzel egy megpördülő autóból). Ezután egy újabb vámpíros tinifilm kockái következnek. Az aláfestő zene kellően epikus, szinte már aggódni kezdek, hogy a Jó és a Rossz összecsapásából melyik fél kerül majd ki győztesként. A végén, a film címét látva egymásra nézünk Lacival, elfanyalodunk: nem jósolunk kiugró nézőszámot az Alkonyat-gyanús alkotásnak. Pedig állítólag ez is valami bestseller-adaptáció. (Lehet, rossz könyveket olvasunk?)
Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen. Na, nem mozi, szerencsére az elég sűrűn. Lassan már kezdem rosszul érezni magam, amiért többet járok moziba, mint kiállításra. De sorban állni legfeljebb a bankautomatánál, pénztárnál vagy a női mosdó ajtaja előtt szoktam, moziban semmiképp. Ez a tömeg egyébként is más, mint az, amelyik arra vár, hogy végre felszabaduljon egy hely, vagy hogy az előtte álló zsebre rakja a kért bizonylatot. Ettől a sorban állástól – a mozistól – az emberek nagy része már elszokott. Manapság már mindenki neten keresztül rendeli a jegyeket. Két-három kattintás, és ha időben foglalsz, még azt is megválaszthatod, hányadik sorból szeretnéd végignézni a legújabb blockbustert (a 4D moziról és a tortillachipsről nem is beszélve). De itt – internet ide vagy oda – mindenki kénytelen kivárni a sorát, s a későn érkezők ezúttal „elnyerik méltó büntetésüket”: muszáj lesz megelégedniük egy kevésbé ideális ülőhellyel.
Úgy érzem magam, mint aki hirtelen évtizedeket ugrott vissza az időben. Mondom is Lacinak, most olyanok vagyunk, mint Diane Keaton és Woody Allen az Annie Hall című filmben. Csak a hetvenes évek divatos ruhadarabjai cserélődtek le időközben: én nem hordok hosszú ujjú, fekete garbót lenge, nyári ruhával, a hajam sincs kibontva (bár már majdnem olyan hosszú, mint Annie-é), és Laci se frissítette fel a ruhatárát egy olajzöld színű ballonkabáttal és szarukeretes szemüveggel.
Rajtam kívül azt hiszem, aligha jutna eszébe bárkinek is Annie és Alvy, ahogy a tömött sorban álldogálnak. Ennek a világnak semmi köze az 1977-es New Yorkhoz: itt szélesvászon van, meg párnázott ülések pohártartóval felszerelve. Nincs se vetítőgép, se celluloid, se mozigépész, csak egy unatkozó arc, aki magabiztosan kezeli a play és a stop gombokat. Az ácsorgó tömegben sem jut eszébe senkinek, hogy rágyújtson egy cigarettára, miközben Samuel Beckettről beszél. És alapvetően semmi bajom a plázás mozikkal, most jobb szeretnék mégis egy művészmozi előcsarnokában várakozni, valahol a belvárosban.
Annyiban azért szerencsésebbek vagyunk, hogy a mi hátunk mögött nem visítozik senki sem fejhangon. Nem úgy, mint Woody Allen filmjében az a pasas, aki szerint Fellininél elnézőbb rendező aligha akadt a nagybetűs filmtörténetben. Ez a tudálékos és fontoskodó fickó annyira kihozza Alvyt a sodrából, hogy az kilép a sorból, a kamerába néz, és egyenesen a nézőnek szegezi a kérdést: Maga mit csinálna, ha egy ilyen ember állna a sorban a háta mögött? Most mondja meg őszintén!
Azt hiszem, talán mégiscsak jobb, hogy nem egy művészmoziba mentünk.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.