Pozitív harcos

* Nyomjuk meg előbb a legbiztosabb gombot, amelyen az áll: »Őrség«.

Van még egy, amelyet ha megnyomnak rajtam, hosszasan beszélek. A »Gyerekeim«. Az előbbi kicsit szomorú történet. Amikor mi ott elkezdtünk építkezni, pénzt kaptunk azért, hogy valaki lekaszálta és elvitte a füvet. A következő a nullszaldós időszak volt, amikor nem fizettek érte, de elszállították. Aztán nekem kellett elintéznem, hogy lekaszálják – pénzért. Na, ebbe untam bele! Jöttek a hatalmas gépek, szétzilálták a természetet, a csendet, vitték a pénzt, és maguk mögött hagytak rengeteg olajfoltot. Ebből is elegem lett. Barterszerződést kötöttem egy nagyon helyes állatorvos asszonnyal, akinek harmincvalahány birkája van. Megállapodtunk, hogy építek neki egy karámot, ő odahozza a birkáit, azok ott szépen elvannak, mert friss fűhöz jutnak, nekem dolgoznak, neki meg nő a sok gyapjú. Télire elszállítja őket, tavasszal megint jönnek, és még a vakondtúrásokat is rendben tartják. Már a pulim is lázba jött. Harmincméteres távolságból tereli őket, közelebb nem merészkedik hozzájuk. Városi kutya.

* Elárulom, miért kezdtem az Őrséggel: a vadkörtepálinka miatt.

Mindenki a saját pálinkáját dicséri. Én is, pedig nem én főzöm, csak az én fám terméséből készül. Akkor vissza a birkákhoz! Rárongyoltak ugyanis a vadkörtefa alatti területre, pontosabban a lehullott gyümölcsre. Ezt is megbeszéltük az állatorvos asszonnyal. Ő összeszedi a körtét, elviszi, én meg kapok a pálinkából. Nagyképűség volna tehát azt mondani, hogy az én pálinkám, inkább csak az én barterüzletem. Hatalmas a fa. Ha Csontváry jó kedélyű lett volna, akkor nem a magányos cédrust, hanem az én őrségi vadkörtefámat festi meg. Óriási, gyönyörű fa. Diónk viszont nincs. Drukkoltam egy mókusnak, amikor elvitte azt a három szemet, ami termett. Nyilván nagy bajban levő mókus volt. Minden reggel, amikor hajnalban felkeltem, és kiültem a táj közepébe, figyeltem őt, ahogy kereste a dióţ, ahogy ott ugrált a fák között. Ő éhes volt, én meg szöveget tanultam. De ha csak ülök, és nézek magam elé, az Őrségben az sem számít semmittevésnek. Az más. Ott minőségibbek a gondolataim. Ha itthon ülök, szégyellem magam, hogy veszítem az időt. Ott nem. Nagyon szép, praktikus helyen lakunk most, beköltöztünk a városba, nem bírtuk a közlekedést: annyit ültem a kocsiban, mint egy taxis. Időt és benzint nyertünk, mégis visszasírom azt a vidékies, családias Hidegkutat. Előbb-utóbb vissza is megyünk majd, érzem.

* És milyen az új pálinka?

Finom. Bivalyerős. Nem mindegy, kivel beszélget az ember, amikor issza. Egy bizonyos koron túl már erre is figyelni kell. Ugyanúgy, mint az ízekre, a zamatokra, a különböző »mazsolákra«. Most már én is azt mondom: adjuk meg a dolgok módját. Hol egy nehéz helyzetben, hol egy évforduló kapcsán amúgy is feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért is élünk. Bizonyos történések elgondolkoztatják az embert, és akkor azt mondja: igen, az életnek ezek az elemei is legyenek minőségiek. Nem szégyen ezzel foglalkozni. A menzától el kell, hogy jusson az ember Krúdyig.

* Mi volt a köztes állomás?

Váci gyerek vagyok, anyám és édesapám ott dolgozott. Tanár volt az egyik, nyelvész a másik. Menzán éltem. Aztán volt egy csodás időszakom. Egy háromlányos házhoz keveredtem. Annyira pocsékul főztek a menzán, és én annyira nem ettem, olyan vézna voltam, hogy anyám »beíratott« ebbe a nagyon helyes családba. Ott ugyanis főztek a lányoknak. Tizenhárom éves lehettem. Mentem haza a suliból, és hozzájuk vezetett az utam. Horváth Klári néniékhez, hogy áldja meg őt a jó Isten! A lányok tizenöt, tizenhét, tizennyolc évesek voltak, ültem köztük tágra nyílt szemmel, miközben el voltam kényeztetve finom ételekkel és szörpökkel. Megmártóztam a hedonizmusban. A gimnáziumban fociztam, edzésekre rohantam, örökké éhes voltam, a főiskolán is csak berohantunk a menzára, arra sem volt időnk, hogy megnézzük, mit lapátolunk magunkba, a katonai menzáról meg ne is beszéljünk. Nagyon lelkesen fel akartam jelenteni a magyar hadsereget, csak nem állt mögém senki. Azt a kérdést szerettem volna feltenni a hadügyminiszternek, hogy miért van tiszti étkezde, miért a megkülönböztetés, ha szocialista rendszerben élünk. Ahhoz gyáva voltam, hogy egyedül kezdjek el nyomozni, de fölöttébb érdekelt a dolog.

* Ki főz, ha lent vannak az Őrségben?

Eszter, a feleségem. A túrós csuszája például maga a költészet. Soha sehol nem ettem olyat, mint az övé. Kiteszi, és fő csapásirány lesz. Mindenki rácuppan. Nem tudom, mi a titka. Nem is árulja el. A mindennapi harcokat nem nagyon csípi, de lent az Őrségben, ahol minden más, és a főzésre is van ideje, ott igen! Imádja kitalálni, elkészíteni. Nagy szakácsnő. Veszélyesen jól főz, de az a szerencsém, hogy a reformkonyha híve. Igazi biocsávónak érezhetem magam mellette.

* Akkor kifogta az aranyhalat.

Ezt nem kell hangoztatni. Eszter is tudja.

* Most nyomjuk meg a másik gombot: gyerekek. Flóra, Olivér és Sonja.

Nem tudom, mindez mikor és hogyan történt. Egyszerűen nem értem. Lebegek az időben. Csodálatos három ember. De hogy mikor nőttek fel, és mi történt közben, azt nem tudom. Annyira sűrű volt. Színész vagyok. Furdal a lelkiismeret. A normális emberek együtt vacsoráznak, mi pedig Eszterrel felállunk az asztaltól. Ha előadásunk van, hatkor bent kell lennünk a színházban. Ám ha a gyerekeimet nézem, mégis abban reménykedem, hogy nagy hibát nem követtünk el. Negyven és ötven között annyifelé kell helytállni! Többet kellene ücsörögnöm az édesanyáméknál is, a barátokról nem is szólva! Arra, hogy a bor vagy a pálinka leguruljon, már alig van idő. Flóra Eszter első házasságából született. Huszonhat éves. Montrealban végzett színész szakon. Ott alakul az élete, van egy francia–kanadai színész társa, itthon voltak nyáron, büszkén mutogattuk neki a várost. Olivér, a fiam huszonkét éves. Felvették Londonban egy könnyűzenére szakosodott iskolába. Később zeneszerzést akar tanulni. Külcsínben talán inkább Eszterre emlékeztet, Sonja tündökléséhez is csak a színeket adtam, de ami bennük zajlik: Sonja sok szempontból Eszterre hasonlít, Olivér pedig rám.

* Sonja tőrvívónak készült.

Most fog érettségizni, tizennyolc éves. Franciaországban tanult egy évig. Már a tánc a szíve csücske. A modern tánc. Egy ideig vitte együtt a kettőt, a vívást és a táncot, aztán választania kellett, a kettő sok volt együtt.

* Három filmet választottam azok közül, amelyek elválaszthatatlanok az arcától. Jób lázadása, Szerencsés Dániel, A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire.

A Jób lázadása csodálatos film. Nekem Temessy Hédi, Zenthe Feri bácsi és a kisfiú. Én egy percre nem jutok eszembe. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azt gondoltam, ilyen mondatokat nem tud elmondani egy gyerek. Tévedtem. Minden szó igaz volt a szájából. Bármilyen furcsa, a későbbi apaszerepemhez is hozzájárult azzal, hogy a szállodában a forgatás idején hallottam, hogyan beszélt vele az édesapja. Vékonyak voltak a falak, minden áthallatszott. A kisfiúnak nyilván elege volt az egészből, az édesapja pedig nagyon bölcs mondatokkal terelte, és ez nekem nagyon imponált. A Szerencsés Dániel iszonyú mázlim volt. Sándor Palika rendezte, Ragályi Elemér fényképezte, és a színészek, Törőcsik Mari, Garas Dezső, Bodrogi Gyula, Voith Ági! A mi szakmánk másfajta szakma, mint a legtöbb. Több a szív, a lélek benne. Találkozunk, eljátszunk egy szerepet, és továbbrepülünk. De Sándor Pál és Gárdos Péter, akivel a Skorpiót forgattam, messze túlmutatnak ezen. Csodás szakasza volt az életemnek az, amelyet velük töltöttem. Nyilván kellett nekik az én kölyökpofám, de akkor is… óriási tisztelet van bennem a nagyok iránt. Törőcsik Marit imádom. Én tőle olyat kaptam, olyan díjat, amikor az És Rómeó és Júliát, amit Eszterrel hoztunk létre, levetítette a televízió! Öt perc különbséggel csengett a telefon. Először Mari hívott, hogy gratuláljon, aztán Dezső. Mondtam is a feleségemnek akkor: nagyobb elismerésre nincs szükségem. Sznob füleknek idétlenül hangzik, de Mari a reklámokhoz is gratulált. Teljes komolysággal azt mondta: színészi feladat, jól ki van találva.

* A Keleti Pu.-t előbb színpadon rendezte meg, aztán tévéfilm is született belőle. Megmutattam a filmet Jiří Menzelnek: őszintén irigyelte, hogy nem neki jutott eszébe ez a remek ötlet, hogy egy központi pályaudvar életét mutatja meg a lehető legkülönbözőbb figurák tükrében.

Én sem kerestem a témát. Megtalált. Sajnos vagy nem, az ember autós lesz. De most átálltam kerékpárra, csak látnom kell magam előtt a jutalom sört, és úgy könnyebb. Vívóversenye volt Sonjának, Eszter vitte őt el kocsival, nekem meg Békéscsabán kellett lennem, de a másik autó rossz volt. Két órát késett a vonat, leültem nézelődni, sakkoztam is valakivel, aki szégyenszemre megvert. Nagyon rosszul esett, azt hittem, velem ilyen nem történhet. Nyilván pökhendi voltam, és megbüntetett. És ahogy ott várakoztam és bámészkodtam, belém ivódott, hogy ez nagyon jó helyszín. Megfogott az a hatalmas forgatag, az úton levés, az indulás, az érkezés. Ebből jött az ötlet. Nagyon nehéz munka volt, nem volt egyszerű a képlet, de mindannyian élveztük. Hajnali öttől délután ötig dolgoztunk a Keletiben négy napig. Kitettük a táblát, hogy akit zavar a forgatás, az jelentse, hogy nem akar szerepelni, de nem volt ilyen. Mindenki a drukkerünk volt.

* Állítólag hirtelen természetű, lobbanékony, indulatos ember, akinek nagy küzdelmei vannak, de minden harca pozitív. Mi igaz ebből?

A vége hízelgő, de valóban indulatos vagyok. Vannak bizonyos típusú cselekedetek, árulások, történések, amelyeket nem tudok megbocsátani. Összességében mégis képtelen vagyok haragot tartani. Önzésből szeretem lerendezni a dolgokat, mert nagyon feszült leszek, ha valami lifeg-lefeg a levegőben. A harcaim? Frusztrációimban igazságtalan is voltam már, de általában ügyek mentén veszekszem. Nyilván voltak olyan helyzetek is, amikor elviselhetetlen voltam, vagy elszállt velem, ami elszállhatott, hozzáteszem: bizonyos fajta kekecség, akaratosság nélkül nem vihető végig ez a pálya. Évtizedekben lehet mérni, hogy milyen fontos volt, hogy mindenki szeressen. Nem kell! Ma már tudom: ahhoz, hogy mindenki szeressen, sokat kell nyelni, rengeteg kompromisszumot kell kötni. Azt meg nem szívesen! Nem kell mindent magunkba fojtani. Akkor inkább mondják azt, hogy hirtelen haragú vagyok.