Popzseni öt infarktussal

Cigarettázott, ivott, vagy polgárt pukkasztott, de leginkább mindhármat egyszerre. A lecsúszott művészember imidzsét fejlesztette tökélyre, és ez nagyon sok sikert hozott neki.

A lihegős sláger

Persze attól még senki nem lesz sikeres, hogy állandóan a szája sarkában lógó cigarettával énekel. Gainsbourg eredeti témamegközelítéseinek, áthallásokkal teli szövegeinek és egymástól távoli zenei stílusok ötvözésének köszönhette, hogy hazájában ma az egyik legnagyobb hatású popzenészt tisztelik benne.

Hozzánk persze csak azok a dalai jutottak el, melyekből világsláger lett, például a Je t'aime… (ejtsd: zsötem, jelentése: szeretlek), melynek, mint minden valamirevaló világslágernek, külön kis története van. Úgyhogy erre most ki is térünk. Jane Birkinnel, későbbi feleségével énekli. Eredetileg Brigitte Bardot-nak írta (csakhogy Bardot akkori férje nem járult hozzá, hogy a dalt a színésznő elénekelje). Nagy botrány lett, mert addig nemigen volt szokás női lihegéssel tenni különlegessé egy popslágert. De szerencsére nem lett belőle általános zenei világdivat, csak egy sláger, amit a retró rádiók még napjainkban sem vonakodnak időnként lejátszani, bár nekünk ez már inkább komikus, mint érzelmes alkotás hatását kelti. Amúgy meg Gainsbourg egy magyar slágert is feldolgozott, méghozzá Seress Rezső 1933-as Szomorú vasárnapját (kár, hogy nem a Limbó hintót). De elkészítette a Marseillaise reggae-változatát is, igaz, ezt már később, a 70-es években. 

Lenin is közrejátszott

Tekintsük át nagy vonalakban, honnan indult és hová jutott ez popsztár, akit feslett életmódja ellenére a franciák a 60-as, 70-es és 80-as évek legnagyobb hatású előadójának tartanak. Természetesen nem volt azért annyira francia, mint amennyire elsőre gondolnánk: orosz zsidó bevándorlók gyerekeként született Párizsban 1926-ban, Lucien Ginsburg néven. Volt egy kétpetéjű iker testvére is, Lilian. Közvetetten tulajdonképpen Leninnek köszönheti, hogy a termékeny párizsi közegbe született, ugyanis 1919-ben a bolsevik hatalom elől menekültek Franciaországba a szülei. Az idősebb Ginsburg is zongorázgatott bárokban, vagyis mondhatjuk, hogy Serge csak folytatta, amit apja elkezdett. Pedig nem volt ilyen terve: a tanulást már az érettségi előtt abbahagyta, a képzőművészeti egyetemet szintén, úgyhogy nagyjából harmincéves koráig alkalmi munkákból és zenetanárkodásból élt, mellesleg sztárfestő szeretett volna lenni, aztán ezzel felhagyott, és mégiscsak bárzongoristának állt. De előtte még megváltoztatta nevét Serge-re, mert mint később mondta, a Lucien „olyan fodrászfiús”.

Kinevetik, imádják

Az 50-es évek közepétől aztán egyre nevesebb énekesnőket kísér, időnként saját szerzeményeit is előadja. A közönség először élesen kritizálja, és kinevetik koboldszerű kinézete miatt. Hideg, tárgyilagos témakezelése először elutasítást váltott ki, így több mindenbe belefogott. Csinált dzsesszlemezt, de egyik sem aratott túl nagy sikert. Aztán France Gall 1965-ben megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált a Viaszbaba című dallal, melynek szerzője Gainsbourg. A következő években sorra gyártotta a slágereket, járt Brigitte Bardot-val, 1967-ben pedig, a Slogan című film forgatásán megismerkedett Jane Birkin angol színésznővel, aki a felesége lett. Persze ő addigra már túl volt két házasságon és számtalan rövidebb-hosszabb ideig tartó viszonyon. Birkinnel világhírű művészpáros lettek a már említett Je t'aime…-mel. 1971-ben megszületett Charlotte lányuk, aki napjainkban az egyik legfelkapottabb színésznő, és a szintén botrányos filmjeiről ismert Lars von Trier nevű dán rendező szinte állandó szereplője. Első botrányos filmjét viszont édesapjával készítette. Serge-nek ugyanis a 70-es évek derekára a botránykeltés már a munkamódszerévé avanzsálódott, így a meglepő inkább már az volt, ha valamelyik művéből nem lett az (énekelt rockot a nácikról, írt pornográf töltetű dalt a reggae-király feleségének, Rita Marleynek). Lányával tehát 1984-ben vették fel a Lemon Incest című dal klipjét, melynek cselekménye nagyrészt abban merül ki, hogy félmeztelenül henteregnek az ágyban, és nézik, ahogy a széttépett párnákból kiszálló tollakat elviszi a légáramlat. Ekkor azonban Gainsbourg már kiégett művészroncsnak számított, hiszen több infarktuson is túl volt (az elsőt még 1973-ban szenvedte el), és 1981-ben Jane Birkin is otthagyta.

Az elviselhetetlen zseni

Gainsbourggal állítólag nem igazán lehetett kibírni, mivel a szerénységnek halvány lángját sem tanúsította. Infarktusai után például azzal fogadta a kórházban az újságírókat, hogy sajátos terápiával küzd az újabb infarktus ellen. A gyógymód pedig nem más, mint hogy még többet iszik, és még többet fog dohányozni. A saját maga számára felírt recepthez tartotta is magát, egymás után gyújtott rá a füstszűrő nélküli Gitane cigarettákra. Közben sorra a kapta a felkéréseket, írt vagy negyven filmzenét, rendezett is filmet, verseskötetet is kiadott, és előszeretettel szerepelt tévés beszélgetős műsorokban, ahol egyre elhanyagoltabb állapotban jelent meg. Gyűrötten, alkohol hatása alatt, borotválatlanul. Ez volt az ő művészi egója, melyre védjegyként tekintett. Mindezt azzal fokozta, hogy fellépésein vállalhatatlanul viselkedett, vagy élő adásban tett ajánlatokat nőknek (például Whitney Houstonnak), miközben élvezte, hogy csodálattal vegyes utálat lengi körbe. Ha még élne, a #Metoo mozgalom hatására biztosan kiderülne, hogy molesztált is valakiket. Szóval tovább fokozta a fokozhatatlant, majd végül 1991-ben ötödik infarktusába belehalt. „Ő volt a mi Baudelaire-ünk vagy Apollinaire-ünk… A művészetek szintjére emelte a dalt” – mondta Mitterand akkori francia miniszterelnök Gainsbourg temetésén a Montparnasse-i temetőben. A zenész lakása ma múzeum és popzarándokhely. Sírja pedig a Jean-Paul Sartre – Simone de Beauvoir író házaspár és Charles Baudelaire sírja mellett dobogós helyet foglal el a leglátogatottabb síremlékek közt.

Mintha a klónja volna

Mint a legtöbb híresség esetében, Gainsbourg életéről is sikerült filmet forgatni halála után. 2010 januárjában mutatták be a Gainsbourg: egy hősies élet című mozit, Joann Sfar rendezte. A film talán legnagyobb erőssége a lehengerlő szereposztás: Birkint Lucy Gordon, Bardot-t Laetitia Casta játssza. Gainsbourg szerepére pedig sikerült találniuk egy akkor még meglehetősen ismeretlen színházi színészt, Éric Elmosninót, aki sminkelés nélkül is kiköpött mása az elhunyt botrányhősnek. Ráadásul a zene sem áll tőle távol, így a saját hangjával tudta felénekelni Gainsbourg slágereit.