Pontosan őket, pontosan október 6-án

1849 augusztusának elején a magyar vezérkarban már mindenki tudta, hogy a szabadságharcnak vége. Aprócska mozgásterüket arra próbálták kihasználni, hogy minél kisebbre csökkentsék az áldozatok számát, vagyis hogy a fegyverletétel után minél kevesebb embernek kelljen meghalnia. Az osztrákok és az oroszok már külön-külön is túlerőnek számítottak.

Kinek adják meg magukat?

Kulcskérdéssé vált tehát, melyik ellenséges haderő előtt tegye le a fegyvert a magyar hadsereg. A történelemórákon gyakran elhangzik, hogy a magyarok büszkeségből döntöttek az oroszok mellett, hadd maradjon meg az utókor számára, hogy az osztrák hadsereg saját erejéből nem tudta legyőzni őket. Legalább ennyire fontos szempont volt azonban az adott helyzetben, hogy milyen bánásmódot remélhettek az egyik és a másik féltől. A korábban Magyarország teljhatalmú kormányzójává kinevezett Haynau várható magatartása nyilvánvaló volt. Neki Ferenc József császár meghagyta, hogy „fejeknek kell hullaniuk”. Az oroszokról kevesebbet tudtak. Ráadásul Poeltenberg Ernő követként szívélyes fogadtatásban részesült az orosz táborban, így amellett érvelt, hogy az aradi haditanács döntése alapján a vezérkar az oroszoknak adja meg magát. Ez kezdetben helyes döntésnek bizonyult. Az orosz táborban ünnepélyes vacsora várta a későbbi vértanúk egy részét, arról viszont nem esett szó, hogy a cár a császárnak a foglyok kiadatását ígérte. (Átadásukra mindvégig odafigyeltek, és több más szempont mellett ez is csökkenti annak valószínűségét, hogy a korábban a segesvári csatában részt vevő Petőfi Sándort hadifogolyként Oroszországba hurcolták volna.) Augusztus 12-én Világoson az oroszok megtárgyalták Görgei Artúrral, a magyar hadsereg főparancsnokával a megadás technikai részleteit, s a fegyverletétel másnap meg is történt. Utána a tábornokok viszonylag normális bánásmódban részesültek, majd augusztus 23-án átadták őket az osztrákoknak.

Puskalövés kegyelemből

Innentől fogva egyértelmű irányt vettek az események. Haynau augusztus 25-én bevonult az aradi várba, amelyet Damjanich János időközben feladott. A tárgyalások tanúkihallgatások nélkül zajlottak, Haynau a hadbírótól a lehető leggyorsabb lebonyolítást kérte. A vád mindegyik esetben felségárulás és lázadás volt, az ítéleteket előre megírták. A kivégzésre ítélt tábornokok között ugyanakkor voltak olyanok, akik elhanyagolható mértékben vettek részt hadműveletekben. Ernst hadbíró ezért a tizenhárom kötél általi halál ítéletében fellebbezett Haynaunál, és négy esetben katonához illő, puskagolyó általi, „méltányos” halálnemet sikerült kiegyeznie. Dessewfy Arisztid és Lázár Vilmos esetében azért, mert ők az osztrákoknak adták meg magukat, Schweidel József és Kiss Ernő esetében pedig azért, mert csekély mértékben vettek részt a harcokban.

A kivégzés időpontjának megállapítása szintén szimbolikus jelentőségű volt: egy évvel azelőtt, 1848 októberében tört ki a bécsi forradalom, és 6-án gyilkolták meg Latour osztrák hadügyminisztert.

I. Miklós cár még próbált közbenjárni az aradi elítéltek életéért, de csak Görgei életben hagyására kapott ígéretet. A cár később levélben fejezte ki nemtetszését Ferenc Józsefnek. Haynau teljhatalma viszont olyannyira valóságos volt, hogy a kivégzési döntéseket ő hagyta jóvá, a császárt elég volt utólag tájékoztatnia.

További vértanúk

* Az első aradi vértanúként emlegetik Ormai Norbertet, a honvéd vadászezredek parancsnokát, akit 1849. augusztus 22-én végeztek ki Aradon.

* Az aradi tizenhárommal egy napon lőtték agyon a pesti Újépület udvarán Batthyány Lajost, az 1848 tavaszán alakult első felelős magyar kormány miniszterelnökét.

* A tizenötödik aradi vértanúnak tartják Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát, akit október 25-én végeztek ki; Ludwig Hauk alezredest, Bem József hadsegédjét pedig 1850. február 19-én – mindkettőjüket Aradon.

Miért éppen ők?

A tizenhárom aradi vértanú névsorának olvasásakor feltűnik a sok idegen hangzású vezetéknév. Kiss, Török, Nagysándor, Vécsey és Dessewfy nevét olvasva senkiben nem merül fel, hogy ne magyar nemzetiségűek lettek volna. Leiningen-Westerburg Károly, Knezich Károly viszont már az alapiskolásokat is elgondolkodtatja. Miért nem tizenhárom színmagyar tisztet végeztek ki a szabadságharc bukása után? Azért, mert szándékosan olyanokat kerestek, akik tiszti pályafutásukat az osztrák császári hadseregben kezdték, 1848. október 3-a (ekkor oszlatta fel V. Ferdinánd a magyar országgyűlést) után pedig a felkelők oldalán önálló hadseregtesteket vezettek. Így került a legnagyobb magyar nemzeti hősök közé Aulich Lajos, egy pozsonyi fogadós fia, aki alig beszélt magyarul, az angol királyi családdal is távoli rokonságban álló Leiningen-Westerburg Károly gróf vagy Poeltenberg Ernő, aki egy bécsi jogász fia volt, s nem is beszélt magyarul. Knezich horvát, Damjanich szerb származású, Kiss Ernőnek és Lázár Vilmosnak örmény gyökerei is voltak.