Pál utcai ünnep

Két év és három hónap alatt 200 előadás – színháztörténeti rekord. Főleg egy akkora színházban, mint a Víg, ahol esténként 1200 néző drukkol egy mindenre elszánt gittegylet tagjainak, a grundért küzdő bátor fiúcsapatnak. Hogy miben rejlik e nem mindennapi siker titka? Dés László szerint elsősorban a Molnár-mű erejében.

„Ennek a társadalomnak nagyon nagy igénye lenne, és talán van is az összetartásra, a grundélményre – vélekedik a neves zeneszerző. – Ami ebben a darabban a haza metaforája. Nálunk most nagyon kellemetlen a helyzet, szorongósak lettünk, magányosak, nincs közeg, együttérzés, szolidaritásról már rég nem is beszélhetünk. Ebben a darabban viszont van. Igaz, árulás is, de azt is a helyén kezelik. Itt az árulót még azok is megvetik, akiknek árul – a vörösingesek. Használják ugyan az árulását, de megvetik, mert tarthatatlan magatartásnak gondolják. Ráadásul mindkét csapat szigorú játékszabályok szerint játszik. Áts Feriben is van lovagiasság. Ő nem elpusztítani akarja az ellenfelet, hanem tisztességes játékszabályok betartásával legyőzni. Ez nagyon nagy különbség. A barátság, a csapatszellem, a közös cél – ebben a darabban minden benne van, ami az életünkből régóta hiányzik. Hogy mi a titka az előadás óriási sikerének? Az, hogy minden jól összeállt benne, és a lehető legjobb időpontban született meg, amikor a nézők épp egy ilyen darabra, erre a mondanivalóra vágytak. Ha nem állt volna elő ez a helyzet, ha nincs éppen ez a fogadókészség, akkor is sikeres volna az előadás, de nem robbanna ekkorát. Itt minden este nem pusztán siker van, hanem ünnep, igazi ünnep, ahol színészek és nézők együtt énekelnek, együtt sírnak és nevetnek, a végén pedig állva tapsolják meg a történetet, a darabot, az előadást. Magyarul: ez több mint siker. Annak ellenére, hogy nem hamisítottuk meg Molnár Ferenc kegyetlen befejezését. Nemecsek meghal, a grund elvész, valamitől mégis megmarad a csapat ereje, szelleme, a közönségnek pedig lélekben épp erre van szüksége.”

Mint minden előadást, A Pál utcai fiúkat is számtalan „belső történet” kíséri. A szereplők közül, a grundon zajló csatározások miatt, többen is lesérültek már, s a háromlépcsős „füvészkerti” medence, sőt Rácz tanár úr Bunsen-égője is főszerephez jutott egy-egy alkalommal. Az előadás színpadi ügyelői mesélik: az egyik előadáson a Bokát alakító Wunderlich József alatt beszakadt a farakás, és zuhant vagy három métert a közepébe. Szerencsére nagyobb baja nem történt, csak a térdét ütötte meg. Egy díszítő segített kimászni neki. Ínhúzódásról is többen tudnának mesélni, sőt gerincbántalmak is jelentkeztek már pár szereplőnél. A medence vize egyszer került veszélybe: éjszakai csőcserét végzett a Fővárosi Vízművek a Vígszínház utcában. Mivel semmi garancia nem volt arra, hogy másnap visszakapcsolják a vizet a rendszerbe, tűzoltóautót hívott a színház, hogy vész esetén fel lehessen tölteni a medencét. Már ömlött a tűzoltók vize a csövön, amikor kiderült, hogy be van keverve oltóanyaggal. Habzott is rendesen az adalékanyag. A Vízművek szerencsére idejében közbelépett, a medencéből a színház takarítói gyorsan kiszivattyúzták a vizet, Nemecsek és a két Pásztor viszont így is a bőrükön tapasztalták meg, hogy mi a különbség a tiszta és a rozsdás víz között. A Bunsen-égő Rácz tanár urat viccelte meg az előadás során.

„Elromlott a lángszabályzója, amikor Nemecsek lázálma elevenedik meg a színen – eleveníti fel az esetet Fesztbaum Béla. – Ahogy toltam magam előtt az asztalt a kémiai kísérletet reprodukálva, egyszer csak felcsapott az egyébként néhány centire beállított láng, sőt még hangot is adott, hogy félelmetesebb legyen. Természetesen én is megijedtem, de nem veszítettem el a lélekjelenlétemet. Lerövidítettem az egyébként pontosan megkoreografált utat, és gyorsan kitoltam az asztalt. Azóta sem jöttünk rá, mi történt az égővel, mitől nőtt hirtelen olyan nagyra a láng.”

Csiby Gergelynek, Richter alakítójának ez az előadás hozta meg az első komoly színpadi sikert.

„Horváth Csaba észrevette a bennem rejlő adottságokat, és sok olyan elemmel tűzdelte meg a koreográfiát, amelyeket mind a mai napig szeretek. Még akkor is, ha egy hónapban tizenegy előadást játszunk, amit vissza is jelez a testem. Mintha egy első osztályú kosárlabda-mérkőzéssorozatot játszottunk volna. Ilyenkor csak a kalcium, a magnézium és a porcerősítő térdvitamin segít. A fáradtságot nem szabad látniuk a nézőknek. Az magánügy. A 200 előadásból egyet sem hagytam ki. Így bejönni a következőkre kivételes érzés. Ez a szerep indította el a pályámat, ezért is olyan fontos számomra. Kérdés, meddig tudom még játszani, hiszen nemsokára huszonhét éves leszek. Nem is szeretnék Richterként beégni a nézők tudatába. Remélem, lesznek még hasonlóan fontos szerepeim. A kolozsvári vendégjáték nemcsak az ottani magyarságnak, hanem nekünk, szereplőknek is sokat jelentett, de annak is örülök, hogy Szlovákia magyarlakta vidékeiről is buszokkal érkeznek a nézők. Nagyon széles rajongótábora van az előadásnak.”

Zoltán Áron tavalyi Junior Prima díjában remek Barabás-alakítása is sokat nyomott. Neki is megvan mind a 200 előadás.

„Nagyfokú tudatosságot igényel ez a helyzet. Komolyan át kell gondolni, mikor tudok egy kicsit tovább fent maradni, elutazni, kötetlen dolgokra vállalkozni. Az évad legnagyobb részében kőkeményen meg vannak szabva a szabadon hagyott órák. Pál utcai fiúnak lenni létforma. Nagyon sok erőt ad, de el is vesz tőlünk rengeteget. Napról napra reprodukáljuk az előadást, miközben mindannyian más darabokban is játszunk. Szeretem ezt a rendszert, nagyon gyorsan ráálltam.”

A leghálátlanabb szerepet, Geréb figuráját Csapó Attila játssza kivételes érzékenységgel. A legnagyobb tapsot – negatív szereplőként – mégsem ő kapja, hiszen árulóként egy egész csapatot sodor bajba.

„Rettenetesen éreztem magam a bemutató napján – avat be az érzelmeibe. – Megjelentem a tapsnál, és pfujoltak a nézők. Szörnyű volt hallani. Egy fiatal színész nehezen érti meg, hogy ez minek szól. Pedig Marton tanár úr, a darab rendezője sokszor elmagyarázta, hogy ez így fantasztikus, hogy még a tapsrendnél is arra gondol a néző, Geréb a rossz, nem Áts Feri. Nem az ellenpont, hanem a rejtett bűnös. A 200. előadásnál is fülelve vártam, pfujolnak-e majd, vagy sem, de már nem, hiába szeretném. Mivel egyre jobban ismernek, és szeretnek más előadásokból, nem azonosítanak Gerébbel. Tudják, hogy sokféle karaktert játszom. Már nem néznek rám gyűlölettel. Eddig nagyon sok rossz levelet kaptam. Amíg a többieknek olyanokat írtak, hogy szeretlek, imádlak, vigyázz magadra, vagy hogy gyógyulj meg, Nemecsek!, tőlem azt kérték számon, hogy tehettem ezt, miért árultam el a társaimat, és megfenyegettek, hogy legközelebb, amikor majd a nézőtéren keresztül futok a vörösingesekhez, valaki kiteszi elém a lábát a sötétben. Karácsonykor a Parlamentben is elénekeltünk pár dalt a darabból. Oda olyan iskolákból is jöttek gyerekek, ahol nem is hallottak Molnár Ferenc regényéről. Szívfájdító volt, hogy milyen sok helyen nincs pénz a magas szintű oktatásra.”

Nemecsek Ernő és a két Pásztor „megfürdetése” az öltöztetőket állítja pontosan lekottázott feladat elé. Vecsei H. Miklós gyors jelmezcseréjének pár perc alatt kell megtörténnie, így a két öltöztető minden idegszálával erre koncentrál. Cipő, sapka, ing, nadrág, nyakkendő, alsónadrág… a színfalak mögött minden csuromvizesen kerül egy lavórba, és már kapja is a fiatal színész az ugyanolyan váltóruhát. Megszárítani sem tudják a testét, sőt a nagy sietségben minden alkalommal úgy kiáltják utána, hogy tűrd be az ingedet! Másodszor a Pásztorok révén merül el a medencében, a haja is csuromvizes lesz, de ennél a jelenetnél már nem kell kapkodnia senkinek, van idő a nyugodt jelmezcserére. Mint ahogy a két Pásztor esetében is, hiszen az ő alámerülésük az első felvonás legvégén történik.

Ember Márk három alkalommal lépett ki az idősebb Pásztor szerepéből. Azokon az estéken ugyanis a váratlanul megbetegedett Józan László szerepét, Áts Ferit játszotta.

„Akármilyen nehéz pillanatokat élünk is meg a színpadon, az előadás mindig a csapatról, a csapatszellemről fog szólni – véli a történet egyik kulcsfiguráját megformáló Ember Márk. – Itt mindannyiunk számára a csapatélmény a fontos, tenni valamit az előadásért. Régóta viccelődünk már azon, hogy egyszer mindenki választana magának négy szerepet, betanulná, és csak az előadás előtt húzná ki a kalapból, hogy aznap este melyik karaktert hozza. Ez nyilván soha nem fog megtörténni, de az ötlet is azt támasztja alá, hogy egyikünknek sem az a fontos, ki kit játszik, hanem hogy jó előadást hozzunk létre – közösen! Amikor felhívtak, hogy Áts Feri szerepébe kell beugranom, az első kérdésem az volt, mi történt Józan Lacival. „Erős mandulagyulladása van, nem bír felkelni az ágyból” – mondták. Mivel folyamatosan mellette vagyok az előadásban, sokat nem kellett készülnöm a szerepre. Emlékeztem Marton tanár úr szavaira és Horváth Csaba instrukcióira, hogy mit mondtak a próbák során Józan Lacinak, így nem éreztem különösen nagy terhet magamon. Az persze érdekes volt, amikor Áts Feriként a saját szövegemet hallottam a helyemre beállt táncos fiú szájából. Első alkalommal rögtön, reflexből, végszóra mondtam volna a mondatokat, de amint elkezdtem a figura fejével gondolkodni, azonnal átkattant az agyam. Akkor már Áts Feriként léteztem. Pásztor, a mi koncepciónkban aktívabb, agresszívabb figura, Áts Feri más, nem az a dúvad srác, aki megy, üt, elkap. Ő letisztultabb. Ő agyban erős, Pásztor az öklével.”

Nemecsek, aki feláldozza magát a grundért és a társaiért, Vecsei H. Miklós megformálásában minden alkalommal magával ragadja a nézőket. Huszonhat éves a színész, tizenhárom a főhős.

„El kell adnom egy hatást, hogy kicsit vékonyabb a hangom, kicsit kisebb vagyok, és naivan állok a dolgokhoz, mindennek tudok örülni, és bármi el tud szomorítani – így Vecsei H. Miklós. – De amikor eljön az a néhány pillanat, amikor nincs szó Nemcsekről, hanem csak a grundélményről, a nézőknek fel kell fogniuk, hogy nagyon is róluk szól a történet. Hogy ne egy száz évvel ezelőtti karaktert sirassanak, hanem bízzanak a mai Nemecsek Ernőkben, de előbb is vegyék észre őket. A fogadalmi dalt úgy éneklem, hogy belemegyek a csatába, és mindenemet kockára teszem, az életemmel játszom. A Pál utcai fiúk történetét minden alkalommal fel kell adnom magamnak. Az üveggolyót például ma már más érzésekkel ejtem ki a kezemből a halálos ágyon, mint két évvel ezelőtt. Életen túli igazság van a darab zárójelenetében. Nagy feladatra emlékeztet az előadás: ha mi már nem lennénk is, az igazság, amiért küzdöttünk, megmarad.”

Hogy hány év van még az előadásban? Néhány biztosan. Egy ilyen produkció nehezen esik szét, hiszen a zenének ideje, tempója van, a mozgásnak pontos koreográfiája, a játéknak nem kis energiája. Ezt Dés László is így látja. A színészek szerint óriási csapatszellem működteti a minőséget. És hogy minden este örömmel néznek egymás szemébe.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!