Nyitott ajtók mögött

Szabó Magda regényét Bánsági Ildikó már betéve tudta, amikor összetéveszthetetlen hangját a házvezetőnőt játszó Helen Mirrennek kölcsönözte. A történet másik hősét, az írónőt ugyanis színpadon formálta meg, Bereményi Géza rendezésében.

Szabó Istvánhoz Az ajtóval együtt öt film köti Bánsági Ildikót. A Budapesti mesék és a Bizalom után a Mephistóban és a Hanussenben is komoly színészi feladatot kapott tőle. De elmondhatja ugyanezt Fehér Györgyről is, akinél a III. Richárdban és a Szenvedélyben játszott. Vagy Böszörményi Gézáról, akitől az első filmszerepét kapta.

* A Bizalomban Andorai Péterrel, a III. Richárdban Haumann Péterrel, a Szenvedélyben Derzsi Jánossal, a Mephistóban Klaus Maria Brandauerrel játszott. De már a Madárkákban, Böszörményi Géza filmjében is remek partnereket kapott. Ott volt Lukács Sándor, Schütz Ila…

… Ila volt a segítőm. Kimentünk a próbafelvételre, nagyon sok színésznőt behívtak. A végén mi maradtunk, ketten. Nekünk sikerült. Ilának az Ismeri a szandi mandit? után biztos volt az útja, én voltam a másik jelölt ugyanarra a szerepre. Ugyanis azonos rugóra járt az agyunk. A groteszkre. Jelezte is a rendező, hogy megpróbálja velem a másik szerepet. Én akkor megijedtem egy kicsit, mert tudtam, hogy a másik figura távol áll tőlem. Az olyan fölényes volt. Erős és nagyképű. Úgy éreztem, nekem ez nem fog menni. Ila aztán kitalált valamit. Azt mondta: »Vágj pofon! – Igen? – Igen!« Pofon vágtam. Ennek köszönhetően kaptam meg a szerepet.

* A Szenvedélyben aztán ön kapott nagy pofont. Derzsi Jánostól.

Jánossal nagyon jó történeteket éltünk meg. Van egy jelenet a filmben, amikor jönnek a csendőrök, hogy körülnézzenek a házban, nekünk meg el kell tüntetnünk a holttestet. Elkap a pánik, és egyre csak fokozódik. Úgy gondoltam, nem biztos, hogy elég lesz, ha János megráz. Lehet, hogy kellene egy pofon. János közben bedobott pár felest, és levágott egy akkora sallert, hogy azonnal leállt a forgatás. Megrepedt a dobhártyám. Amikor azt mondták, hogy még egyszer felvesszük, ugrálva kiabáltam, hogy nem, nem, nem! Zúgott a fejem, hasogatott a fülem, és különben is… nem kell a másikat agyonverni vagy kiütni a fogát egy jelenet kedvéért. Színészet is létezik a világon. Amikor Dzsoko Roszics ugyanebben a filmben megfogta a hajamat és hátrarántott, s ezt többször újravettük, valaki azt mondta a stábból: »Milyen nagy dolog, hogy ezt így egy az egyben bevállaltuk!« A frászt vállaltuk be. Ez színészet. Eljátszottuk. Átéltük rendesen anélkül, hogy egyetlen szál hajam kihullott volna. Az illető csak nézett rám, hogy miről beszélek.

* Van a Szenvedélyben egy egészen dermesztő jelenet is. A megerőszakolása.

Igen, az asztalon. A forgatás második napja szólt erről. Reggel fél kilenckor azt mondta Fehér Gyuri: »Majd éjjel fél egy körül megcsináljuk.« Mikor? Éjjel? És addig? Köpni, nyelni nem tudtam. És igen… egész nap túráztatott minket. Nagyon tudta, hogy engem így kell csavarozni, meg hogy több ásóval ások a nullpont felé, mert nálam nincs kijelölt út. Gyakoroltunk Derzsi Janival. »Ide doblak, oda esel, majd itt lesz az erőszakolás…« Mindent pontosan megbeszéltünk, aztán elindult az egész. A teljes belső pánikot éltem meg. Bedeszkázták az ajtót, bent sötét, hideg, ott álltam pufajkában, fogalmam nem volt, mi lesz, csak azt tudtam, hogy Jani mint egy dúvad betöri az ajtót, el fog kapni, és feltesz az asztalra, ott pedig már csak az Istenben bízhatok, hogy megúszom. Nála nincs kamu, csak K. O. Ő így indít mindig. Fél egy volt éjjel. Körülnéztem. Mindenki szinte aludt a fáradtságtól. Ott álltam a házban, jött Jani, betörte az ajtót, felvágott az asztalra, és éreztem, hogy vége. A fázisokat az elején tisztáztuk: ellenállás, együttlét, aztán újra akarás.

* Hogy van egy ilyen helyzetben megállás, visszafordulás?

Ha két színész mezítelenül fekszik az ágyban, el tudom képzelni, hogy létrejön a testi kapcsolat. De a mi esetünkben… pufajkában, vastag harisnyában! Jani hozzám sem fért. Rajta meg valami kezeslábasféle volt. Egy másik jelenetben meg kellett őt fognom… ott! Ezt is előre megbeszéltük. Betettem a nadrágjába egy frottírzoknit. Azt tiszta erővel meg tudtam fogni, ő meg eljátszotta, hogy hol jár a kezem, és milyen erősen szorongatom. Erre mondom, hogy színészet is van a világon.

* Mint ahogy határmezsgye is ösztönösség és tudatosság között.

A színházi próbán is mindent kiadok magamból, amit az ösztöneim diktálnak. Nyolcvanezer zsebkendő, emóciók, a könnyek csak gördüljenek kifele! Ez mindig így van, vígjátéknál, tragédiánál. Utána viszont fel kell építeni a lépcsősort. Átgondoltan. Zsaluzol, burkolsz, hogy mindenki fel tudjon rajta menni. S ha megvan… megvan? Olyan sosincs! De utána megint szabadjára engedheted a saját ösztönvilágodat, s azzal lehet csodás pillanatokat, helyzeteket, estéket teremteni. Legalábbis ez a cél. Maár Gyula rendezett egyszer a tévében. Vasárnap várom a bakámat…. – énekeltem. És volt a dalban egy pont, amikor el kellett eresztenem a könnyeimet. Ez nagyon nehéz. Fel kell készíteni a lelkedet, hogy át tudjad lépni a belső fájdalomnak egy bizonyos küszöbét. Ez már technika. Megvan ennek is a trükkje. De ha csak annyi történik, hogy kijön egy könnycsepp, és vörös lesz a szemed, az nagyon kevés. Kell hozzá az a bizonyos isteni szikra, amitől nem vagyunk egyformák, mert elvisz egy másik síkra. Ahhoz viszont, hogy ez valóban megtörténhessen, nekem is meg kell lepődnöm. Mindig imádkozom, hogy ez a pillanat eljöjjön, jaj, csak meglegyen! Mert mi van, ha nem jön el? Hetekig készülsz rá, mégis ott a kérdőjel.

* Ettől olyan izgalmas.

Izgalom? Halálfélelem! Menekülni akarok, ha ilyen van. Utána meg jó, hogy megtörtént. Csak előtte pokol. A legszívesebben elfutnék. Szegény Fehér Gyurinak is hányszor mondtam, hogy »gyűlöllek, menj el, nem akarlak látni, soha többet nem akarok filmezni!«. Olyan helyzetek elé állított, hogy valósággal rettegtem. Féltem, hogy nem leszek képes megoldani.

* Most, hogy annyi év után újra láttam a Madárkákban, végig azon ámuldoztam, mire képes a természet. Mintha csak a lánya, Gáspár Kata játszana a filmben.

Rám parókát adtak a Madárkákban. Katának vörös haja van, de a szeme, az arcéle teljesen az enyém. Ha rátennék Lady Anna fityuláját a III. Richárdból, megtévesztő lenne a hasonlóság. Egyszer bevitt rólam egy képet az iskolába. Az osztálytársai azt kérdezték tőle. »Miért fekete-fehér képet hoztál magadról?« Annyira egyformák vagyunk. De a fiam, Gergő is, aki most Péterfy Bori zenekarában dobol, dettó! Csak fiúban.

* Édesapjáról is hallhatom?

Egy éve, hogy elment.

* Nagy utazó volt, tudom.

Huszonhat évet töltött a tengeren. Kezdetben kéthetente, kéthavonta járt haza, aztán még hosszabb időre ment el. Az Adrián várta a hajó, amelyen ő volt az első pincér. Én is szeretek utazni. Ausztráliába is elmentem, amikor még nem voltak gyerekeim. Most pedig, amikor Angliai Erzsébetet játszottam, öt napot töltöttem Londonban. Nemcsak a Towert, a szarkofágot is látni akartam, amelyben Erzsébet fekszik. Édesapám hamvait nálam helyeztük el a kertben, a rózsák között. Sütött a nap, nálam volt a család, koccintottunk, hogy szia, édesapám! Megvan a kis kristályüvegecske, amelyből ő ivott a kórházi ágyán. Még maradt is egy korty benne a házi pálinkából, az én körtémből. Ha jönnek az öcsémék, töltünk, koccintunk édesapám emlékére.

* S az édesanyja?

Kilencvenkét éves. Még elmegy a piacra. Szegény öregeket mindig letolja az ember. A nagymamámnak apukám szokta mondani, hogy ezt ne csinálja, azt ne csinálja, én meg most ugyanezt mondom az anyukámnak. Hülyeség! Le kellene szokni róla. Anyukám orosz asszony. Visszalő. Apukámmal, aki keveset volt itthon, akkorákat tudtunk dumálni, hogy csoda! Ő elismerte a hibáit. Anyám nem. Mondom: »Anyukám, nem szégyen, hogy nem jól hallasz, nem nézetjük meg?« Erre rám ripakodik, hogy: »Nem vagyok süket!« Jó, akkor nem. Megbeszéltük, hogy a kutyának nem ad több kekszet és csokoládét sem, mert akkora hasa van. Belépek az ajtón, ott a sámlin a sok édesség. Mondom: »Anyukám, látom, a kutya már jóllakott. – Miről beszélsz? Nincs előtte semmi! – Jó, akkor nincs!” Katának telefonon is elmondom, ha valamiben én vagyok a hibás, ő meg, hogy »anya, nem, nem vagy hibás!«. És kidumáljuk a dolgot. Anyukámmal más viszonyban vagyok. Ő a Kaukázusból jött. Faggattam őt, hogy »édesanyám, mi vagy te tulajdonképpen? Örmény vagy csecsen? – Orosz!« – vágta rá dühösen. Kék a szeme, kreol a bőre, barna a haja. Armavilben élt, az egy központi nagyváros. Egész életemben arra vártam, mikor jutok majd el anyámmal Armavilbe. »Velem? Soha!« – mondta. Azóta, hogy eljött, a lábát nem tette be Oroszországba. Egyetemet végzett, tanárnő. Tojásért ment a keresztanyjához, amikor elfogták a németek. Bezsuppolták, és vitték magukkal, amerre a front ment. Ott lett nővér. Apám meg, ahogy kiért a frontra, rögtön megbetegedett. Drága keresztapám harcolt rendesen, apám még közben megismerkedett az anyámmal. Amikor vége lett a háborúnak, mondták neki, hogy most már mehet az oroszokhoz. Anyám meg csak állt, nem tudta, mitévő legyen. A németek már vonultak vissza, apám megkérdezte: »Jössz velem?« Anyám boldogan felelte, hogy: »Igen!« De csak a történet eleje ilyen gyönyörű. Később volt sok dráma is köztük. Ebben nőttem fel. Most már azt mondja anyám: »Szépeket álmodok apáddal!«

* Pomázon milyen most az élet?

Festeni kell a házban. Nagy munka lesz. Leszedni, pakolni, tologatni. Háromszáz négyszögöl a kert. Szaletlit szeretnék az idén, hogy ha esik az eső, akkor is kint ülhessünk nyáron. Bográcsozni szoktunk, meg flekkent sütni, de lesz majd búbos kemence is. Télen meg ott iszunk majd grogot és forralt bort. Gyümölcsfáim is vannak, meg fenyők, nagyon sok fenyő. Nyáron ültetgetek, meg gazolok a dög melegben. Most azért van egy kis izgalom bennem. Hat hónapos a kutyám. Borisz. Német juhász. Látom a kajlaságát, és kétségbe vagyok esve. Átugorja a kerítést. Mindent kikapar. Mi lesz majd a paradicsomommal és a paprikámmal? Ki kell majd találnom valamit.